Tanfolyamos számlaírás

Unokatesóm ez év őszén is újraindította a középiskolába felvételizők szinttartó tanfolyamát; nyár óta meg is osztogattam a hirdetéseit. Telefonon jelezte még szeptemberben, hogy október 3-4-én "indulunk", de ez csak a beszélgetés végén hangzott el, és hát az a többes szám első személy nem feltétlenül jelentett engem is -- hanem őket, akik a tanfolyamot csinálják. Ezt nem forszíroztam pontosan, hogy mit takar, vajon szüksége lesz-e rám az idén is, és az eddigiek gyakorlata alapján úgy véltem, hogy legkésőbb előző nap szólni fog, ha úgy gondolja, hogy nekem is mennem kell segíteni.
Lényegében annak kapcsán hívott elsősorban, hogy mi újság velem munka (értsd: alkalmazás) terén, érdeklődött helyzetemről, valamint, hogy szükségem van-e ez évben is a 30 nap alkalmazásra... Miután jól kiveséztük a számomra nem létező lehetőségeket, azután jött csak szóba, hogy az oktatási stúdió tanfolyama mikor indul konkrétan.
Miután még 2-án sem szólt, így egyre inkább meggyőződésem lett, hogy ez évben biztosan megoldja másképpen a beiratkozási számlaírásokat -- mivelhogy ha nem, már szólt volna.
Annál inkább meglepődtem, hogy 3-án kora délután szólt, hogy na, akkor megyek-e segíteni (3 óra múlva)? Huh! Ez így, minden konkrét előzetes nélkül elég váratlan volt, még szerencse, hogy semmi betervezett program nem volt mára amúgy... azért, ha mondjuk, tudom legalább 1 nappal előre, legalább hajat mosok meg ilyesmi.:) Pedig ismerhettem már unokatesómat, nagyon laza nő, vele kapcsolatban bármire számítani lehet, és a nem kimondott dolgokat is abszolút természetesnek veszi. Amit ő gondol, tervez, azokat evidensnek veszi mások számára is. Én viszont nem tartom magam olyan jelentősnek és pótolhatatlannak, hogy magamtól, inspiráció nélkül is azt higgyem: kellek. Most azt sem ajánlotta fel, hogy értem jön -- eddig sem tartottam természetesnek, mindig roppant hálás voltam a felajánlásért. Épp ezért isten ments, hogy én kérdezzek rá ilyesmire -- mint ahogy tényleg nem is volt szándékában értem jönni. Tehát: ezt például jól kalkuláltam...
Szóval ilyenek miatt sosem tudom, hol tartok vele kapcsolatban, mindenesetre mindenképpen nagyon hálás lekötelezettje vagyok, és annyit segít rajtam, hogy mi sem egyértelműbb, hogy megyek, ahova kell, elvégre bérletem van.:)
Szóval összekaptam magam, ettem pár falatot és elkezdtem készülődni. Neten kinéztem a megközelítést, a menetrendet, hogy világért se késsek! Ráadásul busszal most voltam először a TÁG-ban; tulajdonképp az út utolsó háromnegyede gyaloglós, no, ezeket az utcákat rajzolgattam le egy tenyérnyi lapra, a buszmegálló után az iskoláig. Mert oké, oké, hogy voltam már jópárszor, de mindig ő jött elém, és az autóval mindenféle utcákon mentünk, melyeken sosem járok amúgy; úgymond, a "kertek alatt", ahol nem járnak buszok. Másnak biztos egyértelmű lenne így is, és szégyen-gyalázat, de ez van: ennyire elvetemült és tudatlan vagyok tájékozódás szempontjából. Az csak némileg mentség, hogy az én gimis koromban nem ott volt a TÁG, az új iskola másutt és jóval később épült. Sosem tagadtam eme fogyatékosságomat, de mikor mondom magamról, valahogy sosem hiszik el az emberek a dolgot annak legszomorúbb és legigazabb mivoltában! Pedig itt és most, mindig kijelenthetem: országosan első lennék tájékozódási, helyismerési szempontból; én vagyok az, aki még Debrecenben is simán eltévedek és bárhol képes vagyok ellenkező irányba indulni, elveszni! És ez egy szikrát sem túlzás. Nem véletlen, hogy soha nem is akartam autóvezetésre járni, hogy legalább jogsim legyen -- attól, hogy vezetni tudnék, még ugyanúgy nem találnék el sehova.

No mindegy, minden okés volt, jött a busz, leszálltam, ahol kellett, onnan pedig átgyalogoltam pár kis utcán át a nagy utcákon át keresztbe, s egyszer csak kibukkantam a TÁG-nál.
Egy darabig kint várakoztam, mert még negyedórával korábban is érkeztem a megbeszéltnél, közben természetesen izgultam, mint minden próbatétel előtt, pedig vettem be nyugtatót... eszembe jutott ugyanis a tavalyi első napi számlaírás minden borzalma, melyet alapos kudarcként éltem meg és romjaimba haltam -- aztán mégis bementem az elsőcsarnokba, ahol nézelődtem a vitrinek közelében, míg megjött unokatesóm.
Megvártam a folyosón, míg megtartja a névsorolvasást-bemutatkozást-rövid szülőiértekezlet-szerűséget, majd kint, a tágas folyosón lévő asztalos padoknál, a szokott helyen elkezdtük a számlaírást. Ez nagyon megnyugtató volt számomra, hogy most neki nem volt órája úgy, mint tavaly, hanem egy időben ott volt velem, és igaz, hogy miközben én körmöltem a számlákat, ő leginkább a szülők kérdéseire válaszolt (ez nekem prímán megfelelt), persze közben ő is számlázott, csak lassabban -- szóval bejött a tavalyi rutin és könnyedebben mentek a dolgok... Mikorra lezajlott a roham, utána már nem is kellett lényegében számlaírás miatt maradnunk, úgyhogy elmehettünk, ki-ki a maga útján; de előtte még olyan rendes volt, hogy kaptam egy ötöst, hiába tiltakoztam, hogy ennyi munkáért sehol nem adnának ennyit, meg különben is, én tartoznék neki ezzel simán...
Azt mondta: ne úgy vegyem, hogy ezért adta, hanem segítségként a helyzetem miatt. Sokat gondolkozik mindig velem kapcsolatban, és sajnálja, hogy nem tud hathatósabban segíteni; így, ha néha idejövök, legalább van indoka kicsit tángálni, mert tudja, hogy nagyon ránk fér...

Hazafelé vettem a Mekiben két sajtburgert elvitelre, mert most nagyon megkívántam, nagyon rég ettem már; és őszintén letojom, kik szerint és mennyire egészségtelen a mekis kaja...:P