Három éve

Ma három éve, hogy elment.
Anyámmal ezerszer, de ilyenkortájt a szokásosnál is többször rágódunk rajta, annak a napnak minden percén, a megelőző napok minden óráján. Lehetett volna-e másként? Tudjuk, hogy nem. Testében már annyira szétterjedt a kór, hogy semmi értelme nem volt semmiféle kezelésnek. Idős is volt, legyengült is volt. Még ha csak egy daganat lett volna, akkor is rizikó lett volna ebben az állapotban műteni. De nem volt már műthető amúgy sem.
A letaglózó tényekhez képest méltósággal viselte halálos betegségét. Nem került magatehetetlen állapotba egészen 27-éig, addig is naponta több órán át nála voltam, onnantól meg egyetlen percre nem maradt magára.
Máig emlékszem minden mozzanatra.
Amikor 27-én Marika néni, az átellenes házbeli barátnője felhívott engem, hogy valami nagy baj lehet, mert 9 óra, és ilyen soha nem szokott előfordulni, hogy nagynénémnél nincs felhúzva a redőny!
Seperc alatt kaptam magam, átmentem, és tényleg. Nem véletlen, hogy nem volt felhúzva az a redőny. Magatehetetlen feküdt keresztben az ágyon, hiába hívtuk Marika néni és én is folyamatosan, annyi ereje nem volt, hogy úgy fordulhasson, hogy elérje a telefont. Egyáltalán: miért kellett keresztbe fordulnia? Ha ágybeli fekvő helyzetben marad, talán fel tudja venni akár a vonalast, akár a mobilt. Mondjuk, a helyzeten nem változtatott volna az sem... így is odarohantam.
Aztán az a küszködés órákon át... hogy kevés az erőm az abszolút magatehetetlen beteggel. Hogy hányszor öltöztettem át... hogy hogy állt belém a lumbágó, amikor megpróbáltam megtartani...
Aztán mikor evés közben falatonként félrenyelt vagy elaludt a fotelben, ahova felöltöztetve kiültettem, sírva felhívtam anyámat. Nála meg -- hála Isten előre kiszámíthatatlan jóságának -- épp ott volt öcsém autóval. Anyám döntött, jön. Pár perc alatt összepakolt, öcsém meg elhozta.
Innen már könnyebb volt. Együtt csináltunk mindent...
Ágyban fekvőnek öltöztettük, bepelenkáztuk, kevés világos, éber pillanatában megetettük húslevessel, gyümölccsel... és még mindig azon meditált, hogy hogyan fogja ő az újévben beengedni az ételhordó fiút, hiszen mozdulni sem bír...
De nem is kellett azt beengedni többször.
Nagynénémnek már csak az éjszaka volt hátra, amit -- hála a jó Istennek! -- átaludt.
Anyám ott aludt nála, én éjjel 11 előtt eljöttem...
Aztán reggel 6 után jött a telefon... eddig aludt, de most nem lélegzik...
Keltem és öltöztem. Tettük a dolgunkat. Innentől pár hétig nem sok megállásom volt, még emlékezni sem.

Még mindig nehéz elfogadni, hogy nincs többé. Hányszor, de hányszor fordul elő az évek folyamán, hogy van valami, történik valami, amellyel hozzá mennénk először is megbeszélni azt.
Olyankor megtorpanunk: nem lehet, mert nincs már velünk. Ez néha felfoghatatlan.
Az ember azt hinné: három év alatt megszokhattuk már! De nem.
Annyi minden kapcsol össze, annyi minden köt hozzá. Engem 55, anyámat 82 együtt töltött év. Ez kitörölhetetlen...
Néha azt érzem, attól, hogy nem látom -- ő él.
Igen, él! Míg mi élünk, lépten-nyomon emlegetjük, emlékezünk; bennünk, a szívünkben -- él.
Nyugodjék békében.