Szilveszter...

A szilveszter is haldoklással telt.
Itt a neten egész nap a szilveszteri-újévi jókívánságok mentek gyakorlatilag, azokra válaszolgatni, képeket keresni, képeslapokat, privátokat küldözgetni -- ebből állt az itt töltött idő, meg játszottam is, persze.
Istvánnal beszéltünk is, cseteltünk is, küldtünk egymásnak képeslapokat, meg amúgy is köszöntöttük egymást a neten. Éjfél után meg beszéltünk is, remélve, hogy azért nem az effajta szilveszter lesz az általános ezentúl.
Amúgy Szilvi dél körül behozott nekem "reggelit" (mert amúgy nem kapkodjuk el, én pl. délután szoktam egyben letudni mindhármat többnyire egy szűk adaggal); szóval hozott két virslit kenyérrel, mustárt, tormát, majonézes tormát. Teljesen meglepődtem, Bence is tolult vele:), ja, mert persze őt hazahozták tegnap este.
Mindenesetre így jól esett, de magamnak meg nem csináltam volna. De legalább megihattam utána a Neocitránt, mert azt evés után kell. Már csak ezért is muszáj lenne enni.

Egyébként a Neocitrán alapból nagyon jó, érződik a jó hatása erre a kórra. Tele van C-vitaminnal az is.
Csak fenntartással vagyok iránta, mert pont azokban a betegségekben szenvedők, mint én is (szívritmuszavar, -koszorúér, -elégtelenség), valamint pl. ez is hatással van a májra, vesére. Éppúgy, mint a koleszterinre szedett cuccom. A végén még a mellékhatások tesznek tönkre egyébként ép dolgokat, fene se tudja. De akkor könyörgöm, mitől leszek jobban? Én nem bírok 3x1000 g C-vitamint megenni, mint ahogy javasolták, elosztva. Kizárt. Örülök, ha a kötelezőket nem hányom ki. Meg ennyi már azért rohadt drága, és le se bírom nyeldesni, csak a bevonatos 100 g-osakat. Most akkor ilyet kéne 30-at (!!!) megenni mindennap? Mibe sincs. Mindig szedek valamennyi C-vitamint, de én egy ilyen kórra sajnos, nem nagyon hiszek abban, hogy a baromi nagy adag C-vitamin megjavít. Na mindegy.
Délután Szilvi lencsefőzeléket csinált sült virslivel. Szépen megterített és megkajáltunk hárman.

 
Én meg elővettem a tegnap Szilvi által hozatott pözsgőmet, és Szilvivel ittunk, valamint ő a gyerekkel még kölyökpezsgőt is. A maradékot meghagytam éjfélre. Én tulajdonképpen most fogtam fel, hogy ezek a pezsgők nem is egy literesek, hanem 0,75-ösek! Mindig literesnek gondoltam őket. Ritkán veszünk, az biztos, legutoljára az én kerek szülinapomon volt kölyökpezsgő, és Dani is itt volt, hát, mit ne mondjak, négyőnknek fél fogára sem volt elég, ezt valahogy úgy nem gondoltam... nyilván voltak üdítők stb., de ebből kikövetkeztettem, hogy legalább két üveggel kell venni, főleg kölyökpezsgőből! Hát ez most szintén csak egy lett, de most csak ketten ittunk belőle.

Egyébként nálunk nincs kötelező vigadozás akkor sem, ha jól vagyunk. Már gyerekkorban sem értettem, miért van az, hogy egyesek meg tudják szabni, hogy okvetlen vidámak legyenek. Én, ha örülök vagy vidám vagyok, az szilveszter nélkül is megy! Szilvi mondta, hogy szerinte mi alapból nem vagyunk bulizós típusok, így biztos ezért nem megy ez a kötelező vidámság.
Pedig kipróbáltam úgy nyolcadiktól kezdve, mert akkoriban "ciki" lett volna otthon maradni, azt gondoltam, ha hívnak, illik menni, mert különben kilógok a sorból. De valahogy ha már ott voltam egy bulin, akkor sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó volna nekem most otthon kucorogni és olvasni.:)) Tudom, röhejes.
Később, már családosan volt többször, hogy nálunk voltak (baráti házaspárok, egyszerre egy), volt, hogy én/mi mentünk valahova. De kisgyerekes koromban én éjfél után legszívesebben már hullafáradtan lefeküdtem volna. Emlékszem, az akkori, gimi óta barátnőm meg úgy élvezte, hogy kimozdulhatott otthonról, hogy mindenáron hajnalig akarta ropni. Nyilván nem vagyunk egyformák.
Mivel 10 év óta ez a 3. szilveszter, amit nem Istvánnál töltök (mindnek oka volt: 2007: friss válltörésem, 2011: keresztanyám 28-i halála, és az idei; ezért szokatlan volt nekem most ez az itthoni. Istvánnál olyan csend van, mert belső udvarra néznek az ablakai, oda elvétve hallatszik valami, de az ezreddecibelekben sem mérhető, amennyi "zörej" ott hallatszik. Tűzijáték, bármiféle látványosság abszolút nincs, kimenni szerencsére egyikünk sem óhajt, pedig tutira Pesten milliószámra van még sokkal ilyenebb, mint ami itt, egy lakótelepen. Milyen szerencse! Nem olyan jó dolog az olyan kapcsolat, mikor az egyik ilyen, mint mi, a másik meg bulizós. Mi soha nem szerettünk bulizni, a régi időkben én ettől függetlenül néha belementem, de nem szívből. István meg gyakorlatilag soha. Otthon szeretünk lenni, szerencsére meg tudjuk teremteni a jó érzést, a hangulatot kettesben is.
A tv-t be sem kapcsoltam, csak éjfélkor. A himnuszt szerettem volna meghallgatni... de valahogy nem így, ahogy volt. Na, mindegy.
Amúgy napok óta megy a tűzijátékozás, petárdázás, de ahogy ma beesteledett, egyből elkezdődött: elég volt valamelyik oldalon kinézni az ablakon az előttünk álló terekre, mindenütt privát tűzijátékok voltak. Hol innen, hol onnan. Lényegében megállhattam volna 17 órától 2017 első napján úgy fél 2-ig, folyamatosak voltak a szebbnél szebb tűzijátékok. Én nagyon járatlan vagyok ebben, de hogy ilyen különlegeseket lehessen kapni - gondolom, mindenféle csomagok és tarifák is vannak, állítólag van, akinek nincs jobb dolga, mint hogy pl. 60 ezer Ft-ot költsön ilyenekre. Viszont tényleg lehetett gyönyörködni, csak hát az ember csak nem ácsorog az ablakban munkaidőnyit! Ráadásul mindkét oldalon...
Érdekes, hogy a dudálás majdhogynem szinte megszűnt. Régebben trombita volt már karácsonytól kezdve, és szilveszter napján fújta boldog-boldogtalan!
Ami még megszűnt, az az éjféli NAGY tűzijáték, a Nagytemplom tornyából, amire oly nagy várakozással tekintettünk. De gondolom, most már annyi helyről, olyan sokfelé vannak szebbnél szebb tűzijátékok, hogy a Nagytemplomból nem csinálnak ilyeneket. Pedig emlékszem, nagy látványosság és esemény volt! Ezenkívül csak augusztus 20-án van központi tűzijáték, de hát ugye, volt már párszor, hogy elmaradt, volt, hogy egy órát!!! késett, valamint legutoljára átrakták az egyetemre, ami megint csak logikus, mert sokkal kevesebben láthatják. Nekünk tök kényelmes volt mindig itthonról nézni.
Húúú, és visszaemlékeztem, mikor ideköltöztünk anno '84-ben. Akkor úgy jó 10 évig csillagszórózás ment! Tök szép és különleges volt, valamint ismerkedések a szomszédokkal, megismerte az ember azt, akiről azt se tudta, hogy a mellette lévő erkély ugyan a szomszéd lépcsőház, de ki is lakik ott.
Szóval minden lakásban tartózkodó ottlakók és vendégeik kivonultak kabátban, csizmában az erkélyekre, és onnan dobáltuk a töméntelen csillagszórót! Erre külön készültünk: gyári mennyiségű csillagszóróhalmazt vett mindenki, és megfizethető volt még akkor -- most nem tudom, mennyi; nálunk karácsonykor sem használtuk.
Hatalmas volt. Közben kiáltoztak egymásnak a népek, hogy BÚÉK, BÚÉK! Hangulatos, és olyan közösségérzetet csinált az embernek, hogy csuda. A kanyarház belső ívében különösen sziporkázó látvány volt! A másik oldalra nem dobáltunk, mert ha tizedennyi autó is állt ott még anno, de csak volt autó, és nem igazán örültek volna az autósok, ha arrafelé dobálunk... Most meg már amúgy is minden tele van autókkal -- mondjuk, a kanyarbelsőn nyilván továbbra sincs, de csillagszórózás sem.
Bizony, idejét múlt emlékek már ezek, mára már kiröhögnének csillagszóró-dobálással! :D :D :D

Kór a köbön

Általában Szilvi vásárolgatta a hiányzó dolgokat, amit én kértem, ahhoz mindig pénzt szoktam adni -- de ennek az az előnye, hogy csak egyikőnknek kell lemenni. Kicsit félek még mindig a hóban -- főleg jégen, csúszós, lefagyott havas úttesteken -- mászkálni, sajnos, a válltörés fóbiája nem múlt el nyomtalanul.
Ráadásul azért most ez jóval hidegebb tél (eddig legalábbis), mint az elmúlt néhány. Tavaly alig volt nulla fok alatt, hó sem volt, tavalyelőtt dettó. Sőt, tavalyelőtt november-decemberben is 15 fokok voltak! Konkrétan emlékszem, mert 7-szer hordoztam macskát gyalog orvoshoz, hordozóban, és rohadtul figyeltem, hogy hány fok is van.
Egy írónővel már kétszer beszéltünk meg találkát, hogy jár ezen a vonalon, és ha gondolom, elhozza a környékemre a két új könyvét, én meg csak a különbözetet fizetem, mivel az e-könyveket meg tudtam venni, nem volt egy ökör ára, de papírban is megjelent.
Hát, ne adj isten, hogy összejönne!
Mindig közbejött valami. Pedig már félre is raktam direkt, hogy el ne költsem egy borítékban az összeget.
Most utoljára mindketten lebetegedtünk, egymástól függetlenül írtunk a másiknak -- szerintem először én, és nem győztem az elnézéseket kérni, közben ő is olyan beteg volt, hogy majdnem ügyeletet kellett hozzá hívni --, mindenesetre még nagy nehezen a telefonszámát is kikutattam, méleket írtam, vártam a válaszokat még előző este itt 38,7-tel -- de semmi. Így másnap ugyanúgy felkeltem, hogy mire itt lenne az időpont, készen legyek, viszont már tudtam, hogy nem bírok lemenni. Éjjel úgy rázott a hideg, hogy a paplanra két takarót is tettem, de úgy reszkettem, mint a kocsonya.
Egyáltalán nem volt soha bizodalmam a pittyegős lázmérőkben, de mivel az utolsó higanyos is eltört pár éve, kénytelen voltam ilyet venni. Hát, azért éltem már egy csomót és használtam ezerszer lázmérőt, s innen is tudom, hogy nekem az alapból egészséges testhőmérsékletem minimum 36,5. De egészen 36,9-ig elképzelhető, és akkor még nincs semmi bajom. Viszont, mikor két éve volt az epeműtétem, soha nem felejtem el, ugye, ződhajnalban hozták a lázmérőt, alig tettem be, már pittyegett, és mutatott 34,8-at. Na, kösz. Miután ez sokszor megismétlődött, az itthonival is, ugyanis mikor fixen éreztem a lázat, akkor is alig mászott feljebb 37-en felülre -- innentől kezdve nem bíztam az effajta lázmérőkben.
De most annyira tudtam, hogy nem is kicsi lázam van.
Szerdán egész délután az Istvánnak szánt ajándékokat csomagoltam. Azt hittem, soha nem lesz vége, már halálra zsibbadtam magam törökülésben az ágyon, nem beszélve arról, hogy a macskák is mindenáron segíteni akartak! Egy, amúgy földig érő nagy, műanyag lidles szatyor lett tele, hát, ezt én igen nehéznek tartottam valahogy, nem is értem... és még ugye, ezenfelül szokott lenni a hátizsák meg a tarisznya.
Na, ezenközben éreztem -- csak nem fogtam fel, illetve elhessegettem! --, hogy valahogy túl "fedett" a torkom, állandóan köszörülni kell, de folyton-folyvást. Akkor még más nem volt. Éjjelre már gyanús volt.
Másnap orrdugulás, és a jobb torkomba mintha törött pengék sora állt volna...
Miután elszopogattam apránként a 4 meglévő Mebucainomat -- mert egy teljes levelet elvittem anyámhoz, mikor fájt a torka, ó, mondom, elég ez nekem, talán nem is kell! --, nem volt mit tenni, mondom, semmi nincs itthon, csak némi Panadol. Hát, azt meg nem bírom lenyelni.
Mivel Szilvi úgyis ment a Tecsóba gyerek nélkül, mondom, ott is van gyógyszertár, hozzon nekem Neocitránt és Mebucain mentolos fortét. Az kell az én torkomnak. Szerencsére orrcsepp volt itthon. De egyébként tök jó, hogy előző nap meg a lassan elfogyandó Papanginomat szereztettem be vele, akkor ide ment vásárolni a környékre, és a gyógyszertár még pont beleesett, valamint magának is be kellett mennie allergiagyógyszerért. Mindez csak azért, hogy az alapvető qrvasok gyógyszerem mellé most még így ünnepek előtt milyen jó már, hogy többet költ az ember gyógyszerre, mint ünnepi kajákra?
Ráadásul a meglévő 18 napi gyógyszer mellett nem biztos, hogy nekem ez lenne életem vágya! De csak muszáj, mert ezt nem lehet kibírni. Hogy megyek Pestre? Hiszen úgy volt, hogy szombaton, 31-én szokás szerint megyek, 5 napra. Pénteken akartam megvenni a jegyet.
Eredetileg úgy terveztem, hogy jó, az írónő szabta meg a péntek reggel háromnegyed 9-et itt az István király téri templomnál lévő megállónál, odamegyek, lerendezzük, majd akkor én fel is megyek az állomásra, megvenni a jegyeket.
No, ez az, amire nem került sor. Egyrészt nekem szerdától a pittyegőssel így ment felfelé a lázam: 37,8, 3 órával később 38,3... Csütörtök dél körül 38,7, éjszaka 39,2! Pofám leszakadt úgy globalice mindentől, egyrészt már tudtam, hogy se a találkozóra, de Pestre sem igen fogok tudni elmenni. Jártányi erőm alig volt, sőt, fájt a mozgás.
Na, ezért írtam csütörtökön, normál emberek számára elég későn, este 10 körül mélt, hogy elkapott vmi, lázas vagyok és nem tudok menni, és ezer bocsánat meg minden. Vártam éjfélig, semmi. Akkor előkerestem a telefonszámát, megírtam egy sms-t is neki, de semmi, hogy legalább "kézbesítve" vagy valami -- még másnap reggel sem. Na, ezért keltem fel mégis pénteken, de tudtam, hogy max. emberi formára hozom magam 9-ig, hogy ha mondjuk, nem kapott meg semmit és eljön, és úgy gondolja, hogy úgyis itt lakom, akkor el tudja hozni beadni. Azért a gépet is bekapcsoltam nagy dideregve, nagykardigánban, pokrócban, hogy mi van. Nem látszott, hogy bármit is megkapott volna, ellenben a FB-csevegőben ott volt, hogy nem tud jönni, mert nagyon beteg, éjjel olyan rosszul volt, hogy majdnem ügyelet lett belőle, és hogy sajnálja.
Nem tudom, olvasta-e az enyéimet, de itt is válaszoltam neki, hogy majd nézze meg a méljeit meg a telefonját, mert én már tegnap este szinte ugyanilyeneket írtam neki...
Szóval megállapodtunk, hogy ha majd vége lesz ennek az egésznek, majd összejövünk valahogy.
Viszont én csütörtök este, ahogy már tartósabban 38 fokon felül voltam, jeleztem Istvánnak, és elmeséltem, mi van. Mondtam, hogy így nem valószínű, hogy el tudok menni, mert még így vagyok és ismerem magam, ilyenkor én még csak belefele megyek a betegségbe, nálam az ilyen nem két nap -- viszont már holnap meg kellene vennem a jegyeket! Megértette szerencsére. Bár már ő is mindenféléket beszerzett, de nem olyanok, amik ne fogynának el neki is, illetve ami nem olyan, az meg elálló. Tehát el fogjuk halasztani, tolni ezt a kiruccanást, sajnos.
Anyámat is felhívtam csütörtökön este, hogy nemigen megyek Pestre, mert ez és ez van, de hallotta is a hangomon, mert minden második szótag hallatszott csak, olyan fedett volt a torkom.
Mondtam, hogy nem kell aggódnia -- ugyanis, mikor ott voltunk karácsonykor, mondta, hogy na, most megint aggódhat (mert mindig aggódik, ha utazom valahova, mert ugye, bármi történhet... nem mintha itthon nem) --, legalábbis amiatt, hogy elutazom, mert nem tudok így, itthon fogok haldokolni.
Aggódott, hogy van-e valami kajám, mondtam, hogy előzőleg vettem pár főznivalót, de nem is kívánok semmit. Különösen, hogy a csütörtöki pár falat vacsorát meg ki is hánytam... ami ugyanaz lett volna, mint az ebéd: sajtszószos csirkemell makarónival, aznap főztem.
Kicsit egybefolynak a napok itt szilveszter előtt, mert nem igazán feküdtem, nekem itt ez a szék nagyon kényelmes, mikor lumbágóm van is, ez a legjobb. Feküdni nem annyira szeretek, mert ha alszom, éjjel nem tudok, meg egyáltalán, egy tízemeletes sorházban van olyan zaj ilyenkor nappal, hogy kizárt az alvás.
Most is folyton zenélnek, fúrnak, faragnak, érezhetően sokkal többen vannak itthon, mint egyébként napközben.
Szóval pénteken újra nem találkoztam az írónővel, és jegyet sem mentem megvenni. Viszont el lettem látva gyógyszerrel. Éjszakánként az orrcseppnek és Mebucainnak köszönhetően tudok valamit aludni is.
Nappal néha csak ledőltem tv-t nézni, így láttam a Sissy utolsó részét, az Abigél 3. és 4. részét, s talán szerda éjjel két eléggé thrillert: a 88 perc címűt és a Szobatársakat. Kicsit belefolyt egyik a másikba, így aztán másnap, mikor ismételték máshol, akkor megnéztem az elejét a Szobatársaknak. Hát, elég vérfagyasztó volt, mindig elborzaszt és egyben "lenyűgöz" az elmebaj, a pszichiátriai betegségek, mert sajnos, az életben is előfordulnak ezek, sőt.
Egyszer nekiálltunk Szilvivel, hogy hogy tudnék dvd-t nézni, de egyszerűen nem találtuk a megoldást. Azóta már István megírta, hogy szerinte kb. mit kéne csinálni és hol és mit nyomkodni, hogy bejöjjön a dvd, de olyan szarul voltam, hogy nem éreztem még szükségét. Majd lehet, hogy megint nekikezdek. Csak hát félek ezektől a dolgoktól, hogy valamit úgy elállítok, hogy akkor még ez sem jön be, ami eddig bejött.

Egyébként gondolkoztam, hol szedhettem össze ezt a nyavalyát, hisz alig járok valahova.
Eszembe jutott, hogy Bence is volt beteg, Szilvi is hetek óta taknyol -- de ők nem ilyen lázasak, Bence meg gyomorrontástól hányt, amikor összezabált mindent, a torokfájásához nem volt köze.
Na, mindegy, nem tudom, mi ez, de ha influenza, akkor tutira nem az a kétfajta vakcina, amit beadtak novemberben. Hát igen, ez a hátulütője, hogy az összes válfaj ellen nem tudnak beoltani.

Sógornőmet, aki két hónappal fiatalabb nálam, tehát most novemberben volt 60, ma búcsúztatták nyugdíjasként. Már szeptemberben eljöhetett volna, csak így több lesz neki, ha végigvitte az évet. Amúgy meg már két éve az lenne, ha a '90-es években nem lett volna két évig ő is munkanélküli, így kitolódott az ideje.
Ez alkalomra anyámmal süttetett pár tepsi pogácsát és almás, túrós rétest... öcsém meg szállította.
Jó neki. Jönnek a bódog nyugdíjas évek.
Én majd áprilisban mondhatom majd el, hogy már csak négy év -- hol leszek vajon addigra? --, mert nekem ki kell várni az öregségit. A kedvezményesbe már rég nem eshetek bele.

Döntések

Élesedett a helyzet, immár csütörtökön beláttam, hogy ez nem párnapos meghűlés, gyorstakonykór lesz, hanem még ez lényegében az előhang, ami meglehetősen borzasztó már így is.
Ahogy a nap telt, úgy éreztem egyre biztosabban, hogy nem fogok tudni ezen a szilveszteren elutazni.
Jártányi erőm alig volt, és be is lázasodtam. A torkom, fejem nagy erőkkel fájt, szinte hiába volt minden.
Estére eldöntöttem, hogy nemhogy az állomásra holnap, majd Pestre, de még Zsannával sem tudok találkozni itt tőlünk nem messze. Ha csak rágondoltam, hogy el kell mennem kétszáz méterre, már a hideg is kirázott. Valahogy legyengültem...
Sajnos, elég későn, 10 órakor döntöttem úgy, hogy megírom Zsannának, hogy mi van. Gondoltam, írónő, hátha fent van és még válaszol... sajnos, nem. De biztosra akartam menni, mert hót betegen ne kelljen már mégiscsak kimásznom, így még ekkor éjjel írtam sms-t is. Mondom, ha reggel bekapcsolja, akkor legalább megkapja és miattam ne induljon el.
Istvánnal már korábban megkonzultáltuk a helyzetet. Nagyon megértő volt, és szerinte sincs értelme ilyen állapotban elmenni, csupán azért, hogy aztán ott haldokoljak napokig...
Másnap, bekapcsolva a gépet, hogy megnézzem, Zsanna válaszolt-e, hát... nem. Ezt mondjuk, nem tudom elképzelni, miért nem, sms-t sem írt válaszul -- ellenben a FB-on volt egy privát üzenet, hogy lebetegedett, és sajnálja, de nem tud jönni. Így legalább megkönnyebbültem olyan szempontból, hogy nemcsak én vagyok a sáros. Ott is megírtam, hogy én is írtam, mélt is, sms-t is (nem írta ezekre sem, hogy megkapta volna...??), mert én is ugyanígy vagyok és nem tudnék most kimozdulni. Oké, szépen gyógyulást kívántunk egymásnak, és ezzel ezt a témát lezártuk.

Kicsit később, mikor megkaptam a vízóracserések levelét a januári dátummal és paraméterekkel, hogy mibe fog ez nekem fájni, végiggondolván: írtam újra neki, hogy sajnos, ez van, én ilyenformán nagyon túllépem a havi lehetőségeimet, és sajnos, még ha a könyveit adná úgy, hogy az e-könyvek árait levonná belőle, akkor sem tudok most semmi másra pénzt áldozni, sajnos, úgyhogy ez a helyzet. Én örültem, hogy olvashattam egyébként is e-könyvben, és elég az nekem... Szerencsére megértette a helyzetet, tehát ez a szitu is kipipálva. Szerintem azért nem sikerült kétszer is egymás után a talink, mert fentről vigyáztak a pénzemre... Ezért nem tudtam az unokatesóm pénzéből is bakancsot venni, mert betegség miatt nem mehettem el, ergo nincs bakancs, de megmaradt a pénz, amit még így is ki kell pótolnom a vízórákhoz. Feltételezem, ennek így kellett lennie.

Csomagolás macskákkal

Tudtam, hogy több órát vesz igénybe, de lassan elkerülhetetlen lesz, úgyhogy ma egy délutánt rászántam: becsomagoltam István ajándékait. Másfél nagy ív csomagoló ment rájuk, pedig gondoltam, hogy nem lenne hátrány, ha az egész egyforma (macis) lenne.

Mintegy, lényeg, hogy sikerült, bár a macskák mindent megtettek, hogy ez ne így legyen.

Imádják a csomagolást, főleg Haramia elkerülhetetlen. Honestyre rászólok kicsit hangosabban, és már kutricol is elfelé, de Haramia nem rendelkezik ekkora IQ-val.:) Hiába csak három kila, ha egy kiterített csomagolóra ráugrik, akkor mindenképpen fellép rajta a folytonossági hiány, magyarul kilyukad.

Azt is imádja, amikor celluxozom. Én is, mert bármit csinálok, fele alkalommal mégis mindig visszatapad a vége, és újra el kell kezdeni keresgetni-kapirgálni a letapadt véget. Egyébként majdnem két tekercset használtam el. Igyekeztem vigyázni rá, hogy Haramia ne zabáljon fel egyetlen darabkát sem, de az eléggé megijesztette, amikor rátapadt valamilyen testrészére, és nem jött le... főleg, ahol nem olyan könnyen elérhető számára.

Na mindegy, lényeg, hogy túlestem, és hihetetlen, de még lefotózni is sikerült úgy, hogy a macska épp nem ugrott bele a képbe...

Egyébként az volt a furcsa, hogy egész idő alatt kaparászott a torkom és köszörülnöm kellett. Ezt akkor nem fogtam fel teljesen, szerintem a tudatalattim nem akarta... csak utólagos visszaemlékezés. Én úgy gondoltam (holott tudom, hogy balgaság), hogy megtettem, amit tehettem: influenzaoltás, és ráadásul nem mondható, hogy bármikor is kitettem magam tömegeknek vagy megfázásnak. Úgyhogy azt később sem tudtam rekonstruálni, hol kaphattam be valamit, de az mindenesetre ezen a délutánon kezdődött...

Elméletileg úgy volt, hogy 30-án megyek fel az állomásra a jegyeket megvenni, és még szerencse, hogy nem kapkodtam el. De pont ilyenek miatt nem szoktam.

Kivert kutyaságok

Le kell még írnom, hogy még ugyan nem ért véget az év, hátravolt még 6 nap, ráadásul sablon ugyan, de úgymond, karácsony a szeretet ünnepe, a lista neve meg... "barátok".
Egyesek szerint ez nyilván se nem oszt, se nem szoroz, hisz' karácsonyi ajándékként annak első napján 8-ónkat hivatalosan is kiraktak a verslistából mint megszűnt bevételi forrásokat.
Nem bírták volna ki még a karácsonyt? Ez volt a bónusz ajándék?
Képzeljétek el, még két pályázatom is bent ragadt... két külön havi. Ugyan már, ez vajon kit érdekelt? Úgyse nyernék rajta, ez nem újdonság!
El kell mondjam, eddig sem volt titok -- ez a csoport most picikét agonizál, holott 15 éve (?) működik, és többször lettem ide híva az évek folyamán, de még mikor dolgoztam, SEM engedhettem meg magamnak az évi tagdíjat -- sajnálom, egyedül nem könnyű nevelni két gyereket tartásdíj nélkül, a létfontosságú dolgaikért is külön dolgoztam, és mindemellett hetekig tudnék mesélni kínlódásokat; s aki ezt nem érti meg, roppantul sajnálom! Mikor tavaly a 10 macskás írás nyomán bekövetkező felkérésre is nemet mondtam, utána kész tények elé lettem állítva, hogy "valaki" befizette helyettem a 2016. évi tagdíjat. Később tudtam meg, ki az. Nem csak nekem, többőnknek fizette az éves tagdíját egy svéd házaspár, kik adminok itt, és szerintem nyilván nem a honi aktív korúak 22800 Ft-os támogatásából élnek ott kint. (De mellesleg is több nevet olvastam a listán, aki ugyan nem az ő támogatásukkal, de mindenesetre ingyen élvezhették a tagságot. Kérdésre válaszolni nem vagyok jogosult és felvilágosult, hogy ki és miért, mivel érdemel ki bizonyos dolgokat anélkül, hogy bármiért is fejmosást kapna -- talán az itt töltött évek száma vagy más miatt, nem tudom, de sokkal többet megengedhet magának és nem kell rettegnie sem a lelki pofonoktól.)
A vezető közölte, kiknek kell okvetlenül ezt a jótéteményt megköszönnöm. Meg is tettem, szerintem különbül és alázatosabban senki nem köszönte ezt meg. De tudniuk kellett volna azért, hogy ettől nekem nem lett több a havi jövedelmem, és jövőre ugyanúgy nem fogok tudni tagdíjat fizetni, mint eddig! Ehhez még érettségi sem kell. Most, hogy ez bekövetkezett -- mármint az újabb tagdíj napi szinten való célzatos emlegetése, és én tisztába tettem a dolgot illedelmesen, hogy én jövőre nem... -- emiatt továbbá át kell rajtam nézni, utálni kell és törölni az ismerősök közül? Mert a kedves ez évi segítőm (aki többőnket támogatott, újra csak jelzem!) az első alázatos mondatra letiltott az ismerősei közül. Valóban nem részleteztem eléggé, de azért sejthető volt, hogy mennyit kell kaparnom még ahhoz, hogy egyáltalán mondjuk, ne legyek hajléktalan... szóval ilyet konkrétan nem mondtam, lehet, kár. Akkor lett volna kár mindenesetre igazán, ha mindenáron tag szerettem volna maradni. Ám én nem szeretek szegénységgel kérkedni még ott sem, ahol arra számítanék, hátha elérek vele valamit. Az nem én lennék. De: mit tudják mások, hogy milyen 1-2 hétig fillér nélkül élni úgy, hogy tartalék már régesrég nincs sehol és lényegében sosem volt? Mit tudják, hogy valahova azért nem jutok el, mert nincs buszjegyekre valóm? Mit tudják, hogy úgy vettem plusz példányokat vagy pólókat, úgy neveztem antológiába, hogy azt kértem valamilyen ünnepemre "ajándékba", hogy így én is ajándékozhassak?
Á, én olyan hülye vagyok, hogy nem a 2001-es (NEM elírás!) teszkós téli bakancsomat akarom lecserélni, jó j'a' még! Nem, én e-könyvekre, megjelenésekre, pályázatokra költögetek... vagy a macskákra, mert felelősséggel tartozom azok felé, akik nekem kiszolgáltatottak. Szóval lényeg: a többek által istenített támogató hálátlannak titulált, becsapva érezte magát és letiltott az ismerősei köréből. Azonnal, még ősszel!
Ráadásul még az indexről, régről ismert költőtárs is csak jókat mondott erről a házaspárról, jelenleg is csak az ő kedvükért maradt tag, de az adminságról mind ő, mind a házaspár női fele is lemondott a következő évre.
Ugyanakkor érdekes módon már előzőleg is inkább azokkal kerültem közelebbi kapcsolatba, akiket kivágtak. Szerintem ha akarták volna, már tavaly tudhatták, hogy egy évi díj nem több, mint pontosan egy évi díj, velünk nem lehet hosszabb távra tervezni, ráadásul magam részéről én nem jelentkeztem! Talán ha közlik a támogatóval, nem támogat; és megúszom, kikerülöm ezt a buktát. Azért vannak a kiváltak között olyan jelentősebb tagok, akik szerintem ebben az évben már egyáltalán nem szerepeltek szinte semmiben, nyilván régebb óta tartogatják a hócipőjüket...
Máshogy nem tudtam a támogatást jobban meghálálni -- és ezt egyáltalán nem is titkoltam! --, minthogy baromira aktív voltam egész év alatt, folyton a listán lógtam, mindenen részt vettem, amin tudtam -- néha elég nagy csalódottsággal és értetlenséggel néztem a folyó dolgokat. Igen sokszor úgy éreztem, hogy tök felesleges írnom ide. Még pénzes dolgokon is részt vettem, mint pl. az apróbb pályázatok is... vagy gyártási árú "listás" pólót vettem, vagy plusz példányokat azokból a kiadványokból, amelyekben szerepelek, és pl. a nem túl olcsó antológiából is kivettem a részem. Azt hittem, ez respektálva lesz. Nem jövő évi tagdíjként, csak az ideiként, hálaként. NEM kell kifizetni senkinek soha, semelyik évi tagdíjamat. De hogy a csóróság miatt letiltson az ismerősei közül? Ez -- most komolyan! -- barátság??? Ami itt a titulus??
Nagyon jóhiszemű, mondhatnám, naiv vagyok, de mindig hittem az igazságban, a jóságban, a megértésben, a jóhiszeműségben, és hát mondom, már a nevük is... szóval, eleinte tényleg úgy gondoltam, barátok közt vagyok. Oké, van egy nyers stílus, egyelőre azt hittem, ennyi. Majd megszokom. Aztán rájöttem, hogy amúgy meg mindenki kussban van. Senki nem mer semmiért szólni.
Elég hamar kiderült, hogy Manóka megint pofára esett. Elvégre így szokott. A munkahelyről is kivágták, ahol a legpontosabb, otthon is dolgozóként, nem túl sok pénzért, de V. után a második legjobban kihasználható, jól dolgozó és megbízható volt. Akkor pont innen ne, ahova menni sem akart?
Egy másfél évtizedes csoportba beesni pénz nélkül kizárt, hogy barát lehessek. Talán csak azokkal, akikkel a csoport nélkül is barát voltam...
Igazságosság? Rajtam kívül szerintem mindenki többet tudna erről mesélni, nem is áztatok senkit.
Rengeteg mindent megtudtam, többek által! De nem vagyok pletykafészek. Egy dolog elmondani a saját tapasztalataimat, a mások rám bízott véleményét nem teregetem ki.
Már teljesen mindegy. Már 57 fővel is elfogyott nyárra a pénz, folyik a toborzás is. Melynek szövege alapján írni kedvelő fiatalokat keresnek, akik a tagdíjat is fizetni tudják, és esetleg még aktívak is. Újak eddig, úgy tudom, nem jelentkeztek garmadával -- a fiatalság, tagdíjfizetés a lényeg és nem a tehetség, ez többőnk véleménye és megtapasztalása --, a mostani 40-egy-két fővel nem tudom, mi lesz a sorsuk. Kívánom, hogy alakuljon jól, de szerintem ezt az egészet valahogy nem így kéne csinálni. Elriasztják a keménységgel az embereket. Nem lehet igazi véleményt alkotni, elmondani a szerintünk rosszat, netán a más véleményt, mert azonnal törlik. Van egy csomó e-mailcím, és mindent máshova kell beküldeni. A belső pályázatokra írni rövidebb idő volt, mint az, hogy százszor ellenőrizzem, jó helyre küldöm-e be -- mert különben szinte fejed vétetik. Valahogy diktatórium van, és hierarchialáncolat.
Ha jelentkezel, az a baj, ha nem, az is baj. Ha lájkolsz, az, ha nem, akkor az.
Hogy én nem tudtam találkozókra és üdülésekre befizetni és járni, már eleve kizártam magam minden pluszból, de mikor ezt gúnyosan szóvá tették és én annyit válaszoltam, hogy a befizetendő wellness-hétvége ára több, mint az én havi juttatásom, akkor persze válasz nélkül ki lett törölve. Szóval gyűjtögettem a fekete pontokat szépen... Ami érdekes, hogy olyan is akad a kilépők között, aki eljárt ezekre, és olyan tapasztalatokat szerzett, hogy egyszerűen nem óhajtott tovább tag lenni. Az más kérdés, hogy neki is van vagy 28 ezer rokkantnyugdíja...
Ha más oldalon megvédem a "főnököt", mi sem természetesebb. Nem vártam köszönetet. De karácsonykor vágni ki 8 embert? Még meg akartam írni, hogy akkor a két pályázatomat vegyék semmisnek (az elbírálásig ui. sehol nem publikálhatóak az anyagok) --, azt hiszitek, lehetett? A levelezésről azonnal visszajött Mail Daemon formában a levelem. Szóval azonnali hatállyal mind a zárt körű oldalról, mind a levelezési listáról le lettünk tiltva, esetleges vélemény, megjegyzés lehetősége nélkül. Köszi, barátok, köszi, lista!
Ha e-könyvem jelenik meg, le se sz@rják, hiába van ISBN-je, kolofonja, impresszuma, köteles példánya, 270 vers benne helyesen írva ráadásul; nem számít semmit. Mert nem tudsz belőle adni a listának ajándékba -- jutalmazásokra. Az, hogy milyen versek vannak benne, le van tojva. És az sem számít, hogy milyen szerkesztéssel, milyen helyesírással. Fő, hogy kis 80 oldalas, telehibás könyveket lehessen a belső pályázatok nyerteseinek osztogatni.
Ellenben a minden fentebbi felsorolt kritériumok nélküli, szinte fénymásolatnak tűnő könyv, mert papírból van, az -- könyv. Pedig jelzett adatok nélkül még a Molyra sem lehetne felvezetni. Az is mindegy, hogy ugyanannak az embernek az idén két bemutatott könyvének már a címeik is ordítanak a helytelen írástól. Irritálnak, mert már azok is hibásak. Nem képesek felismerni az összetett szavakat, és mindkét könyv címe rossz. Még látni is az. És az is szörnyű, hogy a többiek, bár légyen puszipajtás, de mondjuk, jobb helyesíró, azok sem szólnak neki... Mindegy, hogy nincs kolofon, semmi. Az -- könyv. Pont jár érte. A pontokért meg díszoklevél. Kedves egészségükre. Nekem csak nincs pénzem, de ha lenne, ilyen vastagságban igen sok papírkönyvet kiadtam volna már kolofonnal, ISBN-nel, helyesírva, jól szerkesztetten, a verstördelés alapvető szabályait betartva, korrektúrázottan, átfedések nélkül.
És persze voltak kitüntetések olyanoknak is (csupán ez évről beszélek), akiket sose láttam az egy év alatt a neten sem, sőt, nevüket sem hallottam, s azt sem, hogy tagok lennének. Valamit nyilván csináltak előzőleg.
Igen, persze, tudom, lista "előttem is" volt -- tény és való! Akkor is, ez évben minden egyes heti belső pályázatnál ugyanaz az 5-8, max. hú, egyszer akár 12 név szerepelt az 57-ből, és azok nagy részei főleg nem nyertes nevek voltak.
Olyat is kivágtak, akinek egy év alatt 3 papírkönyve jelent meg, és bizton állíthatom, hogy egyik legjobb költő. Valamiért nem számított. Igaz, ez év alatt nem szerepelt, de ez talán már következmény volt, mert ő már régebbi tag volt.
Ha belső pályázatnál nyerünk, fél-fél pontot jelent tagminősítésként. Én már azon is csodálkoztam, hogy 5-ször nyertem olyanon, melyen írással lehetett pályázni. Ugyanis, ami nagyon meglepett, többször olyan nyert, aki épp kiírta a pályázatot. Az én etikám szerint eleve nem szabadna pl. saját pályázatunkra jelentkezni, legfeljebb versenyen kívül. Milyen dolog már az? Szerintünk visszás. Na persze ezt csak magánban lehet letárgyalni, a listán nem. S akkor a többiek majd, akiket várnak, esetlegesen kezdő, csetlő-botló fiatalok és nem annyira profik, mire számíthatnak? Ha pénzük van, sok jóra valószínűleg.
Nekem mindenesetre az volt az érzésem sok belső pályázatnál, hogy el sem olvasták az írásomat.
Mikor még elszámolták a nyert írásokat, nekem akkor 4 volt, de abból is lespóroltak kettőt, és csak 2 lett elszámolva... Nem mintha labdába rúghattam volna bárki mögött, akik sorozatban adják ki a papírkönyveket -- az e-könyvért, ugye, negyedpont sem jár, a heti szereplésekért, pályázásokért szintén semmi...
Év végén volt két füzetke, nyertes pályázati írásokból. Az elsőbe nekem egyet sem raktak be. Volt, akinek 6-8 és nem is okvetlen nyertes. Nem is egy szerzőé, de leginkább olyanoké, akikről tudni lehetett általában, hogy befizetik a jövő évi tagdíjat is... Általában ugyanazoknak... (Jelzem, ez sok embernek feltűnt, ez a "mindig ugyanazok nyernek" dolog...) Nekem addigra 4 nyertes cuccom volt véletlenül; és itt kell megjegyeznem: ha már nyerni tudott az a 4 írás, az azért történt, mert egyrészt talán elolvasták. Másrészt viszont nekem mindig többször olyan jót kellett írni, mint az etalonoknak -- de nem került bele egy sem. Azt sem közölték hivatalosan, hogy lesz egy második füzet. Lett. Gondoltam, abba lesz a 4 nyertesem. Kis naivka... Abba másoknak, ugyanazoknak, meg nem is okvetlen nyerteseknek, megint csak bekerült egy csomó írásuk, az én 4-emből meg mintegy 2! Nyilván szó nélkül vertem a fenekem a földhöz az örömtől egyébként. A másik kettő ment a vakok javára mind megjelenés, mind pontértékelés szempontjából.
Emlékszem a "régi lakat százszorszéppel" fotóra, ahhoz kellett írni. Az én versem, hogy hogy nem, nyertes lett! Amúgy tényleg jó vers, nem azért... A füzetkében benne volt a kép, és alatta másnak a verse!... de nem az én nyertes versem!... Hurrá, barátság! De itt aztán nem lehetett szólni még kevésbé durva dolgok miatt sem.
Emlékszem, még az elején, még sokkal idiótább koromban, amikor még a macskás 3. helyezés oklevelének dicsfényében fürödtem; írásban, a listán többek között én is felháborodtam azon, hogy volt olyan verseny, ahol valakik a saját műveikre szavaztak. Hát hogyan képzelhető ez el műveltnek, kulturáltnak gondolt emberfők között? És ekkor e szabályokat csak elmondták név nélkül, hogy dádá, ilyet nem szabad.
Viszont engem, aki ezen pár mondatban megrökönyödtem, úgy lecsesztek, mint pengős malacot. Már rég nem vitáztam és írtam többet, de még mindig csak kaptam és kaptam az alázást. A. úgy gondolta, hogy biztos együtt őriztünk libát! Hogy aki megkérdőjelezi a lista hitelességét, az egyáltalán minek tag? Ez nekem olyan elképesztő, szinte amnéziás állítás volt, hogy nem hittem a szememnek. Porig aláztak. Miért vagyok tag? Én akartam az lenni? Nem ő állított kész tények elé? Hát EZÉRT voltam tag, én nagyon is jól tudtam, meddig nyújtózkodhatom úgy kb. magzatpózban. És azt hittem, az nagyobb hiba, ha valaki saját műre szavaz, ha valaki pályázatán többszörösen előfordulva is saját műve nyer, mint az, ha valaki ezt illedelmesen hitetlenkedve szóvá teszi. Az engem földbe taposónak legszívesebben mondtam volna kedvenc Szabócsom szavajárását: "Inkább lőjél le!"
Ha legalább magánban írta volna meg az, aki ezt jónak gondolta, akkor még csak-csak hagyján. De mind az 57 tag olvashatta a listán! És megvédeni is csak magánban mert egy-két ember!
Amiket mások elmondtak, sokkal személyesebb tapasztalatok alapján, még rosszabbak, úgyhogy azokról diplomatikusan nem is írok. Tanulságos egy év volt, az biztos.
Tehát 2016. 12. 25. óta nem vagyok listatag, nyolcadmagammal együtt. Besorolhatjuk a karácsonyi ajándékok közé. Áldás, békesség.

Karácsony másnapja

Karácsony másnapja pihenőnap volt.
Nem is erőltettem meg magam, az biztos. És szerintem a házban sokan így gondolták, mert szinte egész délelőtt a lift sem járt, nem volt kalapálás, fúrás, faragás, fűnyírás, kukásautó ésatöbbi.
Mivel a gyereket is elvitték, így nyugiban deglettünk...

Istvánnak nagyon boldog névnapot kívánok!

...és természetesen a többi, nagy számú ilyen nevű ismerősömet is köszöntöttem, többnyire persze őket globálisan, mert különben estig csinálnám egyenként.

Aztán még netes egyeztetéseim, csetelgetések voltak, majd "pihenésképp" megnéztem Reszkessetek, betörők 3.-at.

Karácsonykor anyámnál

Karácsony első napján anyámékhoz mentünk.
Itthoniakkal már nem volt zökkenő. Én elkészültem, összepakoltam mindent, és vártam, hogy ők mikor lesznek készen.
Anyám telefonált még úgy 11 körül, hogy mi újság, mondtam, hogy szerintem 1 körül biztos ott tudunk lenni.
Dani dél előtt közvetlenül telefonált, hogy na, ő lassan akkor indul is Mamuhoz -- mivel hogy ő bicajjal megy, nem kell alkalmazkodnia hozzánk --, csakhogy mivel azt mondta, hogy odamegy jóval korábban... hogy segítsen, én azt gondoltam, már rég ott van... Na mindegy.

     

 

Lényegében oda is értünk 1 körül. Molly ugatásáról már messziről tudtuk, hogy kisebbik unokahúgom is ott van, ő érkezett leghamarabb, később Dani, mi pedig hárman annyira azért nem későn.
Hát, anyám megint kitett magáért. Én nem is tudom, mit vagy hogyan kellene csinálni ezt az egészet, hogy ne dolgozzon ennyit. Mert mondani hiába. Meglepni meg nem akarjuk, mert az is iszonyú kényelmetlen-kellemetlen tud lenni, magamról tudom.
Isteni finom tyúkhúsleves házi Mamu-féle grízgaluskával, sok zöldséggel, főtt tyúkhússal. Lényegében én itt be is szoktam fejezni.

       
Ám következett zöldborsómártásos csirkecomb nokedlivel. Mégis, a Mamu-féle nokedli semmivel nem esik kevesebb súllyal a latba, mint a grízgalus. Így hát azt is megkóstoltam, de tudtam, ez a leves-második kb. az egész napi evésem. Hogy ezen kívül még volt főtt tojással díszített krumplisaláta sült sertésszeletekkel, hát azzal már senki nem tudott megbirkózni!
És akkor még a sütemények... ááááá! Mamu csinált kétféle piskótát: csokis krémmel és diós krémmel, valamint házi krémest! Aztán volt vagy hatfajtából álló édes süti, amit állítólag kilóra lehet venni egy pékségben, és Etelka hozta neki.
Bencus levest evett jól, meg ez utóbbi vegyes édes sütiből vagy 6 darabot... kicsit aggódtunk is, nem lesz-e sok, de végül is semmi mást nem bírt enni, és a leves és sütik közt is volt jó egy órahossza.
A terített asztal ünnepélyességéről Szilvi gondoskodott szokása szerint -- ő hozta az asztali díszt és mécsestartót, amiket még Bencus csinált az iskolában. A kajálásról is készült pár kép, de nem vittem túlzásba.

 
Mamut persze fel is köszöntöttük, megajándékoztuk karácsony alkalmából.
Jómagam vittem egy új botot, amit kért is, egy nyeles portörlőt, egy papucsot, két dezodort, egy erős hajlakkot. Ezeken kívül 4 regényt és 2 antológiát, 3 folyóiratot, melyekben szereplek (7-6-1-1-2 verssel).
Szilvi a Lidlben vett neki egy komoly forróvizes ágymelegítőt, néhány fejlett rejtvényfüzetet, édességet, 2 sprotnit, mert azt nagyon szereti, és egy közepes doboznyi szendvicset. (Mamu, mikor két nap múlva hívott, akkor mesélte el, hogy másnap ő annak nekiállt, és az összest megette, olyan jólesett neki.)
Dani pedig mobilfeltöltést intézett neki.

Ebéd után, közvetlen szürkület elején még kiszaladtam a kertbe, fotózgatni ezt-azt.
Tettem ezt most azért is, mert ma meg Dani volt az, aki ugyan a maga csendes módján, de beszólt olyanokat, amilyeneket esetleg nem kellett volna, különben sem nagyon értem, hogy 15 évvel ezelőtti, véleménykülönbséges dolgokat, amelyeken százszor átrágtuk már magunkat, miért kell itt és pont karácsonykor felhozni -- ez számomra mindig rejtély marad.
Én nem mondom, hogy én lettem volna a világ legjobb szülője, de az tény, hogy valaki annyi viszontagság között, lényegében egyedül, gyerektartás nélkül, nem túlságos szigorral, ám következetességgel, normál értékrenddel felnevel két gyereket rengeteg alap- és pluszmunkával, ám normálisan; úgy, hogy haverszinten voltunk és vagyunk az évek során, akkor én azt hiszem, nem végeztem olyan szar munkát. Az a baj őnála, hogy nincs összehasonlítása. Már csak az én szüleim (akiket amúgy imádtam és imádok) nevelésének megtapasztalása sem ártott volna nekik; de nem ám...! Azt hiszem, tudnák becsülni az én nevelésemet.
Bencus eléggé unatkozott, ezt többször is szóvá tette, de otthon az anyja hiába kérdezte, milyen játékot vigyenek, nem akart semmit. Ott pedig most Molly nem ment oda hozzá, biztos sokan voltunk... Mamu keresett is neki pár mesekönyvet még a mi készletünkből, de nem sokat segített Bencén.
Meg is könnyebbültünk, mikor végre elaludt és aludt egy másfél órát. Már otthon voltunk, mikor Szilvinek mondtam, hogy miért nem vitték el a kütyüt, amit a nagyapjuktól kapott, legalább eljátszott volna vele... Szilvinek is rögtön bevillant, hogy hát persze, azt kellett volna tenni! Utána verte fejét a falba, hogy hát tényleg...
Aztán persze közben unokahúgom elment a kutyával, majd úgy fél 6 körül szóltunk, hogy lassan mi is mennénk. Magam nem hittem volna, hogy innentől kezdve 7 óráig Mamu csak pakolt háromfelé mindenféle kaját. Hogy mit pakol, az attól függött, milyen göngyöleg jutott a kezébe. Így gyakran elvesztettük a fonalat, hogy kinél van már leves, zöldborsós csirkehús, krumplisaláta, sült hús, sütemények, leveshús... Ez rengeteg minden volt, azt csodálom, hogy anyám feje nem ment még ezerfelé, mert én már lemondtam arról, hogy kövessem az ügymenetet. Ráadásul még bejött pár sör, nagy flakon narancsüdítő, pár decis meggylikőr... jesszus.
Aztán meg olyan nehéz lett a szatyrok garmadája, hogy anyám szerint nincs apelláta, taxival kell menni.
Danitól búcsút vettünk, illetve ő is ment, csak biciklivel. Anyám viszont, mikor nagynehezen elkészültünk, hívott egy taxit, mely 5 percen belül itt volt, és mikor 10-szer visszanyomtam, 11-jére csak idenyomott egy ezrest. 1300 lett borravalóstul a taxi, de akkor sem kellett volna a nagyrészét fizetnie, ha én is úgy látom, hogy taxi kell, lett volna nálam annyi. Tény, hogy potyára nem szoktunk flancolni. Az is tény, hogy csak akkor válhat reálissá a taxiztatás, ha 1. kuriózum idő van, és most elkezdett dara esni, síkos lett az út; 2. ha a gyerek is ott van egyéb rizikófaktoron felül; 3. ha túl sok és nehéz a cuccunk. Most még az is közrejátszott, hogy elvileg fél 8-kor jöttek nagynéniék a gyerekért! És taxival is 7.10-re értünk haza, ami pedig csak 5 percig tartott -- és mit ad a jóisten, ahogy feljöttünk a cuccokkal, már telefonáltak is nagynéniék, hogy már itt is vannak a gyerekért. Szilvi nem örült, mert még át sem volt nézni ideje azt, hogy mit küldjön a gyerekkel. Így várniuk kellett, különben is ő azt mondta, hogy fél 8-nál előbb semmi szín alatt nem érünk haza, arról nem tehetünk, hogy ők már negyed 8-kor itt vannak! Ha nem taxival jövünk, akkor kb. az út felénél poroszkáltunk volna Mamutól hazafelé, mikor ők ideértek!
A taxis jól elkedélyeskedett, harsányan boldog ünnepeket kívánt, s úgy látszott, leszűri, hogy mamánál voltunk karácsonyozni, mert hátul sorbarakta a szatyrokat, és a végén megkérdezte, hogy "na és akkor, ami hátul van, az meg az én karácsonyi ajándékom lesz?" Mondtam, hogy hát jó lenne, ha a mienk maradhatna, mert ez több napi kajánk.:))
Ezek után pont elég idő volt elpakolgatni is, majd néztem a Reszkessetek, betörők 2.-t. Az elsőt rendszerint nem látom (bár nyilván sokszor láttam már), mert akkor még tart az itthoni szenteste -- bár háttérben most is az volt bekapcsolva a tévén. Ezzel is úgy vagyok, hogy akárhányszor meg tudom nézni, hiába humorizáció, hogy nincs karácsony enélkül.:))

Szenteste

Szenteste hangulata alakulhatott volna szebben is, de kicsit túlpattant bennem az ideg, hogy mivel nem tudom a jobb karom részleges bénasága miatt használni a porszívót -- a szívóerővel szemben semmi ellenerőm nincs és kb. 40 fokos karfelemelésem, így nem porszívózok --, ezért az aktuális ittlakó felnőtt gyerek feladata az a válltörésem óta, hogy kiporszívózzon időnként. Sajnos, ez most nagyon aktuális lett volna, de semmi jel nem mutatott rá napok óta, így több óra ráment, míg kúszva-mászva négykézláb, szivaccsal-dörzsivel-tenyérrel, szőnyegtisztító habbal egy vizes lavórral áttolattam azt a kevés, bár annál inkább bújósabb helyeket a szobámban, ahol fel lehetett súrolni. Nálunk természetesen a macskaszőr az, ami miatt ezt időnként sűrűbben is meg kéne tenni, nem csak akkor, mikor már végképp porszívózni kéne, mert az szimplán a felét sem szedné fel.
Így ez kellőképpen ki is purcantott és felidegesítettem magam. És mi tagadás, a szívem úgy vert, hogy elég is lett volna erre a napra.
Továbbá a szemét és a szintén odaszánt használt macskaalmos (de rohadt nehéz) zsákféleség is arra várt már pár napja, hogy kivigyék. Jómagam fordultam velük kétszer.
Oké, hogy Szilvi itthon volt az iskola utolsó 3 napján a gyerekkel, csakhogy ilyenkor a kommunikáció szinte elhalálozik. Így csak hergeltem magam.
Kora délután öcsém becsengetett, a gyereknek hoztak ajándékot. Kapott kétféle játékot és egy pólót, mint este kiderült. Valamint érkezett egy üveg hp is.

Ő vállalta a szendvicshalmaz elkészítését, de énszerintem annak is benne kéne lenni, hogy a konyhát eltakarítani, elmosogatni stb. is. Én megkérdeztem egy órával Dani idehívása időpontja előtt, menjek-e mosogatni. Á, nem. Jóvan, helyette letöltöttem a Szilvi fényképezőgépe memóriakártyáját, mappákba szedtem témánként jó fél évnyi anyagot, ez azért szintén nem semmi.

Ötkor, mikor Dani már szólt, hogy akkor lassan indul, kimegyek, és sehol semmi. Oké, állnak a szendvicses tálcák, de a boltban nincs ennyi edény, mint amennyi mosatlan itt volt. Na, ezt sem tudom, honnan hozta magával, mert én mindig azon voltam, úgy csináltam, hogy már főzés közben mosogattam mindig, de mindig azt az épp aktuális cuccot, ami éppen már nem kellett. Így a befejezéskor szinte nem is maradt. Nem tudom, mivel jobb felhalmozni plafonig a cuccokat! És az ideg kitört rajtam, kirohantam, mint Zrínyi. Nem tett jót nekem, meg a hangulatnak sem, az biztos.
Lóhalálában elmostam egy mázsányi cuccot, szégyen, de kocsismód szitkozódva, miközben tudtam, hogy milyen ünneprontó a viselkedésem. Mentségemre csak az szolgált, hogy a szőnyegtisztítástól véresre horzsolt kézfejem és tenyerem a félkonyhányi cucc mosogatásától ordítani tudott volna, olyannyira "jólesett" neki.
Igyekeztem valami ülőhelyszínt szabaddá tenni legalább Daninak, ha közben megjön, mint ahogy már kellett volna, még szerencse volt most, hogy késni szokott. Szóval kissé fel voltam ajzva, mire Dani megjött. És emlékszem rá, tavaly is egy órát egyedül "szórakoztattuk" egymást Danival, mire ők is részt kezdtek venni az estében... Mindez kikerülhető lett volna, ha kölcsönösen segítünk -- mondjuk, csinálhattam volna én a szendvicset garantált közbeni mosogatásokkal, miközben ő kiporszívóz és kicipeli a szemeteket, bár akkor a fényképezőgépét letakarítani nem jutott volna idő.
Lassan kihevertük az izgalmakat, aztán szokásos igen gazdag szendvicsezés, nekik üdítő volt, aztán könnyedén megittuk hárman az üveg pezsgőt.

Tavaly óta úgy van, hogy átviszik hozzám a fát a Jézuska-jövetel idejére, mert valamivel mégiscsak több hely van, valamint némi fény sem árt (bár most már ott is van állólámpa), de a hely a legfontosabb.
Itt mindenki megtalálta a hasznos vagy cuki dolgokat.
Bencusnak is sok öröme volt -- az ő ajándékait a magáéival együtt az anyja rendezte, mert szinte mindenkitől pénzt kapott, hogy azt vegye, ami kell és hiányzik.

Ezért járt Szilvi annyit a Tecsóba és Lidlbe, mikor hova, hogy mit hol tud jó áron beszerezni mindenki nevében maguknak, hiszen Dani is, anyám is, én is odaadtuk a fő/3000-et. Dani anyámnak egy mobilfeltöltést eszközölt, nekem szintén a pénzt. Én Daninak egy pulóvert és egy melegítőalsót vettem, egy üveg vörösborral és egy adventi vásáros kis névtáblával. Szilvitől kapucnis felsőt kapott, tusfürdőt, két imádott babkonzervjét -- és odaadtam neki a Mamu kvótáját is borítékban-dupla képeslapban.
Szilvinek a pénzen kívül szintén vettem az adventi vásárban egy kis fa névtáblát.
Én kaptam Szilviéktől egy jó nagy plüss-sárkányt, tündéri pofa. Magának is "kapott" egyet -- állítólag akciós volt a tecsóban. Én elhiszem, mert Szilvi csak akkor vásárol ilyeneket.:))

Még műanyag asztali kajaalátétet kaptam, egy ünnepélyes, II. János Pál pápás fém tetejű, részben fedett mécsest, csomag zselés szaloncukrot. Dani olyan 9 után ment el, még pakoltam neki jócskán szendvicset is, valamint elvitte a mosott ruháját.
Az ajándékaim mellé odatettem István tévédobozát is, amit tőle kaptam.:)
A Dani és anyám 3-3 ezre meg elképzelhető, hogy téli cipőbe megy, majd meglátjuk.

Megbeszéltük, hogy ha úgy alakul és lesz kedve, ereje (mert ő délelőttös műszakban ma már dolgozott!), eljön velem az éjféli misére.
Így is lett: fél 12-kor találkoztunk a gimi előtt, onnan mentünk a templomba. Már zajlott az ifjúsági műsor, amelyet fél után éjfélig szoktak előadni.
Az előadás és a mise közti időben... ezek Dani fotói az oltárról és a két szokásos nagy karácsonyfáról.

Számomra ismeretlen fiatal pap prédikált igen jól, figyelemlekötően, nem eresztett semmit bő lére, és azt is relatíve humorosan -- tehát jó volt. Ültünk, mert volt hely szélen.
Imádkoztam azon, hogy bocsáttassék meg a mai dühkitörésem, mert ezzel tényleg nem oszlattam fel, oldottam meg semmit és másnak sem tettem jót.
Kifelé jövet lefotóztam a Betlehemet, és a kapunál mézeskalácsot osztogattak a népnek.:)