2013. május 5., vasárnap

Anyák napján


Ez a nap az anyák köszöntése jegyében telt...

Először is a reggeli mise végén közösségünk kisebb-nagyobb gyermekcsoportjai készültek szép, megható kis műsorral minden jelenlévő anya és nagyanya számára, kifelé menet pedig a ministránsfiúk osztottak minden illetékes számára egy szál virágot, amit én tubakatinak ismerek száz éve, még nagyanyám által.

Anyukámmal konkrétumot nem beszéltünk meg, de anyák napján nem feltétlenül meghívás következtében emlékezik meg az ember. Már becsomagoltam hat darab olyan, általa egészen biztosan kedvelt könyvet, melyet még direkt az ő számára, bőven dolgozós időmben vettem, csak mindig tolódott, mert adódott valami fontosabb ajándékoznivaló, aztán meg elfelejtődött. Nemrég bukkantam rájuk, és megörültem az alkalomnak -- anyukám imád olvasni, és mindig könyvhiányban szenved. Jelentős könyvtárát már isten tudja, hányszor olvasta végig! Melléraktam egy kávét is, merthogy az mindig jól jön, és különben is, virág helyett...


Először telefonon csevegtünk anyámmal, majd megegyeztünk, hogy nemsokára indulok. Mivel Szilvi nem számított tuti programra, hogy biztosan megyünk-e és más itthoni teendőket tervezett be, megkérdeztem Bencust, jön-e velem. Bencus hatalmas lelkesedéssel bólogatott és noszogtatta az anyját, hogy siessen ruhát kitenni és összepakolni számára, szóval olyan gyorsan elkészült, hogy csak lestem! Én is roppant hamar elkészülök általában, így meg pláne, hogy reggel már egyszer jártam kint, de Bencust nem tudtam megelőzni: felöltözve, pisilve, hátizsákkal a hátán türelmetlenkedett, hogy menjünk már. A motorról nem lehetett lebeszélni, valahogy neki a Mamuhoz való menés a motort is jelenti, pedig szerintem már kinőtte... úgyhogy motorral tetézve indultunk a félórás gyalogútnak.


Mint mindig, most is jólesett a vén, viseltes, lommal telt szülői házunkban töltött idő, ahonnan anyukámat hat lóval sem lehetett hozzánk közelebb, egy kényelmesebb lakásba kiköltöztetni annak ellenére sem, hogy igen korán, 52 évesen egyedül maradt. Mindig, minden tárgyról egy csomó régi emlék jut eszembe, és igazából a lélek szemei ezek, melyekkel ilyenkor nosztalgiázva nézek mindenre.
Anyukám nagyon örült a könyveknek, az ott töltött idő alatt meg is jegyezte párszor, hogy alig várja, hogy olvasson. Végre nem huszadjára fog elkezdeni olvasni egy könyvet.


Bencussal ebédeltünk, igen elégedetten konstatáltam, hogy a gyermek is rendesen evett. Egy szavamra megkóstolt és jóízűen evett olyanokat is, amiket amúgy zsigerből elutasít. Alapjában véve majdnem 7 órát volt a felügyeletemre bízva, és meglepetésemre semmi kifogásom nem lehetett vele kapcsolatban, pedig azért volt bennem némi aggodalom. Egy éve még nem biztos, hogy ennyi időre bevállaltam volna, pláne önként!, hiszen néha elég hisztis, nyűglődős és nehezen kezelhető gyerek volt. Szóval nem biztos, hogy kockáztattam volna az égést és a tehetetlenség érzését, kivált nem az utcán, vagy az idős dédit jutalmazva vele... Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól kijöttünk Bencus és én kettesben, ennyi ideig.


Megkockáztatom, hogy jobban hallgatott és figyelt rám, mint az anyjára, pedig egyáltalán nem játszom a szigorú nagyit, sőt, nagyon jókat szoktunk szórakozni. Bencusnak remek érzéke van a humor iránt, én meg élvezem ezt kihasználni. Így kölcsönös a jó érzés.:)
Ugyanakkor az is biztonságot adott, hogy úgy éreztem, tök természetesen jön minden, mintha most lett volna, hogy kisgyerekes anya voltam. Mintha soha nem estem volna ki abból, hogyan kell egy gyerekre órákig egyedül, felelősséggel és "hasznosan", nem untatóan felügyelni. Az is aranyos, hogy az utcán, sokszor bizonyítottan és láthatóan bárki azt gondolja, hogy mi anya és gyermeke vagyunk. Csak akkor gondolkodnak el, ha a tényleges anyuka is ott van, ellenben ha csak én vagyok a gyerekkel, egyértelműen az anyjának néznek. Maga Szilvi is, meg más rokonok, ismerősök is mondják, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy szokványos nagyanyának ki kell nézni, semmi nem olyan rajtam... hálisten, legalább ennyi legyen.:)


Aztán folyamatosan érkeztek: kisebbik unokahúgom, Szilvi Mollyval, majd Dani biciklivel. Ők is köszönteni jöttek.
Molly feldobta az amúgy is jó hangulatot, rengeteget futkározott, vidáman rohangált a roppant csinos és ápolt, szinte bordó színű "írszvetter"...:)) És hát Bencusnak sem kellett több! Ebéd utántól kezdve állandóan ki kellett vele menni -- még nem tart ott, hogy egyedül menjen ki és eljátsszon, hiszen nem olyan sokszor járt még itt és bár ismer mindenkit, de elég félénk, szégyellős eleinte. Úgyhogy most én mint anyapótló nagyi és jelenlegi biztonság, kellett hogy asszisztáljak mellette, akárhova akart menni. Így az udvaron rohangált Mollyval, Bencus boldogan dobálta az ebnek annak kötélcsomóját és labdáját, Molly meg készségesen rohant vele vissza. Gazdája konstatálta, milyen jól kezeli Molly a gyerekeket -- mint mondta, nem nagyon volt tapasztalata ez irányban, viszont tény, hogy Molly járt kutyaiskolába, unokahúgom terápiás kutyaként is képeztette, jó eredményekkel hordja kiállításokra -- szóval tényleg okos kutya.


Anyukám sorban "megetetett" mindenkit, majd csörögesütésbe kezdett, mert azt mindenki imádja, közben sokat beszélgettünk mindnyájan, mindenféléről.


Szinte óránként bejártuk elsősorban Bencussal és Mollyval a kertet, mely most szép és rendezett, hiszen anyukám segítője, Etelka és jelenlévő unokahúgom ásták és gereblyézték fel, s ezután még abszolút nem volt ideje elgazosodni. Fotóztam mindent, amit csak lehetett, anyám fehér orgonájáról csak superlativusokban lehet beszélni, gyönyörű a gyöngyvirág (szedtünk is Bencussal az anyjának egy csokrot!), és ilyen volt a tulipánsereglete is, csak az már jórészt elnyílott.


Fél 7 körül elbúcsúztunk és kezdtünk hazafelé szállingózni. Köztünk egyébként nincs normális tömegközlekedés, mindig gyalog megyek, hisz légvonalban csak fél óra séta az út. Illetve úgy van, hogy anyám utcája ellenkező végénél van buszmegálló és félóránként megy busz, de csak a lakótelep sarkáig 1 megállót tudnánk menni, s vagy utána az út nagyobb részét ugyanúgy végiggyalogolni, vagy egy másik megállónál megvárni egy másik buszt és azzal is menni egy megállót, majd szintén begyalogolni a lakótelepen majdnem a túloldalra... Úgyhogy mindenképp körülményes, én inkább választom a gyaloglást. De mondjuk, egy estére alvás nélkül fáradt ötévessel már lehetnek gondok.

 

Anyukám minden tiltakozásom dacára ragaszkodott ahhoz, hogy -- mivel Bencus nem aludt és tutira jól kifáradt a sok, szabad levegőn való rohangálás után -- taxival menjünk, és mindenképpen beszállt a költség nagyjába, így hívtam egy taxit. A taxis barátságosan beszélgetett velünk, kérdezte, hogy mamánál voltunk? Persze, anyák napja, meg hát nyilván elfáradt az unoka...:) Nem világosítottam fel, hogy á, a mama én vagyok, és dédinél voltunk.:)))
Seperc alatt hazaértünk. Otthon áradoztunk Bencussal az anyjának, hogy milyen jó volt a nap, én meg külön, hogy milyen jól viselkedett Bencus. Közben egy fél szavamból értett Bence, mikor kezébe nyomtam a gyöngyvirágcsokrot -- hiszen már virágszedés közben megbeszéltük. Vitte és felköszöntötte az anyját.:)


Aztán még feljött Dani, aki közben hazaért biciklivel, és gyerekeim engem is felköszöntöttek.
Danitól cicás nyári pizsamát, Szilvitől-Bencétől bocis pólóruhát és sok édességet kaptam.
Szép emlékű nap ez is -- mikor a fotókat gépi viszontagságok előtt-között-után dolgoztam felfele, nagyon jólesett visszaemlékezni.

 
 

Anyák napi köszöntés


Anyák napi vallomás

Halvány virágszirmok közé
rejtetted angyalvoltodat,
s ezt csak én tudom és a virágok,
kik vigyázzák titkunkat.
Szemem úgy lát még álmomban
téged, mintha gyermek lennék,
te vagy a bizonyosság, a minden,
akihez, ha baj van, mindig mennék.
Hiszen úgy van az: ameddig én,
addig biztosan te is leszel még,
ez nem változhat semmit ugyanúgy,
ahogy a fű zöld és kék az ég.
Féltelek, mert az én időm is
délutánra jár és itt fáj, ott fáj,
csak ilyenkor, néha döbbenek rá,
hogy az idő nem kíméli a halvány
virágszirmokat, s angyalvoltod
is hiába dacol vele, a te fejed
fölött is mindenképp elszáll...
Ilyenkor kétségbeesek...
S nehezen vigasztalódom, még ha
körülölelnek is gyermekkori
édes, szép emlékek, s a mindent
betöltő, féltő szeretet.

 * * *

Anyák napja alkalmából kívánok
sok boldogságot, Isten éltesse édesanyámat!

2013. május 4., szombat

Díjat kaptam

Díjat kaptam FÖLDYtől, amit nagyon szépen köszönök! (http://turmixezaz.blogspot.hu)


Mint általában az efféle díjaknak, ennek is vannak szabályai. Íme:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról.

A díjat tovább adom:

1. http://daphne-vgylom.blogspot.hu/ (Daphne blogja)
2. http://szusszanasnyi-zsefy-zs.blogspot.hu/ (Zsefy Zsanett blogja)
3. http://boerpeterpal.blogspot.hu/ (Boér Péter Pál blogja)
4. http://vojtina.blogspot.hu/ (Kavyamitra Maróti György blogja)

Köszönöm, valóban nagy öröm ért ezáltal, s remélem, az általam díjazottak számára is pozitív érzéseket okozhattam!

2013. május 1., szerda

Celipp


Erről a kissé viharvert makkáról még szabad szemmel látható, hogy cica. Legalább 48 éves, Celippnek hívják (Seriff, selypítve.:) Neve onnan ered, hogy akkoriban volt az indiánkönyves korszakom, és akkor ismertem meg ezt a szót azokból a könyvekből: seriff. Nekem roppant tetszett, és hangzása után kifejezetten macskanév volt számomra...:))
Ő volt az, akit azonnal megláttam és megszerettem a játékbolt kirakatában, olyannyira, hogy hónapokig másra sem tudtam gondolni, és hetente többször elmentem megnézni, megvan-e még. Egyetlen alkalommal, csak ekkor fordult nálam elő ilyen, különben anyámék szerint sem voltam soha követelőző gyerek; meglepően felnőttesen, csendben és megértően tudtam mindig lemondani vágyott dolgokról. Hónapokat várnom kellett rá, mert tudtam, hogy anyáméknak nem telik év közben, "csak úgy", felesleges dolgokra; de azért jeleztem, hogy karácsonyra én semmi mást nem kérek, csak Őt...! Szorongva töprengtem minden áldott nap, hogy hogyan is élem túl azt, ha már nem lesz kapható, mire anyuék meg tudják venni... az biztos, hogy nagyon szomorú leszek és belül vigasztalhatatlan...

Aztán azon a karácsonyon ő volt a csúcsajándék. Olyan boldog voltam, mintha igazi makkát kaptam volna! Majd' egy évtizedig éjjel-nappal "használtam", elválaszthatatlanok voltunk.

Annyira kézhez állt a nyaka, hogy ott mostanra már teljesen kikopott a plüss. De nagyon tetszett a formája, hogy ilyen "karcsú", meg az, hogy az egész feje olyan tökéletesen szabályos, mint a Cicavízióé. Eredetileg stabil, büszke kiállású makka volt, aztán az első évben a sok szeretetteljes gyötréstől kipukkadt a belseje (mert felfújható műanyag belső volt a csíkos plüss alatt), és annyira sirattam a lapos makkámat, hogy anyukám kitömte aprószivaccsal.
Nemcsak fogtam, néztem, simogattam és aludtam vele, hanem bizony igen aktív életet élt Celipp mellettem! Tanulásnál neki mondtam fel a leckét, hogy ő is tanuljon, de pl. nyaranként, anyukám örömére okvetlenül jött velem az átszállásos vonatozásnál, mikor nagyszüleimhez cipelt öcsémmel bennünket jóanyám, több bőrönd kíséretében.
Évekig színházast játszottam vele öcsémnek.:) Spontán kitalált történetek voltak ezek, de öcsém nagyon élvezte, és volt, amikor úgy könyörgött nekem, hogy játsszak "celippest". Nyilván Celipp volt a főszereplő, de szerepeltek benne más, képzelet szülte alakok is. Izgalmas kalandokon ment keresztül szegény macska, sokat üldözték, elrabolták, megmentették, eltévedt, balesetet szenvedett meg minden. Csoda, hogy túlélte.:) Bár néha-néha meg kellett itt-ott varrni szegényt, damilbajszai is megfogyatkoztak, kissé megkopott a szép, csíkos, sima, selymes plüssbunda...


Aztán az ember felnőtt, Celipp pár évre megpihent...
Nem túl sokáig pihenhetett, mert valahogy a lányom is roppantul rákattant, s a három LEGjátéka közé lépett az én Celippem. Társai voltak: egy rózsaszín párduc, melyet Szilvi óvodai ballagására vettem azzal a feltétellel, ha nem sírja el magát szereplésnél; és egy kiscsoportos korabeli, zsibiről beszerzett Miss Röfi (kinek anyukám a régi hímzőfonaljaiból változó színű hajakat kreált, mert ugye, az unoka, az unoka!).

Így aztán Celipp társaságban élte pörgős napjait tovább. Szilvi, hasonlóan hozzám, fantasztikus kalandokat éltetett át csóró makkával, spontán fantázia által órákig játszva Dani számára az izgalmas történeteket...

Most, vagy tizenpár év után (mely időszak alatt fogalmunk sem volt, hol van Celipp!) -- előkerült! Kimostam, kicsit kipofoztam, és most már nosztalgiázó ereklyeként szolgál.:)) Ennyi idősen egy cica már kiérdemelhette a békés nyugdíjaskort...

2013. április 27., szombat

Hajdúböszörményi temetőben


"Mivel Szilvi több családfa-kutatói fórumban is otthon van olvasóként, így megtudta azt is, hogy a mi családunk apai ágának nagyon sok tagja a hajdúböszörményi temetőben nyugszik. Hajdúböszörmény Debrecentől 20 km...
Tehát mi következik ebből, alapul véve a megszállottságunkat?:))"


Így fejeztem be az előző bejegyzést...


Tehát nem tanakodtunk sokáig az ötleten, itt a jó idő, apás hétvége -- egyszóval minden adott ahhoz, hogy felkerekedjünk és szétnézzünk abban a hajdúböszörményi temetőben.
Mivel hét elején jött az ötlet, Szilvi a szokásos előrelátó precízségével mindent kijegyzetelt és lerajzolt, ami a kiruccanásunkhoz szükséges. Így pl. helyközi busz menetrendje aznapra oda és vissza, a megállók sorrendje, melyik járat áll meg a temetőhöz legközelebb, ha mégsem ott áll meg, akkor hogy jutunk oda, az utcák nevei és kézi rajzolású térkép a buszmegállótól a temetőig, a temetővel kapcsolatos infók és rajzok -- magyarul az embernek nem kell attól tartania, hogy csak úgy megyünk bele a vakvilágba, így ezzel sok kétséget és időt takarítunk meg.
Reggel viszonylag korán keltünk és mindenre gondolva, precízen, alaposan és mégis praktikusan pakolásztunk és készülődtünk össze. Helyi busszal mentünk az autóbusz-állomáshoz, ahol még volt negyedóránk a miskolci járat indulásáig. Amikor megérkezett, alaposan elcsodálkoztunk, ugyanis -- minden busz más és más -- ennek utastere olyan szinten volt magas, mintha emeletes busz lenne. Kényelmessége és a légkondi miatt sajnáltuk, hogy csak fél óra az út oda, ahova készülünk...
A jegyek ára olcsóbb volt, mint ha nálunk helyi járatra, akár egyetlen megállóra is jegyet vesz az ember...

Hajdúböszörményen belül a második megálló volt az, melynél le kellett szállnunk, de innen azért bő 1--1,5 km-t gyalogolni kellett a temetőig. Ám mivel Szilvi minden infót elraktározott előre, olyan biztonsággal sétáltunk, mintha nem is most járnánk itt először.


Útközben sem tétlenkedtem fotózás terén:


A temetőhöz érve próbáltunk valami tendenciát felépíteni, hogyan is kezdjük átnézni a sírokat. Nyilván gondoltuk, hogy akkora nem lehet a temető logika alapján, mint a debreceni, de azért iszonyú nagy az itteni temető is. Alapvetően szép, rendezett és tiszta. Bizony, sok szempontból korszerűbb is, mint a mienk. Pl. meglepő volt, hogy itt egész napra abszolút nyitva tartott mosdók, vécék voltak; ez Debrecenben elképzelhetetlen. Azóta már minden össze lenne vandálkodva és szétlopva...:( Itt nyoma sem volt vandalizmusnak. Nem hittük volna, de összességében 8 órás, temetőn belül 5 órás programunk alatt egyszer sem gondoltunk arra, hogy valami gáz van, húzós dolog, vagy netán félnünk vagy tartanunk kellene bármitől-bárkitől... (Ez azért nem tölt el elégedettséggel, hogy mindig a mienk a rosszabb...)
A bolyongás kisebbik fele után tartottunk némi szünetet, amikor is kezet mostunk (ezt megtettük egyébként óránként, hiszen nagyon meleg volt), ittunk az átmelegedett teánkból és megettük a hozott egyszál szendvicsünket.
 

Próbáltuk megkeresni a minél régebbi sírok tábláját, hiszen nekünk már 1700-as években születettek is vannak a családfánkban, de a többség, akiket reálisan kereshetünk, 1850-től felfelé születettek. Ehhez viszont szintén gyalogolni kellett és táblákat kerülni, ráadásul a tendencia nem nagyon jött be, mivel ténylegesen a sírok kor szerint igen vegyesen alkották a táblákat. Átgondolva végül is logikus, mert hiszen ma is úgy van, hogy a sírhelyeket megváltjuk. Ahol lejár a határidő, és nincs hozzátartozó, aki megváltsa az ominózus sírt, ezeket a sírokat felszámolják, s helyükbe újak kerülnek. Ez így van. Így nem ritka, hogy egy-egy sorban akár 100 év is lehet a különbség az elhalálozások dátumában...
No mindegy, mi azért igyekeztünk nagyjából átfésülni a táblákat, de tájékozódás szempontjából nem igazán vagyunk a helyzet magaslatán, így nemegyszer futottunk bele újra és újra ugyanabba a táblába, ahol egy-két jellegzetes sírnál döbbentünk rá erre.
Nagy örömömre szolgált Maghy Zoltán festőművész sírját látni!


A temető mindenesetre tényleg hatalmas. Idegenforgalmi szempontból is híres a hajdúböszörményi kopjafás temető, mely ugyane területen van, és meg is csodáltuk. Valóban óriási és különleges hangulata van.


Megkérdeztünk egy sírnál dolgozó férfit, hogy mit tanácsol, hol keresgéljünk. Elég tanácstalan volt, mikor elmondtuk neki röviden, hogy nem idevalósiak vagyunk, családfánkat kutatjuk, sírokat fotózunk, és elvileg mikortól születetteket és temetetteket keresünk, s felsoroltunk néhány jellemző nevet: Jószay/Jószai, Ercsey, Holczer, Bársony, Király, Mező, Sajtos... Némi homlokráncolás után megmutatta, merre van a legősibb temetőrész, s annak környékén főként régi temetkezések vannak.
A legősibb részben már csak néhány régi, ide-oda borulós, jórészt szinte olvashatatlan sírkő áll, térdig érő növényzetben... úgyhogy csak egy részüket közelítettük meg, és inkább szúrópróbaszerűen -- itt nem igazán jártunk sikerrel.
Természetesen Szilvi a főbb családfa-jegyzeteit is elhozta, úgyhogy konkrétan a nevekre mentünk, s a valóban nem tucatnevektől gazdag családfánkban található neveket olvasva az ilyen sírokat anélkül is lefotóztam, hogy Szilvi egyből talált volna az elhozott jegyzeteiben konkrétumot vagy alátámasztást, majd utólag a fotók alapján is lehet nyomozni.

Nem mondom, hogy akár csak harmadát is sikerült bejárnunk a temetőnek ennyi idő alatt.
Találtunk is olyan sírokat, melyek párosítások és évszámok szempontjából egyből azonosíthatóak voltak számunkra; ezeknél szinte indiántáncot jártunk még akkor is, ha igen távoli a rokonság.:)
Érdekes módon az Ercseyekből nem találtunk, pedig a családfakutatós fórumokon állítólag nemrégiben is látták az általunk is keresett főbb sírokat. Állítólag sokan fotózzák is azokat, tehát valószínűleg nem jelentéktelen és olvashatatlan, avítt, dülöngélő sírokról van szó. Csak valahogy nem jöttek elénk...
Holczert sem találtunk, viszont Jószaiból kettőt, a négy fenti utolsó névből viszont tetemes mennyiséget, persze ezek jó részét még be kell azonosítani, hogy rokonok-e vagy sem.
Szóval nagy eredményeket nem mutathatunk fel, de jó volt ez az egész egynek.

Nyárias meleg volt aznap is, szinte égette arcomat, nyakamat és karomat a nap, később bőven szemmel látható is lett. Természetesen kicsit korán jött ez a nagy nyár egyébként, belegondolva két hete még télikabát volt rajtam... Nem mintha ez meglepő lenne, hiszen gyakorlatilag megszűnt a tavasz mint évszak, és ezért én nem is szoktam várni abszolút. Merthogy tudom, hogy ha vége a télnek, fejest ugrunk a dögmeleg nyárba. Amit én speciel amúgy nem kultiválok, nem bírok, sőt.
Sportcipőben és farmerben mentem, szerencsére, mert többször volt szükség arra, hogy térdig érő gazon vagy csalánon hágjunk át az elhagyatottabb részeken. A sportcipő talpán át így is kaptam egy szúrást a talpamba, tavalyi gesztenyehéjnak köszönhetően... mi lett volna, ha papucsban vagy vászoncipőben megyek? Szilvi "nem puha" papucsban jött farmerrel, neki csak annyi baja lett, hogy szemmel láthatóan iszonyat koszosságú lett messziről is a lába a nap végére, s emiatt hazafelé végig komplexusa volt, hogy "mindenki látja". Mondtam, hogy kisebb gondja is nagyobb legyen, senki nem gondolja, hogy fél éve nem mosott lábat.:))

A rengeteg sírfotón kívül sok szépséget is fotóztam aznap, elsősorban fákat és virágokat.


Miután már 4-5 óra körül járni alig bírtunk, úgy döntöttünk, hogy kifelé meglátogatjuk a mosdót, s utána a távozás mezejére lépünk, hiszen jóból is megárt a sok. És még a buszig is le kell gyalogolni ebben a melegben a távolságot, úgyhogy bár majd' megvesztünk egy útközben lévő fagyizónál egy fagyiért, de mivel képtelenek voltunk sietni, ezért nem mertünk kockáztatni, hiszen fagyival meg nem lehet buszra szállni. Utólag persze konstatáltuk, hogy belefért volna, de biztos, ami biztos...
A busz Miskolcról jött, így nem csoda, ha nem érkezett percpontosan, s mi sajogva, ám királyként rogytunk be a kényelmes kettősülésre a légkondifúvókák alá.
A napi élményt még fokozta, hogy Böszörményt elhagyva a busz magas üléséről látni lehetett a távolban Bodaszőlő és Józsa között a zeleméri templomromot.:) A buszpályaudvartól nem messze pedig megvettük az áhított fagyit is, melyet egy padon terpeszkedve, kéjesen nagyokat hümmögve termeltünk befele...

2013. április 26., péntek

Családfakutatás címén

Annak idején én kezdtem el, és büszkék voltunk magunkra, mikor Szilvi gimis korában úgy vagy 35 fő körüli létszámmal megcsináltam a családfánkat, mert lányomnak az volt a házi feladata. Emlékszem, mikor lelkendezte, hogy megdicsérték, mert ő vitte a legbővebb családfát...
Azóta is nyomozgattam, jegyzetelgettem időnként buzgón, de jómagam megrekedtem a család és rokonság legidősebb tagjainak elmondásai és náluk fellelhető régi okiratok, anyakönyvi okmányok által leszűrt adatoknál.
Szilvinél a késztetés aktívabban jelentkezett, így, mikor életkörülményei úgy adódtak, felkereste a békési levéltárat, ahol vagy 4-5 órát töltött kutatással. Ingyenes ez a lehetőség, s ott még bejelentkezni sem kellett, ottjártakor egyszerűen bement, s a levéltárosok nagyon kedvesek, segítőkészek voltak vele. Nagy élmény volt neki látni a múlt század legelejéről származó, művészien szép kalligrafikus betűkkel teleírt eredeti okmányokat születésekről, házasságkötésekről és halálozásról... miközben mindent buzgón jegyzetelt, s egy teleírt füzettel jött ki onnan a végén. Otthon rendszerezte -- imádja az ilyesmit! --, s mikor legközelebb nála jártam, már legalább 2 db A3-as volt összeragasztva, akkora volt a családfánk.
Ez folytatódott tavaly nyáron, amikor anyámnál az apai nagyapám iratai között találtunk egy rahedli elbarnult iratot, nemcsak a nagyapám közvetlen családjabeliekét, de elszármazott rokonokét és azok leszármazottaiakét is -- hogy hogy kerültek oda és miért? --, szóval nagy volt az öröm.
Innentől jött a MyHeritage oldal a neten, ahol nyitottam és elkezdtem feltölteni a már meglévő családfát. Ezt időnként Szilvi folytatta és kiegészítgette. Nagyon élveztük, mert sok mindenre kiterjedő "szórakozás" ez, akár személyenként rengeteg adattal és fotókkal bővíthető. Egyszóval igen jól leköti az embert, aki szeret ilyesmivel bíbelődni.
Amikor minden meglévő kutatási anyag fent volt, csodálkozva láttuk, hogy már bőven 100 név fölött járunk... az oldal pedig csak 200 névig ingyenes. Azt gondoltuk, á, úgysem lesz az annyi soha!
De soha ne mondjuk azt, hogy soha! Ugyanis, amikor Szilvi a nem túl sok internetezési lehetőséggel tölthető idejét (nincs saját gépe, egy gépen netezünk, amely a potenciális munkagépem is a saját szobámban; plusz egyedülálló anya lévén Bencus mellett se igazán tudna, ha az itthon van) azzal kezdte tölteni, hogy a böngészőben kutatta a levéltárakat, akkor meglepő dolgokra bukkant: több helyről is szedegetheti össze a tényeket, kutathatja a gyökereket. Nem is tudtam a lehetőségről, és fantasztikus volt látni az életben sosem látott, rég meghalt rokonok születési, házassági, halálozási iratait, sőt, még újságbeli gyászjelentések eredetijére is bukkantunk bőven!
Az ember nem is gondolná, milyen láz tudja elfogni, amikor talál valamit, akár csak egyetlen nevet is. Amit már majdnem körbeleng a bizonyosság 1-2 alátámasztással, hogy igen, ő is rokon! És ez készteti, hogy tovább, egyre tovább, csak keresni, kutatni!
Nem is gondolnánk, hány megszállott ember van, aki családfákat kutat. Sőt, olyanokat felkutat, fizikailag utánajár, lefotóz, amelyek nem is kapcsolódnak a saját családjához, hanem mert... egyszerűen imádja ezt a rítust, és nagy élvezettel kutat akár idegen családfákat is. Aztán többéves kutatásának eredményét felteszi a netre, így a többieknek, kik érdeklődnek, már nem kell végigjárniuk azt a küzdelmes kutatási utat, amit egy ember már végigjárt, hanem ha szerencsénk van, elég csak a készre rábukkanni, beazonosítani, átlátni és magunknak elraktározni. Van, aki lezárja nyomozási eredményét, és az érdeklődőknek pénzért lehet bejutni ahhoz, hogy eredményre bukkanhasson (vagy sem); de van, aki nagylelkűen a világ elé tárja -- vigye, akinek szüksége van rá, miért is ne?
Hogy egyetlen ágat és érdekességet emeljek ki, most ott tartunk, hogy az az Ercsey Julianna, akit eddig is tudtunk, hogy az apai dédnagyanyám volt, s akiről az apám anno sokat mesélt; ugyanabba az ágba tartozó leszármazott, mint az a Nagyszalontán, 1818. május 1-jén született Ercsey Julianna, akit 1840-ben Arany János vett feleségül. A két azonos nevű asszony között nyilván jónéhány generáció van (majd Szilvitől megkérdezem, mennyi, mielőtt beírnám; ő keni-vágja!). Az Ercsey-ág a legjelentősebb és legkiterjedőbb eredmény a kutatásban, de a többivel is jól haladtunk. Már nem tudunk annyi papírt összeragasztani, hogy elférjen egy szoba szabad területén a családfa... Már kinőttük a MyHeritage ingyenes családfakutató területét (240 főig engedte), és folyamatosan beszélnének rá a Premierre, ami előfizetéses, de erről természetesen lemondunk. Szilvi megpróbálja több családfa-oldalon elhelyezni a különböző családterületeket. Én itt már őrá hagyom a fonalat végképp...
Mivel Szilvi több családfa-kutatói fórumban is otthon van olvasóként, így megtudta azt is, hogy a mi családunk apai ágának nagyon sok tagja a hajdúböszörményi temetőben nyugszik. Hajdúböszörmény Debrecentől 20 km...
Tehát mi következik ebből, alapul véve a megszállottságunkat?:))
Ezért írtam ezt az előzetest...

Lelki szemetesláda

Mindig is jellemző volt és most is rendszeresen visszatérő téma ismerőseim sűrű hitetlenkedése és az ezzel kapcsolatos meditálgatások, miszerint kár, hogy annak idején nem mentem olyan pályára, ahol nagy előny az, hogy az emberek úgy meg tudnak "nyilvánulni" előttem. Ezt valahol én is sajnálom -- most már. Annak idején nem volt időm sokat elmélkedni ezen, én nem voltam olyan kemény és erős, illetve nem tudtam megoldani, hogy két műszakos munka és család mellett tovább tanuljak ilyen téren.
Bár alapvetően tényleg szerettem volna pszichológus lenni, mindig nagyon érdekeltek a lelki motivációk, az emberek sokfélesége, reakciói, a mentális problémák feloldása, megoldása. Szerettem ezekről a témákról olvasni, utánajárni annak, szakemberek mit és hogyan gondolnak, tapasztalnak. Másik kedvenc foglalkozásálmom az ápolónő szakma volt. Kiszolgálni az elesetteket. Évekig álmodoztam róla, mennyire szeretném csinálni -- csak aztán családilag lebeszéltek róla igen nyomós indokokkal, de ez nem is lényeg.
Vannak vezető és vannak kiszolgáló típusú emberek. Én kezdettől tudom, hogy én a második csoportba tartozom. A szakmámban való 36 évi munka is ez a fajta meló volt, bár messze állt a lelkizéstől, mégis kiszolgáló típus kellett igazán hozzá.
Az sem véletlen, hogy egy filmet vagy könyvet tekintve sem az számomra a jó film vagy könyv, mely hemzseg az akcióktól, dinamizmustól, csatáktól, pörgő fizikai aktivizmustól, ezerféle szövevénytől, hanem ami érdekel inkább, azok a lelki információk. Ki mit miért gondolt-cselekedett így vagy úgy, egyes cselekedeteknek mi a lelki motivációja, a mozgatórugója -- ez számomra a lényeg.
Pl. A temetetlen múlt (Michelle Pfeiffer és Harrison Ford) vagy A tökéletes gyilkosság (Gwyneth Paltrow, Michael Douglas) c. filmeknél a pár szereplő és kevés helyszín ellenére a lélektani háttér és küzdelem ezerszer hatásosabb és izgalmasabb volt számomra, mint akármilyen akciófilm, ahol százak ölik egymást halomra és kétpercenként lerepül egy fej... Vagy éppen a párkapcsolatok, házasságok  lelki konfliktusaival, feloldásaival vagy megoldhatatlanságával foglalkozó filmek is sokkal, sokkal érdekesebbek számomra, mint ahol a percenkénti pisztolylövések száma meghaladja az x-et.
Valahogy olyan az ábrázatom, hogy sosem tudok még perceket sem egyedül állni pl. buszmegállóban, mert felismerik bennem a "jó" beszélgetőpartnert. Ez a itt most azt jelenti, hogy ők beszélnek, kitárulkoznak kérdés nélkül, én meg megértően és okosan hallgatok. Közbeszólást nem igényelnek, csak helyeslést, bólogatást. Számtalanszor átéltem és átélem ezt. Én úgy szoktam ezt mondani, hogy mindenki meglátja bennem a jó balekot, akinél érvényesülhet ő maga. Azt is látom, hogy miután abszolút gond nélkül megismerem az emberek elbeszélése alapján a fél életüket -- és valahogy meg is jegyzem, mert 1-5-10 év múlva, ha meglátom azt a személyt a buszon, azonnal vágom a lényegét, amiről mesélt! --, szemmel láthatólag megkönnyebbülnek, mikor elköszönnek. Leraktak egy kis terhet! Pedig azt sem tudják, ki vagyok, mert mondanom sem kell, ők nem érdeklődnek, viszonzást ők nem igényelnek. Vagyis nagy ívben letojják, hogy mondjuk, nekem is lehetnek problémáim, fájdalmam, akár a végét is járhatom. De az kit érdekel? Szerencsére. Mert én végül is sokkal nehezebben nyílok meg, én nem igénylem, pláne vadidegenektől, hogy akármit is tudjanak rólam. Én eljártam 13 évig ugyanarra a munkahelyre, hogy elvétve tudott rólam bárki bármit az alapvető tényeken kívül. Sem lényegest, sem lényegtelent. Nem azt mondom, hogy HA netán kérdeznek, letagadok valamit is. De amúgy közömbös ismerősök esetén nem feltételezem, hogy komolyan érdekel bárkit is az én gondom, inkább csak az udvariasság az, amiért hozzám intéznek kérdést, ebből indulok ki, és igyekszem olyan, nem túl konkrét és nem túl érdekfeszítő választ adni magammal kapcsolatban, ami hamar rövidre zár minden további érdeklődést. Nagy barátságban kell lennem valakivel ahhoz, hogy magamról önként részletesebben beszéljek, s ha egy jó idő elteltével valaki rászolgál a bizalmamra és megnyilvánulok magam felől, akkor sem önként teszem, csakis akkor, ha tényleg érdeklődik valaki. És ha érzem is azt, hogy őszintén teszi...
Érdekes volt rádöbbenni, hogy embereknek fontos, hogy elmondhassák bajaikat, gondolataikat vagy olykor kipanaszkodhassák magukat, akár ismeretlenül is. És pont nekem. Vagy csak úgy odajöjjenek és beszéljenek, mert érzik, hogy meghallgatom őket. Mert ha 5-6 különálló ember áll egy buszmegállóban magában, tuti, hogy egy beszélgetős ember pont énhozzám kell hogy odajöjjön. Sokan poénkodtak ismerősök, látván, hogy nap mint nap más-más ismeretlennel ácsorgok a buszmegállóban, vagy sajnáltak is, hogy "na, te szegény, jól kifogtad megint". Biztos rám van írva, hogy nem hajtom el az embereket és nagyszerűen tudom magam háttérbe helyezni, saját "fontosságomnak" nem tulajdonítani sokat.
Véleményt vagy tanácsokat csak akkor adok, ha kérnek. Mindig hozzáteszem, hogy "szerintem", "én úgy gondolom", "ez csak az én véleményem" stb. Nem vagyok szakember. A felém való kitárulkozás nem elsősorban jelenti azt, hogy megoldást vagy akárcsak véleményt is várnak  tőlem, elsőrendű célja egészen biztosan leginkább a meghallgatás iránti igény.
Ez eddig rendben is lenne.
Ám ha véleményt várnak, vagy konkrétan felteszik a kérdést, hogy "te mit csinálnál a helyemben?" -- ott már viszont nagyon óvatosnak kell lenni. Innentől kezdve az ember így vagy úgy, de megszívja. Ha azt mondom, amit hallani szeretne, nem vagyok őszinte. Ha nyersen őszinte vagyok, megharagszik, de amúgy is messzire kerülöm az "ami a szívemen, az a számon" frázist melldöngetve hirdetőket. Hazudni utálok, de azt is utálom, ha valaki úgy őszinte, hogy megbántson másokat. Nem szeretem a kíméletlen, a tapintatlan őszinteséget. Az ilyen emberek ne csodálkozzanak szerintem, ha kevés barátjuk van. Nem azt mondom, hogy meg kell hasonulni vagy saját véleményemnek homlokellenkezőt mondani, csak azért, mert tudom, hogy az illető úgy jobban szeretné... de úgy is lehet az ember őszinte, hogy nem mászik bele a másik aurájába, figyelmes, és nem feltétlenül tapintatlan. Vagyis úgy adjam elő a véleményemet, hogy azonnal tegyem mellé finoman józan érveimet, indokaimat, esetleges saját példáimat, igyekezzem több szemszögből értékelni a problémát, és a legfontosabb: tálaljam a mentségeit is egyúttal a partnernek, lássa, hogy én tisztában vagyok a lényeggel, hogy megértem akkor is, ha én nem úgy tennék, ahogy ő. Egyszerűen próbáljam nem megbántani.
Mindez persze nem mindig kellemes. Vagyis néha baromira hálátlan feladat!
Mert ha én mint hallgatóság, hosszú távon ismerem a problémát, akkor bizony óhatatlanul kialakul bennem egy lényegi, objektív vélemény. Aminek bármennyire finoman és empatikusan intézném a közlését a kölcsönös őszinteség védjegyében és hitében, a témában szubjektív partner azt már nem tolerálja. Hiszen nem azt hallja, amit szeretne -- ergo már nincs szüksége rám. Még akkor sem, ha lelke mélyén maga is igazat ad nekem, akitől ő kérte hosszú időn át a megértést, meghallgatást; bár ezt ugyan soha be nem vallaná. Egyszerűbb, ha mindezek után már ignorálja az embert minden módon, minden téren; inkább más, kevésbé empatikus vagy kevésbé beavatott emberekhez fordul. Kényelmesebb...
Ezért érzem mindig úgy, hogy bár jó érzés látni, tudni, hogy életemben rengeteg embernek segítettem már lelki szemetesládaként, tudni, hogy ezeknek az embereknek fél óráig vagy fél évig szükségük volt rám, néminemű hasznomat vették és akkori visszajelzésekből tudom, hogy jót tettem velük, ugyanakkor istentelenül hálátlan a reszort és nagy a nyomás. S ha nem ilyen lennék, megkímélném magam ezzel kapcsolatban elég sok méltánytalanságtól...