Mikulás-este

Mikulás-este és a napja.
Ha mindent számbaveszek, tényleg jól alakult a nap.
Délelőtt egyik írónő érdeklődésemre nagyon szívesen elküldte egy már megjelent regényének nyomdakész pdf-jét, és felajánlott még másik kettőt, ha érdekel.
Aztán, tegnap esti hosszú telefonbeszélgetésünk alapján 11 előtt rám csörgött unokatestvérem, hogy akkor jönne hozzám, mert elhozná az októberi-novemberi (a szeptemberit már megkaptam) alkalmi munkavégzési igazolásokat, melyeket napokra lebontva alá kell írni, mind a könyvelői, mind a saját (potenciálisan, ha Isten és a kormány is úgy akarja, áprilisban felhasználandó) példányaimat.
Meg is jött, jót beszélgettünk. Meglátta a Szilvi által most is vehemensen elvégzett mikulásos-karácsonyi ajtó-ablak díszítéseket, mire beugrott neki: ja tényleg, ma van Mikulás...:)) Hiába, az elfoglalt üzletasszony és tanárnő, akinél még nincs kisgyerek a környezetében, nem okvetlen tartja számon a Mikulást; ezt abszolút megértem.
Én is voltam majdnem ebben az állapotban, mikor már nem voltam sem gyerek, sem ifjú, dolgoztam munkahelyen és itthon, és már a gyerekeim is hol voltak itthon, hol nem, vagy nem is voltak háznál. Mióta Szilviék visszaköltöztek, megint van Mikulás.
Megkönnyebbültem, hogy az októberi elrontott számlákat végül is a könyvelő szerint nem kell újraírni, elmennek azok úgy. No, legalább nem dolgoztam feleslegesen.
A búcsúzásnál kezembe nyomott egy borítékot, hogy egy kis segítség, fogadjam el karácsonyra, vagy használjam valami szükségesre, a macskákra vagy valami. Nagyon szívesen segítene máshogy is (pl. bejelentett munka), de egyszerűen nem tud olyat felajánlani.

Mikulás-témától eltérő, eszmefuttató intermezzo:
Azt már unokatesóm is látja, amit én már régen, hogy nekem normális elhelyezkedés szempontjából, nem ismerős cégnél a lehetőség abszolút kifújt. Ő tudja, látja (s mivel 55 éves, érzi is valamennyire), mennyire elhasználódott már az ember szervezete; felfogja és átérzi, mi az, hogy egész nap úgy látni, mintha víz alatt lennék, azt is homályosan és duplán, árnyékkal... és még szemüveget sem bírok csináltatni némi ellensúlyozásra, bár az én bajom azzal együtt is fennállna, de talán jobban látnék. Felsorolni sem szükséges az összes nyűgömet, amikre itt van egy zsák gyóccer... Valószínűleg alkalmas sem lennék orvosilag sem, szinte sehol. Ez nem okvetlen kell hogy így legyen, természetesen akadnak emberek, akik nem szednek rendszeresen gyógyszereket huszonéve, és orvos is alig látta őket (ismerek többeket, akik erre büszkék, teljes joggal), max. influenzával; nincs szívbaja, nincs csontritkulása, szemileg csak dioptriaproblémája van max., amit szemüveggel kompenzálhat; nem volt egy csomó műtétje, max. egy vakbél vagy mandula; vagy van, aki ennyi idősen olyan mázlista, hogy még fogorvost is csak ellenőrzések alatt látott. Nyilvánvaló, hogy mint minden egyéb szempontból, egészségi állapot terén is ég és föld lehetnek a különbségek ember és ember között. Mindenki maga érzi, mennyit cipel... S aki nem ismeri azt, milyen érzés halmozott bajokat cipelni, annak az első foghúzás vagy az első nem túl jó orvosi diagnózis is hatalmasabb probléma, mint az, akinél évtizedeken át egyik rossz diagnózis, műtét, krónikus, maradandó betegség stb. után folyton jött a másik, és csak gyűlik, halmozódik...
Emlékszem, én még dolgozólétem alatt is évente rettegve küzdöttem meg minden egyes évenkénti orvosi alkalmassági vizsgálatot. Néha elég kétkedve engedtek át úgy, hogy maximálisan igyekeztem elbagatellizálni a egügyi dolgaimat. Mert féltettem a státuszomat és mindenáron, betegen is ki akartam húzni nyugdíjig!
De amúgy is, gyakorlatilag ez, hogy nem igazán fognak engem már alkalmazni, lényegében már 2011-ben eldőlt, akkor, mikor 2 hó híján 55 évesen kivágtak. A jelentkezéseimnél tutira el sem olvassák az önéletrajzomat, meglátják, hogy '56-os, oszt szevasz. Ha valaha is lehetett volna esélyem, az kizárólag ismerősök útján lett volna lehetséges, akikkel valaha együtt dolgoztam, akik ismertek engem és a munkámat. És valóban: ami munkám azóta, a 3,5 év alatt akadt (vagy majdnem akadt), azoknál SOHA nem én kerestem őket, hanem ők engem. Mert ismertek, ismerték a munkámat, és nem számított a kor.
Na persze, hogy csak lelkiismeret-megnyugtatás volt nekem az a többszáz jelentkezés, amit az elmúlt pár év alatt hasztalan és reakciómentesen produkáltam, miszerint én megtettem a magamét. Hiszen tudat alatt ott volt a biztos elutasítás, tudomásul nem vétel, levegőnek nézés.
Mondta unokatesóm, hogy szóljak, ha tudomásomra jut valami korkedvezményes támogatottságú munka, mert akkor esetleg tud segíteni. De ahhoz 60 évesnek kellene lennem és rendelkeznem 37 év szolgálati idővel -- ebből nekem jó esetben is fél évem hiányzik, kor szerint meg 2 év. Mire aktuális lehet, tutira megszűnik, mint esetleg a 40 év szolgálati év is... (?) Most már, hogy az összes támogatásféle és segélyszerűség dűlőfélben, megszűnőben van, nem lenne csoda, ha a nők 40 éve is megszűnne mint korkedvezményes nyugdíjba menetel. (Amihez persze szintén nincs jogom, fentiek szerint, de azért közelebb LEHETNE, mint 64,5 év.)
Rohadtul szívfájdító, hogy ha nem rúgnak ki 3,5 éve, jövő nyáron nyugdíjba mehetnék, ha megérném. Igaz, hogy ezer bajjal és lerokkanva, de legalább nyugdíjba! És nem ezer bajjal és lerokkanva, de ellátástalan öregkorba.
Mindenesetre ehhez, ezt elérni kellene most már túlélés és szerencse; de nagy.

Ennyi kitérő után vissza a Mikuláshoz.
Bencus már élményekkel feltöltődve ért haza az oviból, hiszen járt a Mikulás, készültek a fogadására már hetek óta, s egyenként is kaptak szép nagy csomagot, de a csoportnak is rengeteg játék került ki abból a Mikulás-zsákból.
Hazafelé Mikulás-sapkában jöttek Bencus és Szilvi, mikor utcán állították meg őket tinilányok, akik apró ajándékokat osztogattak gyerekeknek. Ez nagyon aranyos gesztus volt tőlük! Így itthon került az is kibontásra: műanyag fonott karkötő, mütyürök, cukorkák és 3 idézet került elő a kis zacsiból:

Szilvi órákat töltött napközben az ajándékok csomagolásával, szortírozásával, hiszen anyám és Dani ugyanúgy őrá bízta a Bence mikulásoztatását, mint jómagam -- igaz, én mondtam tippet is, hogy mit vegyen belőle, így Bencus az "én Mikulásomtól" 15 csomag állatfiókás matricát és kicsi doboz puzzlét kapott --; de egyébként mindenki nevében Szilvi hetekig szerezte be az éppen szükséges, kellő, olcsó és egyben érdekes vagy hasznos ajándékokat, majd sok-sok csomagot készített, hogy minél tovább legyen mit bontogatni, minél tovább örülhessen a... khm, nem is mindig igazán JÓ gyermek (és akkor nagggyon diplomatikus és finom voltam:))). Szóval azért dukált a virgács is...

Bence magától kiment a konyhába, jelzésértékűen, hogy az anyja vegye má' észre, miszerint épp alkalmas fogadnia a Mikulást az ablakon keresztül! Mindeközben szünet nélkül érdeklődött kintről, hogy "anya, mehetek már?" "Anya, jött már a Mikulás?" "Anya, mikor mehetek?" Ez ment egy fél órán keresztül.
Én is kiszóltam neki, hogy Bencuskám, ezzel nem fog hamarabb menni és megtörténni, ha te folyton zaklatod anyát. Mondtam, hogy jöjjön be inkább hozzám, és nézze a Maradj talpont. Ismeri egyébként is ezt a vetélkedőt, de most ünnepi adás volt, ahol gyerekek voltak a versenyzők. Hiába próbáltam figyelemelterelőként ezt felkínálni, nem jött be (állítólag nem hallotta), és továbbra is nyüstölte az ajtón át az anyját, hogy mikor mehet már... (égrenéző szmájli).
Aztán persze egyszer csak eljött az ő ideje, és át lettünk híva ám. Én is odasurrantottam még, amit Szilvinek szántam.
Amikor még egyben állt minden:

És csak bontogat, örül, bontogat, örül, bontogat, örül...:)

Nekem is sikerült kellőképp meglepődni, mikor enyhe rávezetéssel felfogtam, hogy nekem is mi mindent "tojt" a Mikulás... (enyhe képzavar gyerekkorból, amikor a nyuszi "tojta" húsvéti tojásokat kerestük a fűben...:DD).

Szilvi ugyanis a DM-ben jártakor meglátta és lecsapott egy jó kis kutyás-cicás Dein Bestes tatyóra. Ez játszotta a csomag szerepét, amibe összegyűjtött egy csomó ezt-azt, melyek hetekig jó célt fognak szolgálni.:))

Mikor áthurcolkodtam a saját szobámba, ezekről is csináltam egy fotót.