Varratszedésre másnap

Relatíve korán elkezdtünk készülődni, egy parizeres zsemlét teával meg is ejtettem, mert nem tanácsos a több éves szokásomhoz ragaszkodni ebben a helyzetben: a nem reggelizéshez. Valamit enni kell, pláne, hogy kávét sem ihatok -- szóval valamivel "zárttá" kell tenni gyomorilag a reggelt.
9 körül indulnunk kellett, hogy beleférjen a 12-es, Augusztához közlekedő buszhoz az odavánszorgás. Mert úgy döntöttem, odafele mindenképp buszozunk, nagy reményt fűzve hozzá, hogy 2 megállóval a végállomás után lesz még nekünk ülőhely... Visítva, de lett egy másfeles ülés, amire Szilvit is rábeszéltem, hogy üljön le, ketten simán elférünk.
Hasfogós cuccokat vettem fel, hogy ha nagyon rázkódnánk, akkor se legyen probléma.

Az Auguszta melletti megállótól még gyalogoltunk egy jót, és a már megszokott úton megérkeztünk a C épület folyosójára, ahol a nővérpultnál érdeklődtem az orvos felől, mondván, hogy 10-re kellett jönnöm varratszedésre.

Nem tudták, hol van, feltételezték, hogy műt még vagy már, de mindenesetre foglaljak helyet és várjak a társalgóban. Úgy jó 25-30 percet várhattunk, és már előttünk más is várt rá.
Hú, de megörültem, mikor megláttam; már csak azért is hálás voltam, tényleg, hogy nem kellett, mondjuk, délután 5-ig itt ülni. Úgy ültem, hogy belássak a folyosóra, hogy ha kiszólna a kezelőből, vegyem már észre.
Egy idő után, mikor az előző beteggel végzett, kiintett nekem, hogy mehetek.
Kicsit félve másztam megint a kezelőasztalra, félig leciheltem magamról a hasfogó cuccokat, és seperc alatt megtörtént a ragtapaszok leszedése és utána a varratok kicsipkedése. Nem mondom, hogy nem fájt: a tapaszoknál a szokásos levegő után való kapkodás, a varratoknál bent szakadt a sóhaj... de előbb-utóbb mindennek vége lett. Mondta az orvos, hogy most még leragasztják mindet, de holnap levehetem és lehet zuhanyozni. Azt mondta még, hogy 6 hét múlva lenne kontroll, de ezt rám bízza; ha nem lesz panaszom, ő nem ragaszkodik hozzá. Nagyszerű.
Az étrendre elfelejtettem rákérdezni, amit ígért, hogy eljövetelkor kapok! Ez Szilvit jobban idegesítette, mint engem... mondta egyébként, hogy csupán 4 darab percig voltam odabent!

Ezután a járt úton kimentünk az épületből. Nagyon kellemes idő volt, sütött a nap, de egyáltalán nem volt meleg, Szilvi végig kardigánban és hosszú farmerben érezte jól magát. Ott a fák alatt pláne szuper időnk volt. Bejártuk az egész parkot, aktívan fotóztunk, időnként és bárhol leülhettünk egy-egy padra. Olyan kellemes erre a napra visszagondolni; így, a műtét után olyan szabadságérzet, megkönnyebbülés volt rajtam, rajtunk, hogy kimondottan jókedvünk volt.

Szilvi gondoskodott ebédről is: sonkás szendvicset készített magunknak zsemléből 1-1-et, és 1-1 kis flakon teát. Ezt is betermeltük egy padon.
Megnéztük a tavaly emelt emlékművet, Szilvi szedett tobozokat, valamint megtapasztaltam, milyen isssssteni érzés mezítláb állni, jönni-menni a mohán! Elmondhatatlan. Aki még nem próbálta, mindenképp próbálja ki egyszer -- nagyon finom... hűvös, ruganyos, frissítő. Alig akartam róla lejönni.

Aztán mindenképp fel akartuk keresni azt a belső parkot, ahova a kórtermem nézett. Fentről is szépek voltak a virágok, fák, de lent is be akarjuk járni. Nem beszélve róla, hogy mi közvetlenül csak a parkoló melletti rész látványában részesülhettünk, közben meg még a park nagy része odébb terült el. Az egyik szobatársam szerint szép padok, csobogó kis tóval, tavirózsával is van valahol.

Hát, sok épületszárnyat megkerültünk, volt, hogy már azt hittük, jó helyen járunk, mert ugyanolyanok voltak a kórtermi loggiás részek, mint a miénk, de mindig kiderült: csak nem az az a hely.

Már majdnem feladtuk, mikor egyszer csak megtaláltuk... Azonnal ráismertem, nem lehetett eltéveszteni! Azt a két sudár, több különálló ágú fát, amelyek pont a mi ablakunk előtt álltak, máshol itt nem is voltak olyanok. Meg a rózsaszín virágok lent a mentőparkoló mellett, az ablakom alatt... a szemben lévő épület a színeivel, ahol a szívesek vannak, a mi épületszárnyunkkal párhuzamosan...

No, itt mentünk tovább: tényleg nagyon dekoratív parkos részek következtek, a végén megtaláltuk a csuda látványos csobogót a tavirózsás tóval. Ott el is ücsörögtünk egy kicsit, s egy csomót fotóztunk.
De láttunk pillangókat, láttunk repülni tanuló rigófiókát... olyan cuki volt, egy szék támlájára ült, s úgy araszolgattam közelebb-közelebb, már azt gondoltuk, hogy nem fog tudni szegényke elrepülni.
Aztán mégiscsak odébb repült, de csak alacsonyan és röviden, a földön kikötve.

Közben anyám is felhívott, hogy csinálja nekem a kaját, majd Dani délután megy és elviszi nekem.
Mondtam, hogy túlvagyunk a varratszedésen, és most itt bumlizunk a parkban. Nosztalgiával nézegetve kívülről a kórtermem ablakát, melyen most lazán be volt húzva a szalagfüggöny. Ha minden igaz, volt mögötte két frissen műtött, és volt egy intenzívről visszahozott beteg. Plusz esetleg, akit az én helyemre vittek azóta...
Jaj, annyira jó túllenni rajta! Poénkodtunk vele, hogy mekkora kövek estek le a szívemről... hát még az epémből!

Szilvi bement elfelé jövet a gyógyszertárba, ahol tegnap az injekciót váltottam ki; és vett egy kis üveg tiszta alkoholt bőrfertőtlenítés céljából a jód helyett. Ezalatt én itt is leltem fotóznivalót:

Viszont jól elfáradtam. Szilvinek vettem egy fagyit -- csak egygömböst kért, de úgy kellett rábeszélni, miattam nem akarta elfogadni, merthogy én nem ehetek... --, én, bár majd "pípet kaptam", de szemem se rebbent, hogy énnekem nudli se.
Jócskán gyülekeztek a felhők is, kissé feltámadt a szél.
Mindenesetre így is gondoltuk már előre, hogy egy taxit tudok megengedni magunknak. Tegnap öcsém hazavitt, ma busszal bejöttünk, járkáltunk egy csomót, tehát most van itt a taxi ideje. Így is lett, hamar hazaértünk, jól is esett, így otthon máris ledőltem egy kicsit.
Egyébként mire feljöttünk a lifttel, már esett is az eső, és olyan szél fújt, hogy nem igazán tudtunk volna ernyőt tartani.

Harmadnapja, hazamenéssel

A szokásos ződhajnali lázmérőzés, ami után már nem lehet visszaaludni.
Rájöttem egy spéci megoldásra, hogyan nem kell 5-6 perceket elkínlódni feltápászkodásra: oldalra fordulva felnyújtom a két kezem az ágy fejrészének vasát megragadva, és itt fejtve ki erőt, fel bírom magam annyira nyomni, hogy egy kis lendülettel már ülhetek is.
Ó, de nagyszerű volt, hogy diszkótáska nélkül, magam intézhetem a dolgaimat, úgymint mosdás, és jómagam minden téren való lerendezése!
Mindenféle kisvizit, nagyvizit, nővérvizit esetén seperc alatt lerendeztek kettőnket: a két LP-s, ők ma már mehetnek haza.
Kis idő múlva "saját doki" berobogva közli, hogy nos, ma hazamehetek. Mikor kb., mégis -- kérdezem én; mire ő dél körülre állapítja meg az időpontot, amikor a zárójelentést megkaphatom; bár hozzátette: lehet, hogy kicsit később... 
Persze, dél körül volt a műtétem tervezett időpontja is, ezt nem felejthettem el... amikor ennek ellenére háromnegyed 11-kor lóhalálában mégis elvittek... De nem általánosítható a pontatlanság, tudom; mégis számíthattam akár ugyanekkor is zárójelentésre -- de a dréncsőkiszedés késői volta miatt akár késő délután is. Zárójelentés nélkül mindenesetre nem igazán lehet elmenni.
A néni kivétel volt, ő tudta, hogy 9-kor számára véget ért a kórházi tartózkodás: jön érte a bennfentes lánya, aki bármikor később is átveheti a mama zárójelentését. Ő már szép komótosan előző este óta pakolászott, nem sok minden maradt 9 órára, mire érte jöttek. Elbúcsúztunk, jó egészséget kívántunk egymásnak...

Persze ezt megelőzendő, a vizitek után lassacskán jött a takarítás, majd a reggeli: 2 szelet kenyér, 3 szelet parizer és tea.

Ezután kimentem az erkélyre, és felhívtam Szilvit, hogy mivel elvileg dél körül kaphatom a zárójelentést, úgy fél 12-re kijöhetne, biztos, ami biztos (részünkről legalábbis).
Felhívtam anyámat is, aki meg problémázott, hogy hú, addig már rövid az idő, hogy valami korrekt diétás kaját csináljon nekem, ráadásul még Dani is időben elmenjen érte és hazavigye... Dani egyébként éjszakás volt egész héten, hétvégén is dolgozott. Felesleges lett volna neki is naponta kijárkálnia, bár mondta, hogy ha akarom, jön ő, csak szóljak. Én viszont inkább békén hagytam, sőt lebeszéltem; csak mondtam, hogy ha majd anyám küldeni akar valamit, azért menjen el.
Elég zűrös volt így a dolog anyámnak, bár mondtam, hogy az legyen a legkevesebb gondja, hogy nekem mi lesz a kajám. Már Szilvivel megbeszéltük, hogy ha hazamegyünk, lemegy a boltba, vásárol parizert, zsemlét, sonkát, teát, oszt jóvan; keksz és ásványvíz már van, s ennyi a repertoár. Éhen nem halok.

Úgyhogy vártam. Ez a délelőtt nem volt különösebben forgalmas egészen úgy 11-ig, míg egy 74 éves tündéri néni érkezett, akinek, szegénynek szintén nagy műtétje lesz... vele máris elkezdték a hashajtózást. Idejött hozzám, bemutatkozott. Beszélgettünk sok mindenről. Vácról érkezett, és most itt laknak a lányáéknál. Említette fehér puliját és vörös cicáját, akiket Vácott megfelelő emberekre bízott, és hogy reméli, nem lesz semmi bajuk. Mindkét állatot ivartalaníttatta egyébként... meg egy csomó, hozzájuk kóborolt állatot is, akik aztán tovább kóboroltak tőle... Már csak ebből is tükröződött pozitív, értelmes lénye.
Nagyon közvetlen, kedves asszony. Ő is csodálkozott magán, hogy állítólag nagyon nagy a baj -- a lánya sírva hagyta ott őt, ő viszont mosolyogva nyugtatta a lányát! --, és ő nem is érti, hogy mégis mitől olyan nyugodt... Pedig idén is volt már súlyos műtétje, átesett egy csomó kemón, sugáron... és most megint műtik...
Tiszta, fénylő arca, nyílt, szerény, alázatos, elfogadó modora viszont számomra egyértelműen megmutatta a titkot, hogy mitől. (Pedig egy szót sem beszélt semmiféle hittel, Istennel kapcsolatos dologról...)
Mindenesetre a rövid ismeretség után is sokat gondolok rá, és tiszta szívből kívánom, hogy a lehető legjobban alakuljanak dolgai. Gyógyuljon meg a drága; az ilyen emberekre nagy szükség van a világban!

Fél 12-re tényleg befutott Szilvi. Már izgult, hogy elkésik; azt mondja, csak azért érte el a buszt, mert 3 percet késett. Hát ezt előre nem tudhatjuk, de utólag már igen, hogy mindez teljesen felesleges volt... 5,5 órát várakozott szegény.
Fél óra alatt szép nyugisan elpakoltunk, tényleg kár volt sietni.
Közben megkaptam az ebédet is, dettó ugyanazt, mint tegnap: üres csontleves és folyós krumplipüré... Már van róla kép, de Szilvi azért lefotózta... sőt, meg is kóstolta, mert én a levesből most csak 2-3 kanállal tudtam enni, annyira ízetlen volt a sóhiány miatt, a rumlinak is kb. a felét ettem meg. Szilvi finomnak találta a rumlipürét.:)))

Fél 1-kor azért csak kivánszorogtam a nővérpulthoz, mondom, nehogy az legyen, hogy már ott van a zárójelentés, csak -- sose lehet tudni -- nekem kell esetleg értemenni...?
De nem. Mikor végre rám figyeltek, egy fontosabbnak kinéző nővér vette poénosra a figurát. "Ha délre mondják a zárójelentést, akkor ahhoz nyugodtan hozzá lehet adni legalább 2 órát!"
De ennél jóval többet kellett!
És csak vártunk, vártunk...

Közben új beteget hoztak a mellettem lévő, közben tisztába tett ágyba, a balmazújvárosi néni helyébe. Egy negyvenes hölgy volt, férje és lánya kísérte be. A férj író, költő, újságíró; mit ad isten, ismerősöm a fb-ról. Kicsi a világ... Később, pár nap múlva ezt meg is beszéltük a fb-on, persze privátban.:) A kórházban egy ilyen befekvésnél van elég dolga, ügye-baja az embernek, jönnek a kérdőívvel stb., elbúcsúzás meg ilyenek, úgyhogy ez ott látványosan nem derült ki.
Később, várakozás közben, mikor a feleség már kikísérte a családot és visszajött, kérdezgetett engem; hiszen bárki, aki betévedt, láthatta, hogy itt ülök vagy fekszem az ágyon felöltözve, tűkön ülve, össze vagyunk csomagolva, Szilvi órák óta ül az ágyam mellett stb.
Megtudtuk, hogy őt holnap fogják pajzsmiriggyel műteni. Én pedig nem bírtam megállni, hogy ne hozzam szóba a férjével az irodalmi dolgok kapcsán való fb-os ismeretségünket. Úgyhogy jól elbeszélgettünk, meg időnként a néni is csatlakozott.

Már megvolt a délutános vizit is, mikor hozzám érve kiderült, hogy dél óta várok a zárójelentésre. Nos, a vizitvezető orvos annyit ígért, hogy utánanéznek a dógoknak...
Ehhez képest még egy óra simán eltelt. Közben anyám folyamatosan aggódott a tehetetlenségtől, mert nem tudtam neki mit mondani azon kívül, amiket nekem mondtak. Nem én tehetek róla, hogy a kimondott szó betartása másoknál nem feltétlenül ugyanaz, mint nálam.
Anyám már délelőtt is mondta telefonálásnál, hogy öcsém szabadnapos, és ott van nála, nyakig a csatornaásásban. De ha meglesz a zárójelentés, szóljak anyámnak, s öcsém összekapja magát és seperc alatt a kórház elé tud jönni. Persze ez a lehetőség nem állt azért fent a nap teljes hosszára, egyszer ő is csak befejezné a csatornaásást és hazamenne. Így aztán anyám a délután folyamán legalább óránként kérdezte, hogy mi van má'. Mondom, csak szólnék, ha lenne valami?! De mondtam, hogy NE nyugtalankodjon! Eleve nem is terveztünk mást, csak azt, hogy kivánszorgunk a kórház elé, és ott beülünk egy taxiba. Ez, hogy ma megtudtam, hogy esetleg öcsém besegítene, ez csak egy plusz pozitívum. Mondtam, hogy ha már menne haza, menjen nyugodtan. Akkor hazajövünk úgy, ahogy eleve terveztük.
Igazság szerint azért voltam dühös emiatt a későn való kiengedés miatt, mert holnap reggel meg be kell jönnöm varratszedésre! Hát van ennek értelme? Akinek nincs kocsija és sofőre, annak baromira nem mindegy, hogy most gyakorlatilag aludni menjen haza! Tényleg minden további nélkül maradtam volna még egy éjszakát, és majd holnap, ha kiszedi a varratot, akkor mehettem volna haza -- ezzel megtakarékoskodtunk volna egy plusz oda-vissza utat... De hát nem nagyon kérdeztek meg efelől, csak el lett döntve a hazamenetel, mondjuk, azon én is csodálkoztam, mikor kiderült, hogy másnap meg már varratszedés... Legalább engedtek volna ki tényleg délben!

Egész délután nem mertem pisilni menni, hogy nehogy pont akkor hozzák a zárójelentést. Majdnem 5 órakor aztán mégis bementem a vécébe. Mit ad isten, pont akkor hozták természetesen! És nem bírta a -- Szilvi és a többiek szerint is -- blazírt, rezignált nővér kivárni, míg kijövök. Látványosan "rengeteg dolga volt", sóhajtozott, pattogott a tollával -- majd fogta, és Szilvivel aláíratta a papírokat! Szilvi eléggé fel volt háborodva, mindenesetre, mikor kijöttem a vécéből, a nővérnek már se híre, se hamva nem volt! Az én nevemet írattatta az iratokra, több helyen. Szerencsére ott voltak a beadott előzetes leletek is, a zárójelentés, valamint a recept a 10 injekcióról. Kellően kicsodálkoztuk magunkat ezen a nővéri eljáráson -- mondjuk, ez az egy nővér volt végig a kórházi napok alatt az egyetlen kakukktojás előzetesen is. Olyan furcsa, unott volt mindig, soha egy mosolyt nem láthattunk rajta. A többi kedves, mosolygós, segítőkész volt általában; no, ez nem. Nem szólt senkihez, de érni sem nagyon ért senkihez. Hát istenem, őt fogtuk ki utolsóként...
Mindegy, elbúcsúztunk a többiektől, mindenkinek kívánva a lehető legjobbakat, eljöttünk.

Már elfelé jutott Szilvinek eszébe, hogy étrendet sem kaptunk! Ugyanis maga a doki is ígérte, már tegnap a dréncső kivételekor mondta, hogy kapok majd étrendet is -- no, azt nem kaptam, pedig lett volna rá idejük! Szerintem ez is a nővérek dolga lett volna, hogy hozzácsapjanak egyet az iratokhoz!
Úgyhogy kénytelen leszek mindenben a netre támaszkodni.

Lifttel mentünk le, és kisétáltunk az épületből. Szilvi vitte a nagytáskát, így gyalogoltunk szép lassan a bejárathoz. Indulásnál odatelefonáltam anyámnak, hogy na, most indulok. Azt mondta, ott van még öcsém, már tűkön ültek, szerintem, ha fél óra múlva lettünk volna elengedve, lehet, már hazament volna. Úgyhogy végül is jólesett a tudat, hogy mégiscsak eljön értünk.
Közben bevánszorogtam az Auguszta gyógyszertárába, hogy kiváltsam a receptet. Aggódtam, sokba fog-e kerülni stb., de szerencsére nem volt gáz, 790 Ft volt a 10-es Clexane.

Sikerült egy padra leülni (mert ebből csak 1-2 db van a kórház előtt ám), s így vártunk pár percet, míg a feltűnően nagy forgalomban megláttuk öcsémet jönni. Odavánszorogtunk a parkolóhoz, Szilvi és ő bepakoltak, és szerencsésen hazavitt bennünket.
Közben ezáltal olyan mázlista lettem, hogy egyúttal az anyám sütötte tepsi piskótát egy üveg házi sárgabaracklekvárral elhozta öcsém nekünk, így nem kellett azon gondolkodni, hogy kerül hozzám és mikor.
Otthon Szilvi lepakolva, lement a boltba, frissen megvette a számomra ehető 1-2 dolgot, és csinált is egy zsemlét csirkemellsonkával. Később még ettem két szelet piskótát is, egyelőre lekvár nélkül, mert nem tudtam, azt szabad-e...
Közben a macskák jól megszaglásztak, főleg Honesty nem akart hinni a szemének, hogy tényleg én vagyok-e. De egyébként mikor kiléptünk a liftből és nyitottuk az ajtót, megérezhették, hogy én is megyek, mert alig tudtunk tőlük bemenni! Szerintem Haramia később fogta fel az egészet, hogy én vagyok és hazajöttem, mert úgy este 10 körül jött rá a bolondóra, és folyton jött egetverő nagy dorombolással, fickándozásokkal.

Eléggé elkeseredtem, mikor kiderült, hogy többszöri nekifutásra tudok csak elpakolni. Úgy nézett ki a szoba, mint valami ostromövezet. Pedig csak egy utazótáska és egy válltáska volt.
Amit tudott, Szilvi is segített. De tényleg gyakran elfáradtam, és leghamarabb a hátam mondta fel mindig a szolgálatot. Egyszerűen nem bírtam magam tartani, annyira fájt a hátam egy-egy 10-15 perc pakolás után, hogy le kellett feküdni.
Mindenesetre fektemben felhívtam anyámat, Istvánt, Danit, így a fekvésidő sem volt haszontalan. Annál is inkább, mert Honesty is mellém deglett ilyenkor, és lehetett dögönyözni -- bár őt tényleg bármikor lehet!
Előbb-utóbb felsóhajthattam: sikerült a korábbi állapotba hozni a szobát.

Még volt egy izgalmas dolog számomra: a kórházban általában 8-kor kaptuk a véralvadásgátló szurit. Nem volt kétséges, hogy ezt nekem kell megcsinálnom, nincs mese. Mások beszélték a kórházban, hogy ki és mikor, hogyan fogja nekik beadni, hát nekem ilyen nincs. Szilvi nem vállalta, és ilyet nem lehet erőltetni -- tehát egyértelmű volt, hogy naná, hogy be tudom adni magamnak.
Előtte jutott eszembe: mivel fogom a bőrömet fertőtleníteni, nincs semmi ilyesmi itthon. Akkor Dani mondta telefonon, hogy leszalad a hozzá közel eső gyógyszertárba, és vesz tiszta alkoholt. Aztán telefonált, hogy itt van a gyógyszertár előtt, és már nem fél 8-ig van nyitva tartása, hanem csak 6-ig! És ugye, épp 6 óra múlt olyan 10 perccel... közben eszébe jutott, hogy van neki egy páréves jódja, vajon jó lesz-e, nem tudja. Hát, én sem; de azért elhozta.
Úgyhogy mikor eljött ez időpont, összeszedtem minden bátorságom, és megoldottam a problémát. Bőr alá kell adni, nem izomba, nem vénába. Leginkább zsírrétegbe a legcélszerűbb egyébként, a has bőrét javasolják összecsippenteni e célra. Csakhogy éppen a hasműtötteknek van hasilag pont elég bajuk, úgyhogy oda inkább nem szándékoztam, hanem a combomba döftem, konkrétan a csípőm alá, az ott összecsippentett bőrbe. A vártnál kevésbé volt kellemetlen, a szúrás gyakorlatilag egyáltalán nem fájt, pedig majd 1 centi az a tűrész, aminek be kell menni. Inkább amikor tolom az anyagot befelé, az nem volt annyira jó érzés, annak ellenére, hogy nyilván nem tettem sebességbe a szerszámot.:)

Térdelve a kádban "megfürödtem" úgy, hogy nem érte víz a hasamat; Szilvi megágyazott nekem, meg a macskák almozását is tovább folytatja. Jót aludtam itthon, immár nyugodtan oldalra fordulva.
Egyedül a holnapi varratszedés és az utazás hogyanja miatt kellett már aggódnom.

A másnapja

Szörnyű volt újra ez az 5 előtti ébresztés, mert nemrég taglózott le az álom. Emlékszem, hogy kissé már világosodott előtte az ég, az ablakon át nézegetve...
Olyan gyenge állapotban voltam, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ma én különösebben megmozduljak. Hát ez az elképzelés nem jött be!
Ugyanis a műszakváltás, nővérinvázió után ők kiadták a parancsot a felkelésre. Ezt egyszerűen technikailag sem tudtam végiggondolni: kellett volna egy kapaszkodó, bármi. Hogy most a csővel a hasamban én karból + hasizomból felnyomom magam ülő helyzetbe, az kizárt. Megpróbáltam, szinte kiröhögtem saját magamat.
De akkor is fel kell kelni, és tessék megmosdani a tegnap műtötteknek!
A 72 éves nénihez a mosdatásra bejött a lánya, aki a "szomszéd" belgyógyászaton diplomás nővér annak intenzív osztályán. Úgy valahogy könnyebb volt felcihelődni azért, hogy szerető kezek segítették-támogatták... Ők bevonultak a fürdőszobába.
Mikor látták a kisnővérek, hogy imádkozással nem mennek semmire és nem halad a dolog, akkor ők is elhatározták, hogy segítenek. Az egyébként (egész életemben) is tök gyenge fél karommal löktem egyet magamon, mire az egyik megtámasztott, és nem engedte, hogy visszapuffanjak. Innen már keserves érzésekkel lelógattam a lábam, és próbáltam a világot egyenesben látni. Ugyanis kicsit meglódult minden. Szédültem. De ha menni kell, hát menni kell, bár dunsztom sem volt, hogy lesz ebből mosdás?!
Rám szóltak, hogy a diszkótáskát ne tessék elhagyni, azt vinni kell mindenhova magunkkal! Odatántorogtam a szobai mosdóhoz. Nagyszerű, már meg vetkőzzek le! Nagy, népi közönség előtt egy -- illetve két -- szál fáslira és diszkótáskára. Segítettek fogni a cuccokat, míg nagy szédelegve a csapnál megmosakodtam, majd felöltöztem. Közben ráléptem a diszkótáskára, és mindnyájan jajgattunk! Mer' hogy hát arra nagyon vigyázzak; hát hogy gondolom, szeretnék esetleg még egy műtétet?
Jó, hát nincs gyakorlatom ebben, elismerem... Mindenesetre ezt a kínos szobai mosdást és szerencsétlenkedést kihagytam volna szívesen. Inkább kivártam volna, míg a néniék kijönnek a fürdőszobából, és bemenve magam csináltam volna meg valahogy, látványosságszolgáltatás nélkül!
Miközben a mosdónál bénáztam, a nénit pedig a lánya mosdatta a fürdőszobában, a kisnővérek áthúzták az ágyainkat.
A tragédiás felkelés esetén nem igazán szerettünk azonnal visszafeküdni, mert tutira számtalan tennivaló várt még az emberre. Így két szédülés között visszaöltözve leültem az ágy szélére, és újra lófarokba fésültem a hajam, bekrémeztem a képem. Egyből emberibbnek éreztem magam.
Mikor szabad lett a vécé, "retikülömet" magammal hurcolva megszültem az első vécén való pisilésemet. Kicsit konkrétabban ment, mint az éjjeli az ágytálon, de azért egy keveset imádkozni kellett neki...
Szerencsére hoztam magammal a kórházba nedves törlőből nagyot és kicsit; ég áldja, aki kitalálta ezeket! Hatalmas hasznát vettem, főleg a kicsinek a hashajtatás meg bármiféle vécézés során, végig. Tényleg pótolhatatlan!
Mikor ez is megvolt, valahogy ekkorára lett természetes minden. Nem azt mondom, hogy "megszoktam", mert az azért túlzás:))), de azért könnyebben vettem lelkileg a kanyarokat, és elfogadtam, hogy ezek után igenis, valahogy magamtól is fel fogok tudni kelni némi küszködés után az ágyból, és nem engedem el magam. A mai nap járkálni és erősíteni kell, hiszen holnap elméletileg haza lehet menni.
Miután használtam a dezodort, egy pici púdert és szemceruzát, sokkal jobban éreztem magam.
Megjött a vizit is, itt is elhangzott, hogy íme, a két tegnapi LP-s, akik holnap optimális esetben hazamennek.
Szokás szerint kicsit később beviharzott az "én dokim" is, és elmondta, hogy a mai nap folyamán kivesszük a dréncsövet, és ha minden rendben lesz, holnap hazamehetek. Ez nekem most még hihetetlen és elképzelhetetlen volt, de hát ők tudják...

Mi több: hozták a reggelit! Mi tagadás, éhes voltam. Igaz, hogy kemény diéta vár rám, még el sem tudom képzelni, hiszen sokkal több a nem ehetők listája, mint az ehetőké.
Kaptam teát és két kis szelet fűszerezetlen egybefasírtot, melyet csirkehúsból, főtt sárgarépából és kenyérből véltem látni összeállítva. Hozzája két kis szelet kenyeret. Hú, ezt sajnálom, hogy nem fotóztam le, mert jól nézett ki, de hát szinte már hozzászoktam az éhezéshez, és az, hogy kapok enni, szinte váratlan volt. Addig még nem fejlődtem, hogy a földön lévő táskámhoz lehajolva előszedjem a fényképezőt...
No, a felénél kicsit több kenyér bement és a fasírt is. Jólesett! Megettem a reggeli gyóccereimet is.
Picit visszafeküdtem, elheverészgettem, mert a felkelés gondolatát nálunk még csak idővel követi tett!
Kb. 5-6 percig kínlódtam egyedül a következő felkeléssel, de összejött. Vittem a diszkótáskát is magammal, kimentem a "gangra", ahol felhívtam anyámat és Szilvit. István érdeklődő sms-t írt, válaszoltam neki (ő dolgozik, nem feltétlenül hívom jókor. A tegnapi műtéti időpontom közlése munkaideje alatt kivételes eset volt, amit muszáj volt közölnöm, és pár perc volt az egész).
Közben a tegnap délután érkezett hölgyet reggel óta készítgették fel a műtétre, és úgy 10 tájban el is vitték... Aztán megérkezett a takarítórészleg.

Délben kaptunk ebédet: üres csontleves volt és szinte folyékony krumplipüré. Ezeknek megettem úgy 70%-át... érdekes volt.:)
Már a reggeli után is, de most különösen érzékeltem, hogy újraéled a bélrendszerem...
Persze még csak hasztalan, ijesztgető próbálkozások voltak, mert ugyan MI tudna még jönni az emberből annyi koplalás és hashajtás után?

Az első este, újravizsgálásra érkezett hölgy már tegnap este, de ma reggel is azt az infót kapta, hogy ma elengedik. Úgyhogy egész nap várta a zárójelentést; amiből majd csak fél 4 körül lett valami... de őt nem érte meglepetésként; mesélte, hogy az előző, 3 hetes ittléte (7 órás műtétje volt!) után, amikor hazaengedték, du. 4-re kapta meg az "elbocsátó szép üzenet"-et. Tehát nem izgatta magát, nem pakolt, nem pattogott, hanem a szélcsendes időszakokban fogta magát, és aludt...

Szilvi is ekkor körül érkezett, meglepődött, hogy már fent tudok mászkálni, ülni az ágyon stb. Persze azért feküdni is kellett, mert elfáradtam, meg főleg a hátam fájt. Ez a hátfájás jellemző az egészre; persze nem tudom, lehet, hogy akinek nincs csontritkulása, annak nincs ilyen panasza? Kegyetlenül tud fájni rövid fentlét után is a hátam.
A mellettem lévő néni dréncsövét már dél körül kiszedték, a fásliját is, úgyhogy láthatóan megkönnyebbült. Én viszont erre vártam egész délután...

Ért egy kellemes meglepetés: felhívott Margó, egy kedves régi, helybéli ismerősöm, akit egy macskás fórum által ismertem meg, és pár éve karácsony előtt jártam is nála (itt is beszámoltam, tőle kaptam az ihletet a gobelinezéshez, s rendszeres olvasóm). Épp feküdtem, és szerencse, hogy meghallottam a telefont, mert az az igazság, hogy itt nem valami jó volt a térerő. Hol lehetett a szobából beszélni-hívni, hol nem... vagy megszakadt. Volt, hogy látom a telefonon: 5 nem fogadott hívás anyámtól -- holott tutira egyszer sem csörgött! --, szegény, már sík ideg volt, mire észleltem ezt és vissza tudtam hívni.
Ezért mentem én is ki vagy a folyosóra, vagy az erkélyre, ha telefonálni akartam.
Szóval Margó, egyem a szívét, számon tartott és érdeklődött felőlem. Jólesett a lelkemnek és nagyon köszönöm!:)

Ezek után, úgy 3/4 5-kor, mikor pont 3-4 perce elemeztük ki, hogy én tutira nem leszek már ma dréncsőmentesítve, berobogott a "dokim", hogy menjek máris a kezelőbe, kivesszük a cuccost. Mivel feküdtem, és erre elkezdtem elég szerencsétlenül cihelődni felfele, nem zavartatta magát a doki: nyújtotta felém a kezét, én megragadtam, s már fel is ültem.:)) Hát lám, lényegében ennyi lenne...:)
No, "futás" utána! Szilvi ott maradt drukkolva...
A kezelőben egy lépcsővel ellátott vizsgálóasztalra kellett felfeküdnöm, egy férfi ápoló halkan megkérdezte, nem vagyok-e érzékeny a jódra -- mondtam, nem tudok róla. Ezután pár másodperc alatt lekapkodták a sebekről a kötéseket, csak tátogtam levegő után, szóhoz sem juthattam volna -- a dréncsőnél kicsit óvatosabb manőverek után készen is lettem -- egy kis jódozás, majd leragasztgatás --, s immár cső és tasak nélkül (mondták, hogy viszonylag szép tiszta, és alig jött valami) lejtettem le az ágyról...
Huh. Ezen is túl vagyunk!

Szilvi mondta, hogy nagyon gyorsan ment!
Még bőven 6 előtt hozták a vacsorát. Mivel közben a nénivel egyedül maradtunk (a délelőtt műtétre vitt hölgy pár napig az intenzíven lesz, tehát mi már nem fogunk vele találkozni!), és ugye, holnap megyünk haza, egész családias lett a hangulat.
Szilvi lefotózta a... khm... a vacsorát.:)) Megvárta, míg elmósztatom a kőkemény háztartási kekszeket, közben beszélgettünk; majd elment. Megbeszéltük, hogy holnap majd felhívom, ha tudok valami konkrétumot...

Ezután felhívtam még Istvánt, letekertem a fáslikat, megmosdottam, lefeküdtem, kicsit olvastam.
Vittem be könyvet ugyanis, de nem sok értelme volt... olyan rövid időn belül itt annyi minden történik, olyan mozgalmas az egész, hogy hihetetlen, és egyszerűen nincs rá idő. Jönnek-mennek egész nap -- személyzet, látogatók, régi betegek, új betegek. Ha nincs mozgás, akkor meg vagy haldoklunk, vagy beszélgetünk. Szóval nem sok értelme volt most számomra könyvet behozni. Talán a rejtvénynek több, mivel az nem igényel folyamatos koncentrációt, másodpercenként is megszakítható akár 1-1 megfejtés közben. Az biztos, hogy én így nem tudok koncentrálni. Ezért is nem tudtam pl. soha buszon olvasni.

A nénivel sokat beszélgettünk egész este. Úgy általában mindenről. És nemcsak ő mesélt, hanem ő is érdeklődött felőlem... aranyos volt. Azért belegondoltam, hogy 72 éves. Magas vérnyomása van -- 220/110-zel hozták vissza műtét után --, cukorbetegsége, és januárban már volt kórházban, mert csípőprotéziseket ültettek be neki. És most, 15 évvel idősebben, mint én, ugyanezen esett át. Nem is tudom, én (ha megérem) 15 évvel később hogyan viselném ezt fizikailag, ha most így?
Beszélgetés közben megjött a szokásos véralvadásgátló szurink. Délután mondta a doki, hogy búcsúzóul a zárójelentés mellé fogok kapni egy receptet, amit ki kell váltanom hazafelé. 10 ilyen injekció lesz benne, amit majd magamnak kell otthon beadnom! Úgyhogy most figyeltem is, és kikérdeztem a nővért, hogy hogyan kell és hova célszerű a beadása...

Na, ez végre olyan éjszaka volt, amikor vééééééééégre tudtam aludni. Így is túl hamar lett 3/4 5, de addig legalább sokkal nagyobb csend volt. Ketten voltunk, és most a néni sem horkolt annyira; oldalra tudtunk fordulni, mert nem kellett a diszkótáskára ügyelni.
Persze ez az oldalra fordulás azért nem ment simán nálam. Fájt a hasam ide-oda fordítgatása. Úgyhogy helyezkedtem egy csomót, hogy úgy félig oldalra tudjak fordulni, miközben a hasam oldalát alátámasztottam a takaróval. Ezt a megoldást megtalálva úgy aludtam végig hajnalig, mint akit fűbe vágtak. Asszem, rám fért.

A műtét napja

A keddi ébresztő nagyon fájdalmasan esett. 4.50-kor villany fel, hangos "Jó reggelt!", és már kaptuk is a lázmérőt. Innentől kezdve beindult minden, számomra kizárt volt bármiféle visszaalvás. Azért mondom, hogy számomra, mert pl. a szobatársam bármilyen kis "szabadidőben" tudott aludni.
6-kor megvolt az ápolói műszakátadás, a nővérvizit.
Viszont 7 órakor a mellettem lévő ágy is kapott egy gazdát, egy 72 éves balmazújvárosi nénit, akit szintén ma műtenek, szintén epével, szintén laparoszkóposan.
Tehát mi ketten végig összefoglalva voltunk emlegetve innentől minden viziten, minden műszakátadáson, nővérviziten: a két LP-s. Később adtam össze: laparoszkópos.
Érzékeltem, hogy még mindig nem múlt el a hashajtás épületes hatása: a reggel folyamán még kétszer megrohamoztam hasmenés indokán a vécét, bár már nem igazán volt, ami jöjjön belőlem. Visszagondoltam a tegnapi délelőtti utolsó egy darab parizeres zsemlére, hát... jó régen volt. Csak azt sajnálom, hogy nem mertem utána meginni legalább még egy utolsó kávét!
Megmosakodtam, megfésülködtem, nagyjából embert csináltam magamból.
Jöttek az egügyi szakközépiskolások, akik nyári gyakorlaton vannak szerte a város minden kórházában, gondolom. Ők gyakorlatilag megszabadították a nővéreket az ún. "segédmunkáktól". Tehát befáslizták előbb az én, majd a mellettem lévő néni lábait lábfejtől térd alattig. Ez elég új volt számomra; azért kapjuk, hogy védelmünk legyen a trombózis ellen.
A kisnővérek rendbe tették az ágyunkat is, majd jött a takarítás.
Bejött az altatóorvos, a nénié és az enyém egy személyben. Előbb a néninek, majd nekem magyarázta el, hogy mi és hogyan fog történni. Mondta, hogy a szívgyógyszereimből kettőt egy korty vízzel bevehetek. Ugyanis inni csak éjfélig lehetett.
Eddig végül is minden a legnagyobb rendben, megnyugtatóan zajlott.
Végigfutott a tisztes létszámú vizit is a szobán, hárman voltunk, a tegnapi néninél kicsit tovább ácsorogtak, minket viszont letudtak hamar, hogy "és a két LP-s, akiket ma műtenek".
Kicsit később befutott az én orvosom, akihez az ambulancián is jártam. Ő is elmagyarázta, hogy mi fog történni, csak az volt váratlan, hogy most tudtam meg a műtét általa tervezett időpontját: elvileg dél körül fog rá sor kerülni. De addig kapjak infúziót, mivel tegnap reggel óta nem sok minden látta a keserűsón és némi teán kívül a szervezetemet.
Tehát jött egy nővér a tanulókkal, és kissé szenvedve, de a bal kézfejem megkapta a maga kanüljét. Nem volt valami kényelmes, de hát a kanülök többé-kevésbé nem a beteg kényelmét szolgálják, mint tudjuk... aztán pedig felraktak egy adag infúziót. Innentől megparancsoltam az állandóan mozgó bélrendszeremnek, hogy most már aztán elég legyen, mert én megtettem a magamét már hasmarsok szempontjából. De azért végig jellemzett a hasi diszkomfort.
A nénit mellőlem már 8.45-től elvitték szegényt... Én pedig "nyugodtan" heverésztem az ágyban infúzióra kötve, onnan hívtam fel anyámat, Szilvit és Istvánt, hogy nem kell még izgulni, majd csak dél körül kerül sor műtétre! Ezenközben a negyedik ágy is gazdát talált, miközben az előző lakója cuccait elvitték -- talán átkerült máshova? Erre nem jöttünk rá. Jött egy Marika nevű hölgy, aki a lánya segítségével elrendezkedett.

Érdekes, gondolkodtam el, itt négyen vagyunk, mindőnket a lánya hozott be. Illetve őket behozta a lányuk autón, engem pedig bekísért az enyém busszal és gyalog. Milyen érdekes, hogy mindőnknek van egy lánya. Mi van akkor, ha nincs lányunk? Vagy van, de messze van?:)) Na, ez csak ilyen akkori zilált eszmefuttatás volt, hiszen akkor nyilván behozta volna őket valaki más. Fiú, meny, férj vagy hasonló.
Mind az én korosztályomtól fölfele, szóval még így is én voltam a legfiatalabb, pedig tudjuk, én sem vagyok mai csirke.
Keresztanyámnak sem voltak gyermekei, sem férje... mégis ott voltunk neki, pedig 10 embernek elég lett volna a kórtörténete, de inkább többnek! Anyám szinte egész életében ott volt neki, a szomorú záróidőszak alatt pedig én. Meg amikor epeműtétje volt és anyám Füzesgyarmaton volt nagyanyámat elápolni, akkor is én.

Szuggeráltam az infúziólöttyöt, hogy haladjon már! Ugyanis az infúziónak megvan az a tulajdonsága, hogy hiába nem iszik a paraszt, akkor is pisilnie kell, hisz az a létyó belém jön.
Háromnegyed 11-kor azonban hirtelen felfordult a világ. Jött a harcias ápoló fiatalember, hogy de máris és azonnal vinnie kell engem. Mikor tehetetlenül jeleztem, hogy egyrészt maga a dokim mondta, hogy "dél körül", másrészt pont azért itt vagyok infúzióba kötve, valamint hogy alig várom, hogy lefolyjon, annyira pisilnem kell; az se nagyon érdekelte, mert a parancs az parancs.
Egy percen belül ott volt egy nővér, aki levett az infúzióról, aztán elrohanhattam pisilni. Rengeteg jött... az ápoló be is kiáltott, hogy tessék sietni; pedig én gyorsítottam, ahogy tudtam...
Aztán minden sajátot le kellett dobnom magamról -- még a hajgumit is! --, közben illedelmesen közvetlenül elém tartotta a zöld, hátul nyitott izét, amibe két karral előre bele kellett másznom. Nyilván azért fordított az effajta neglizsé, hogy minél egyszerűbben tudják lecibálni majd az emberről, ha odakerül a sor. Az ékszerekről előre gondoskodtam: még otthon kioperáltattam Szilvivel az egy darab fülbevalót, a nyakláncot, gyűrűt semmilyet nem vittem, a karórát meg itt fel se vettem. A nénikkel a protkókat is kivétették. No de egy hajgumi kivétele hosszú haj esetén szerintem nem könnyíti meg szikrát sem a műtőben való tartózkodást, de mindegy. Legalább van, mi lógjon összevissza, van mit meghúzni, kitépni stb., a páciens úgyis magánkívül van.
Az ápoló folyamatosan sürgetett, úgy kellett a nővérnek visszatartania, hogy hoppá, még bódító injekciót sem kaptam. Odaálltam mellé, álltomban szúrta belém. Utána felmásztam a tolóágyra, mire az ápoló gyakorlatilag elkezdett velem rohanni. Soha vissza nem találnék erre az útra, olyan részeken robogtunk el, csak a mennyezeteket figyeltem, meg szorítottam kétoldalt a tolóágy szélét, hogy kanyarokban le ne zúgjak! Mentünk lifttel is, meg olyan alacsony és szűk fémfolyosón legalább 40-nel, hogy be kellett csukni a szemem, mert szinte káprázott. Meg azért is, mert valahogy azt képzeltem: ez a pokolba vezető út.
Egy kanyargós raktár- ill. előműtő-szerűségű helyiségnél a pasi megállt, s szólt, hogy másszak át egy másikfajta ágyra. Gondolom, ez lesz a műtőágy... Majd szinte ugyanazzal a mozdulattal hajított rám egy nagy, zöld lepedőt, amellyel lekapta rólam a nemrég felöltött hátulnyitott neglizsét. A fejemre kaptam egy zöld gumis slityakot. Aztán aszonta, várjak itt. Ugyan, hova mennék? Azt se tudom, hol vagyok...
Ahogy feküdtem ott, azon gondolkoztam, biztos-e, hogy jó injekciót kaptam. 2001-es műtétemre emlékezve derengett, hogy ez az injekció határozottan használt a felturbózott embernek. Máig emlékszem arra a "minden mindegy", "kit érdekel?", "úttörőnek lenni sej, de nagyon jó" érzésre, és azt sem bántam volna, ha feldarabolnak. Most meg? Tök normális maradtam, és féltem, mint állat. Fájt a hátam azon a vason, folyamatosan próbáltam helyezgetni apró mozgásokkal, de nem ment: mindenféleképpen fájt. Rettegtem és depis gondolataim voltak. Hát pont nem ezt vártam!
Az előműtőből azt is láttam, hogy folyamatos mozgás van a műtőajtónál, ami széles volt és mozgásra nyitódott. Láttam, hallottam, hogy élesztgetik az előttem műtöttet -- szerintem épp a szobatársamat. Állandóan kiabáltak hozzá, hogy "Jóóóó reggelt, M. néni!" A néni fejét láttam; mondom, Jézusom, így lógatnak bennünket? Ugyanis a fej úgy 45 fokos szögben hátrafele nyaklott, az áll, a száj volt feljebb, és az orr, szem pedig onnantól lefele. Na mondom, nem csodálom, hogy a néni az istennek sem reagál...
Mondanom sem kell, ettől nem igazán nyugodtam meg.
Majd én kerültem arra a helyre, és az orvos kérdésére, hogy hogy érzem magam, mondtam, hogy szerintem ez a bódító célú injekció nálam egyáltalán nem hatott; sík ideg vagyok, fáj a fejem, szinte rettegek. A doki csodálkozott, hogy igen? Más már mire ideér, szinte szunyókál. A fejfájásomra meg, mondta, kapok Algopirint a lekötött kanülös kézfejembe; mert hiszen első lépés volt az infúziót bekötni.
Ezután a hátralévő éber másodpercekben még konstatáltam, hogy prímán le van mint a négy végtagom kötve... mi tagadás, az injekciónak az lett volna a szerepe, hogy mindezt letojjam; hát ez a cél most nem jött be!
Hoztak egy gumimaszkot, hogy abból szívjak párat, az nem az altató, az csak tiszta oxigén.
Nem kellett számolnom sem, de innentől nem emlékszem, hála a magasságosnak, semmire.

...

Később megtudtam, hogy 2 órakor kerültem az ágyamba. Ez elviteltől számítva bő 3 óra volt.
Arra emlékszem, hogy rettenetesen, halálosan rázott a hideg. Karjaim reszkettek, és a fogam úgy csattogott a vacogástól, hogy még kómásan is hallottam. Tudatom még nem volt, nem tudtam, ki vagyok és mit csinálok, miért. Csak hogy szétvet a reszketés. Egy ápolónő ült az infúziós karomnál, és erősen szorította azt. Időnként arcok hajoltak kiabálva fölém, hogy hogy vagyok. Láttam az orvosomat is a délután folyamán vagy kétszer, valószínűleg ő rendelte, hogy hozzanak fölém plusz takarót...
Volt vizit is, nővérvizit is, de csak pillanatokra eszméltem, mikor kiabáltak hozzám.
Válaszolni egyáltalán nem tudtam, mert nagyon fájt a torkom, ráadásul vastag nyák vagy mi ülte meg. Egyszerűen nem volt hangom. Ahhoz fel kellett köszörülni azt a cuccot a torkomon... mivel mindezt utólag visszadatálva írom, elmondhatom, hogy még most, 6 nappal a műtét után sem jött még minden fel, mert nem tudok teljes gőzzel köhögni ugye, a sebek miatt.
Nyilván az altatótubus vagy mifene csinálhatta ezt a torokösszetörést.

Este fél 6 körül tértem úgy magamhoz, hogy nem csak pár másodpercre, hanem tartósan. Akkor elkezdtek velem beszélgetni a szobatársak, mire nem jött ki hang a torkomon... ezt játszva és erőltetve, negyedóra múlva már minden harmadik szótag hallatszott.
Észleltem, hogy van az éjjeliszekrényemen egy hánytál papírtörlőkkel, valamint ott van egy guszta zacskó, tele az epehólyag tartalmával. Úgy, ahogy a jóisten megadta, a zöldessárga epében... És nem úgy, mint a vágásos epeműtötteké, azok ui. egész kavicsokat kapnak. Az enyéim össze is voltak törve, biztos valahogy szétzúzták. Aszongyák, hogy azért, mert a kis lyukakon nem fértek volna át. Azért némelyik csak félbe tört, és következtethető, mekkora lehetett egészben...
Hányni szerencsére nem kellett, ennek örültem.

Ekkor jött Szilvi, aki mondta, hogy hát bizony, látszik, hogy keresztülment rajtam némi polgárháború. Vagy egy órát maradt, én teljesen elfáradtam abban, hogy erőltettem a hangom, hogy érthető legyek. De nyilván csak arról tudtam neki beszámolni, aminél magamnál voltam.
Azon ő is meglepődött, hogy konkrétan tegnap óta tele lett a szoba, és mellettem is egy hozzám hasonló, kómázó néni fekszik. Akit utoljára hoztak, az meg most játszotta a vécébe rohangálósdit, őt holnap műtik vastagbéldaganattal... neki bonyolult műtétje lesz, mert a patkóbél és hasnyálmirigy sincs rendben... jááááááj, szegény.:((
Mikor Szilvi elment, hoztak egy szurit, véralvadásgátlót -- talán a karomba?
És valamikor késő este levették az infúziót. Kérdezték, kérek-e fájdalomcsillapítót -- nem kértem. Aztán kicsit megijedtem: talán mégis kérni kellett volna...?
Ezen az estén nem hívtam, nem tudtam felhívni senkit, úgysem értették volna, mit mondok.

Ezen az éjjelen sem aludtam sok részletben sem 1-2 óránál többet...
Fájt a hátam a kizárólag háton való fekvéstől (amúgy sem tudok háton aludni!), kicsit sem mozdulhattam, mert jobb oldalt lógott a dréncső a tasakkal. Fájt a torkom, sűrűn kellett köszörülni, de csak nagyon lájtosan ment... és lassan pisilni is kellett volna...
A néni mellettem iszonyúan horkolt, és nem is ébredt fel rá egyszer sem, pedig nagyon hangos volt. Emellett óránként hívta a nővéreket, ezér-azér. Egy ilyen alkalommal én is kértem ágytálat... végül is bennem volt az a sok infúzió. Nem igazán akart sikerülni a dolog, de egy idő után a nővér -- nem tudom, hogy csinálta, de -- ülő helyzetbe húzott fel az ágytálon, aztán meg támasztott valamennyire; azt mondta, így sokkal nagyobb az esély, hogy sikerül pisilni. Már kezdett reszketni a tartó karom, amibe ráadásul a kanül is volt, tehát nem tarthattam a kézfejem akárhogy... Pár perc koncentrálás után, nagy nehezen és lassan megindult... nem tudom, mennyi lehetett, de a végtelenségnek tűnt, amennyi ideig alig észrevehetetlenül csurdogált. Mindenesetre megkönnyebbültem kissé, és hálásan köszöntem a segítséget.
A hashajtott hölgy, szegénykém éjjel is a vécére járkált, ha meg nem, olyan hangosakat eregetett, hogy talán a néni horkolását is überelte, csak legalább annál ritkásabban. Milyen jó, hogy én ilyen csendben vagyok...
A velem szemben lévő, újravizsgálásra tegnap behozott hölgy is csendben volt, ő csak néha-néha horkantott egyet, de a néniéhez képest csendes aláfestés volt...

Nyugalmat éreztem azért, mert túlvagyok az akción.
Hálát, hogy legalább fájdalmat nem érzek.
Hálát, hogy nézhetem az éjszakát az ablakon keresztül, a fák között az eget, és azon a már csökkenő holdat (13-án volt telehold). Néztem, ahogy az ágak között halad; a haladást ugyan nem érzékelve, de látva, hogy az előbb még a közt a két ág között volt, most meg már a következő két ág között van...
Hálát, hogy életben maradtam.

...

Szilvi, mikor ma ment elfele, lefotózta a folyosó utáni tévés-hűtős társalgórész falán lévő szobrokat. Sajnos, nem sikerült utólag sem megállapítani (nem tüntették fel), hogy ki szoborálta őket.