Hó per 2 könyv kihívása

2 könyv/hónap
Valaki más indította, de gUmiCuKor vette át a kihívást; ezen 207. voltam.

2014.05.31. Átvettem a kihívást. Légyszi, ezentúl kukacoljatok be (@gUmiCuKor), hogy lássam a frisseimben. Annyit változtatnék, hogy minimum csillagozós értékelést kérek ettől a dátumtól kezdve. :) Köszi, jó olvasást! 
. 
Azt hiszem, a cím nagyjából elárulja a feladatot. Egy hónap (4 hét) alatt 2 könyvet el kell olvasni, és megkapod a plecsnit. 
– Nem muszáj naptári hónapnak lennie, tehát, ha mondjuk, május 20-án kezded, akkor az elkövetkezendő 4 héten belül kell elolvasni a 2 könyvet. 
– Csak 100 oldalas vagy annál hosszabb könyvek érnek. 
– Mangák, novellák nem számítanak. 
– Értékelés nem szükséges -- ehelyett minimum csillagozós értékelést kérek. 
– Az olvasási linkeket pontos dátummal helyezzétek a hozzászólásokhoz.
– Újraolvasás számít. 
– 2014 márciusa előtti olvasások nem számítanak!
Sok sikert!

A következő két könyvet vittem, természetesen nemcsak csillagozós, de szöveges értékeléssel.
     Böszörményi Gyula: 3... 2... 1...
     Robert James Waller: Madison megye hídjai

Megérkezett a 180. plecsni:

Műtéti előkészületek 1.

Na, szóval az úgy volt, hogy kedden megindultam az Augusztára.
Mint kiderült, előjegyzésre itt egyáltalán nem volt szükség, amennyiben van beutaló!
Kicsit bonyolult volt az én tájékozódási képtelenségem miatt eltalálni, mert oké, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, mikor megláttam az iránymutató táblákat, azon belül is megtaláltam a sebészeti ambulanciát; de maga az épület az augusztai terület egyik sarkánál akkora, mint egy falu, komolyan. Nemcsak a hatalmas alapterület, hanem az ide-oda való összevissza elágazása! Még csak betűalakhoz sem tudom hasonlítani, de rettentő sokféle ilyen-olyan nyúlvány, mindenhol más és más felirat. Mint kiderült, egyáltalán nem csak a sebészet honol itt...
Fő, hogy bejutottam. De magán az ambulancián kevés volt megállni, mint megtudtam, kartonoztatni kellett. Azt pedig megkérdeztem egy üvegkalickás embertől, aki elmondta, hogy megyek-megyek ott azon a hooooooosssszú folyosón, egészen addig, míg egy-két üvegfülkét nem találok, ott majd bevezetnek az adattárba, ót jöjjek ide vissza... Így is történt, aztán visszamentem az ambulanciára, és vártam, míg kijön valaki, akinek kezébe nyomhatom a papírjaimat. Mikor ez megtörtént, csak vártam, vártam, vártam... míg egyszer csak szólítottak. Közben az ambulancia várójának sarkában üvöltött a tévé, ott egy ilyen kis társalgórész volt kialakítva. Végighallgattam a Lindát meg még valami más műsort a várakozás alatt; csak olyan hangos volt, hogy attól féltem, nem hallom majd meg a nevemet.

A sebész elmondta, hogy na szóval hát... itt vannak ezek a széééép naaaaagy kövek. Sokan vannak, nem unatkoznak. Nincs mire várni, ezek nem fognak sem felszívódni, sem visszafejlődni, sem feloldódni, sőt, anyagcserével sem igazán távoznak el. Tehát: meg kell műteni. No, mikor is tudnánk ezt a műtétet megejteni? -- nézegette a határidőnaptárát. Legyen mához 2 hét múlva, azaz 17-én. Be kellene már 16-án délután feküdni. Vagy... helyi lakos vagyok? Igen. Akkor, ha nekem úgy jobb, aznap is befekhetek, ha reggel 7-re ide tudnék jönni. Hááát, mondtam, buszos vagyok, s a busz óránként kétszer jár, ide az út legalább félóra, azaz 6-kor el kell indulnom, de még úgy sem biztos... és ekkor minimum 4-kor kell kelnem. Egyszóval abban maradtunk, hogy előző nap inkább délután már ott leszek, akkor nem kell okvetlen pontosan mennem, 2-3 óra közt jó lesz.
Elmondta, hogy hogyan fogják műteni. Laparoszkóposan. Egy vágás a köldökbe és még vagy három másik a hasfalon. Felfújnak valami gázzal, a jobb áttekinthetőség kedvéért... (de remélem, ekkor már aludni fogok).
Hivatalosan:

-- Az új eljárás nemcsak kisebb hasfali metszésekkel jár, hanem új eszközöket is követelt.
-- Ami az utóbbiakat illeti, a fő különbség az, hogy nem szabad szemmel, hanem optika jóvoltából operálunk. A laparoszkópiás műtét során előbb a köldök mellett beszúrunk a hasba egy tűt, s azon át szén-dioxid-gázzal töltjük fel a hasüreget. Ezután egy merev falú csövet (trokárt) szúrunk be a hasba, s azon keresztül dugjuk be az optikát és a száloptikás megvilágító eszközt. Végül azok a kis metszések következnek, amelyek az epehólyag eltávolítását teszik lehetővé. Minthogy az optika tévéképernyővel van összeköttetésben, azon két dimenzióban (tehát a mélység érzékelése nélkül) látjuk, hogy éppen mit csinálunk. E könnyen kivitelezhető eljárásnak két fő hátránya van. Az egyik az, hogy az emberi test belső, 37 Celsius-fokos hőmérsékletével szemben a szén-dioxid-gáz csupán 21 Celsius-fok körüli, s ez szívritmuszavarra vezethet. A másik: a trokár megsértheti a belső szerveket (belet, hasnyálmirigyet stb.), ha pedig a betegnek előzőleg hasi műtétje volt, s annak nyomán összenövései támadtak, a szén-dioxid-gázzal való feltöltés szétszakíthatja azokat. Ráadásul a részben felszívódó szén-dioxid hirtelen növelheti a vér szén-dioxid-tartalmát (ezt hiperkapniának nevezzük), s ez különösen a szív- és tüdőbetegeknél súlyos tüneteket válthat ki.

No, itt a szívritmuszavar ténye (amire én amúgy is gyógyszert szedek) és az előző hasi műtét, melynek nyomán összenövések támadtak és a gázzal való feltöltés szétszakíthatja azokat; valamint az, hogy ez esetben a felszívódó szén-dioxid szívbetegeknél súlyos tüneteket válthat ki -- csupán ezek a "bagatell" dolgok aggasztanak...
Megérdeklődtem, hogy de ugye, semmi szín alatt nem kell gyomortükrözni, vagyis csövet nyelni? Mert ez nekem roppant fontos. És úgy néz ki, nem, hála isten, és remélem, ezúttal TÉNYLEG úgy lesz!

Mikor ezekben megállapodtunk, akkor jött egy kérdésözön az anamnézisemről. Jelentősebb betegségek, műtétek, balesetek, kezelések, gyógyszerek... ahogy ez már szokott lenni.
Közben vettek tőlem néhány kémcső vért, és kaptam pár beutalót, hogy ezt jövő keddig le kellene rendezni. Magyarul ezen a héten, hiszen szombat-vasárnap-hétfő nem játszik, pünkösd lévén. Tehát van három napom a dolgokra.
Mondta a doki, hogy célszerű lenne máris felkeresni az aneszteziológust, mert az csak 1-ig van, tehát lehet, hogy be sem jutok, de ha nem, akkor holnap ott kezdjek, ha lehet... Nem felejtettem el megkérdezni, hogy hogy jutok oda. Kb. kétszer annyit gyalogoltam a hooooossszú folyosón, mint amennyit a kartonozóig, és a végén jobbra fordulni. No és ott valahol.
Hálisten, elvették a papírjaimat még, majd vagy 3 páciens után engem szólítottak.
Itt is sorba kérdezték az egész kórtörténetemet, gyógyszereimet, betegségeimet, műtéteimet.
Az angina pectorissal volt a legnagyobb gond, készültem, úgyhogy szükség volt a kardiológiás cuccaimra is. Ettől függetlenül szív-UH-t javasoltak annak előtte, mielőtt áldást adnának az altatásomra. Viszont ahhoz meg soron kívüli időpont kell, ami nem akart összejönni még nekik sem, mert a kardiológián az istennek nem vették fel a telefont...(?) Úgyhogy kiküldtek, ne töltsük az időt feleslegesen, hiszen már egyébként eleve túl voltunk a rendelési idő végén. De azért várjak, mert folyamatosan próbálnak időpontot kérni, és ha meglesz, kiadják a beutalót. Ez úgy 20 perc múlva meg is történt! Péntekre kaptam végül is beutalót, s mondták, hogy ha ott készen leszek, még vissza kell hozzam ide, s akkor kapom meg az aneszteziológusi véleményt.
No, akkor ezek után folyosói kérdezgetésekkel egy kis lépcsőn le és fellel megtaláltam a röntgent, mivel mellkas-átvilágításra is szükség volt. Ez is rendben lezajlott, aztán már csak valahogy ki kellett találnom az épületből. Igyekeztem volna ott menni ki, ahol bejöttem, de ez nem jött össze. Totálisan össze voltam zavarodva, hogy hol vagyok ezen belül a monumentális épületóriáson belül, de kimenni ki tudtam, hiszen számtalan kisebb-nagyobb kijárattal-bejárattal van ellátva.
Tök máshol lyukadtam ki, de mondom, abból nem lehet baj, ha elkezdem körbejárni, de ez aztán nem jött össze, mert volt, ahol nem volt mellette járda, valamint tök felesleges is volt. Lényeg, hogy lássak útirányjelző táblákat, onnan már kitalálok...
Életemben már n az x-edikenszer megállapítottam, hogy a tájékozódásom, helyfelismerésem egy óriási nagy nulla. Fogalmam sem volt, hogy fogok eljutni majd a befekvésig!
Lényeg, hogy sínen vagyok.
Még mindig hihetetlen ez az egész, de minden reggel ráébredek a valóságra. Valamint arra, hogy nincs visszaút; ez elkerülhetetlen...

Két hét...

Június 17-én műtét!...
Majd részletezem, hogyan és miképpen.

Újra állatos kihívás

Olvassunk állatokról!
Ez a címe egy újabb állatos kihívásnak, melyet NFLGirl indított és 48. résztvevő voltam benne.

Volt már egy ilyen, de lejárt. A kihívás lényege, hogy állatos könyveket olvassatok, mindegy, hogy milyet. A szabályok:

1. "Részt veszek" gomb megnyomása.
2. Olvasási link és mellé, hogy milyet állat szerepel a könyvben. 
3. Olyat is elfogadok, amelynek a címében szerepel állat.
Az olvasásokat 2014. január 1-jétől fogadom el!

Nos, én vittem bőven idei, kihívásnak megfelelő olvasásokat:
     1. Edith Schreiber-Wicke: Artúr, a kandúr 
     2. Ábrahám Linda-Szántai Zsolt (szerk.): A hóoroszlán meséi 
     3. Simonits Mária (szerk.): A kőoroszlán 
     4. James Bowen: Bob, az utcamacska 
     5. Csukás István: A házőrző macska 
     6. Terry Pratchett: Az igazi macska

Megkaptam érte a 179. plecsnit:

Elvégzendők és készülődés

Hétfőre kaptam előjegyzést a reumára, viszonylag korán, úgyhogy volt reggel nagy nyüzsi itthon.
Megkaptam a 3 havi gyógyszeradagomat, ebből szükség szerint ki is váltottam azt, amire képes voltam.
Aztán pedig fogtam az újabb 1 évre szóló nyugdíjas bérlethez való jogomat igazoló papirost és egy fényképet, s megcsináltattam egy új bérletigazolványt, természetesen e havi bérlettel már. Kissé szorított az idő, mert az előző már 30-án (?) lejárt (?)... amit mondjuk, nem értettem, mert május eleve 31 napos; szerintem anno eltévesztették. Meg hát nálunk az a szabvány, hogy 5-én jár le a bérlet, addig lehet az előző havival utazni, tehát azért valószínűleg még ki tudtam volna ma magyarázni, miért járok-kelek a 30-án lejárt bérletemmel. Sajnálom, még az én lelkiismeretességem sem engedte ezt a "szavatosság-lejárást" komolyan venni. Ráadásul előző napokban hétvége volt, más programokkal, meg nálunk nem természetes, hogy bárhol lehet hétvégén is igazolványt csináltatni... na mindegy, nem probléma.
Nekem a Coop közel van, s ott létezik bérletes, de kizárólag 10-től 4-ig, 5-e előtti hétköznapokon úgy 1 hétig.
A Félix 4 tasakos csomag akciós volt a Tescóban, Szilvi által feltankoltattam belőle -- az előzőből is volt még vagy két heti kajájuk, tehát most bő hónapig tutira nem fognak éhen halni.
A tévém rossz, de ezt nem is tervezem megjavíttatni. Kisebb gondom is nagyobb most a műtétig... De a hűtőt még leolvasztom addig... bár fogalmam sincs, ezt a hűtőt hogy kell; tökéletesen eltér az eddigi ismert hűtőktől szerkezetileg...

Olvasgatok, mert okosodni akarok az epekő-mizériákkal kapcsolatosan. Figyelek, kérdezek, készítem magam lelkileg erre az egészre...
Még mindig hihetetlen ez az egész, na nem mintha... ugyan, miért lenne lehetetlen, hogy velem megint történhessen valami negatív? Csak hát... sok ember még akár az én koromban is a szüléseket leszámítva csak látogatni járt még kórházban; nekem meg olyan egyedi betegségi és kórtörténetek vannak már a múltamban gyerekkortól kezdve, amelyekről -- ha megnyílok annyira bárki előtt is és eljutok odáig, hogy szó legyen a bajaimról, csak csodálkozást váltok ki -- az emberek többségének egyáltalán nincs fogalma vagy közeli tapasztalata.
De türelmük és idejük sem igen lenne igazából végighallgatni. Ezért nem szívesen ecsetelgetem csak úgy a bajaimat, mert azt tapasztaltam, hogy ha véletlen eljutok a megnyílásig, csupán maximum egyet mesélhetek el félig, vagy van, hogy csak utalhatok rá -- az emberek nagy része egyszerűen nem képes meghallgatni mások baját, azonnal überelhetnékjük támad. Hogy az semmi, bezzeg ő!...:))))) S onnantól én megint csak hallgatok, pedig lehetne még egy csomó mesélhetnivalóm... és esküszöm, egyediek (egyik-másik), nem unalmasak, akár érdekelhetné is azt, aki azonnal überel. Na de mindegy, nekem soha nem volt nehéz hallgatni! Talán épp azért írom ezt a blogot is, hogy itt megnyilvánulhatok -- akit nem érdeklek, úgysem olvassa.
Meg amúgy is: rám a meghallgató szerepe lett kiosztva. Írtam már arról is régebben egyébként is, hogy vadidegen emberek is azonnal kitálalnak nekem... valahogy meglátszik az arcomon, hogy nekem -- lehet. Örülnek és megkönnyebbülnek. És nem feltétlenül van valami bajuk, csak az átlagos dolgok -- de mégis, rengeteg embernek ismerem az egész élettörténetét. Nem csak ismerősöknek, sőt, többségükben ismeretleneknek. Utcán, várakozás közben évtizedekig sokszor más dolgom sem volt, mint raktározni más emberek élettörténetét, problémáit. Mindegy, csak mondhassák, mert én tényleg nagyon jó hallgatóság vagyok.
Sok embert ismerek, aki korrektül, idős korában hal meg úgy, hogy az én orvosi történeteim negyedén sem esett át életében. Büszkék is rá, hogy na, ő aztán nem volt még orvosnál, csak ha szűrésre hívják (vagy még akkor sem), és a legnagyobb baja foghúzás vagy néha nátha volt. Az utolsó baja idős korában jelentkezett, ami el is vitte. Bizonyos értelemben szerencsés embrió. Na persze szavam sem lehet, hiszen sajnos, vannak (bár az előbbi csoportnál jóval kisebb számban) olyanok, akikre ezerszer több szenvedést és betegséget mért a sors -- mindig erre gondolok, ha elönt a szerencsétlenség meg a félelemérzet.

Pénzkérés tőlem...? :-O

Érdekes, amikor valaki évek óta fb-os ismerősöm majd' csak napi érintkezéssel, nem csak nyilvánosan, hanem itt-ott privátban is, és ennyi idő alatt nem jött le neki, hogy nekem úgy kb. hogy megy a szekér. Megy-e egyáltalán? Nem állok-e a szakadék szélén, dísznek vagyok-e vajon munkakereső oldalakon és osztok meg dögivel álláshirdetéseket (nyilván azért, mert dolgom van velük!, bár mióta azt hittem, lesz egy majdnem biztos, azóta ritkábban osztogatom), hogy nem nevezek vagy fogadok el semmiféle antológiafelkérést (mert nem tudok a tiszteletpéldányok arányában beszállni a nyomdai költségekbe) -- hm, mindezek nem tűnnek fel...? Vagy csupán azért, mert nem kötöttem még fel magam, ezért már lehet feltételezni, hogy nincsenek alapvető anyagi gondjaim és nem napról napra élek? Hogy túlélek? Hogy én is segítségre szorulok, és mert még van 1-2 jó szándékú ember, akinek számítok, csupán emiatt még_ nem_ vagyok hajléktalan?
Csupán azért, mert nem panaszkodom; mert nem teszem fel naponta sírás-rívásaimat, sőt, nem kérek akkor sem, amikor fogalmam sincs, két hétig mit eszünk?
Vagyok fent épp eleget, és amiket megosztok, abból szerintem lejöhetne, hogy mennyire vastag az illető, vagy hogy éppen milyen régóta és milyen csóró.
Már megint magamból indultam ki.
Hát nem, nem veszi az illető, hogy munkanélküli vagyok -- pedig az általában látszik ennyi ismeretség közben, előtt, után --, hogy nyakamon plusz két szintén pénztelen ember -- hisz' ők a lányom és az unokám; mit tehetnék? -- és hármónknak nincs meg egyetlen létminimum kétharmada... hogy nem a flancos cuccokat, ékszereket és méregdrága kozmetikumokat, szuper és luxus üdülőhelyeket "kedvelem" és osztogatom, hanem a csóróságban és túlélésben vagyok otthon. Oké, nem dicsekszünk vele, az itthoni fotókon meg igyekszem a világháborús háttérrészek kihagyására, több-kevesebb sikerrel. De kényszerből azért osztogattam vashulladék gyanánt elvihető hűtőt, miközben 3,5 hónapig fagyasztó nélkül voltunk... (s csupán csak azért nem vagyunk még mindig úgy, mert nagy szerencsével kaptam egy használtat, nem pedig kipengettem egy rahedli pénzt új hűtőre!). Azért ebből is leszűrhetőek dolgok az anyagi tehetőségeimet illetően! Már amennyiben igazán érdekelném az illetőt.
Rossz a tévém, és most a műtét előtt tutira rohadtul nem érdekel, mikor lesz megcsináltatva! Igaz, ezt sem raktam fel, inkább állatok gazdikeresését osztogatom...
Mindenesetre mostanában már kétszer kényszerültem hitetlenkedve tőlem való!!!!_ pénzkérés, kölcsönkérés visszautasítására... És még én érzem magam szarul! Mert még nekem kellett magyarázkodni és felsorolni szegénységem egyértelmű tényeit...:( Nem dicsőség ez, kérem szépen!
Hehe, nem tán a lelki gazdagságom túlcsordulása:))))) miatt gondolják, hogy_ pont_ tőlem lehet ötven- meg százezreket kölcsönkérni??? Évek óta nem láttam ennyi pénzeket egyben!
Igaz, ezt a blogot sem reklámozom, mert azért ebből lehetne tudni ezt-azt.
Ha itt hazugságokat írnék, írnám-e egyáltalán? Francokat.
Hogy mennyire futja nekem, vagy leginkább nem futja...
Hogy néha el kell döntenem: kiváltom azt a gyógyszert, vagy vegyek inkább némi parizert és farhátat... aki kölcsönkér_ tőlem,_ én bezzeg tudom, hogy sokkal jobban áll, mint én... felrakja fotóit egzotikus nyaralásairól, a kocsija márkáját meg sem tudom állapítani -- ezzel szemben tudom, hogy privátban esett már szó róla, hogy buszos vagyok és ki kell várnom a támogatást, míg lesz bérletre valóm.... Az sem titok, hogy van a két macskám, akiknek leküzdhetetlen gond még az oltatásuk is, és állandóan csak imádkozni tudok, hogy betegek ne legyenek, mert nem tudok értük semmit tenni, ha belepusztulok, se!!!
Ő viszont azt gondolja, mindezek mellett én jobban élére pakoltam a pénzt, mint ő. (És csak azért nélkülözöm, mert imádom a csóróságot, az anyagi gondokat? -- mondjuk, ezt nem értem, mert nem logikus.) Első kényszerű szabadkozásom után írta is: azért lehetnek rejtett tartalékok... (:-OOO) Nekem! Aki már csekély számú kicsi aranyai nagy részét is felélte (amit nem: fülbevaló, annak elhagytam a felét!!). Ezek szerint... rohadt jól titkolom a sötét valót...
Hát... sajnálom. Amikor alkalmam van, így is adok én mindig, mindenkinek... nem veszek sokszor fél nyáron át sem fagyit, pedig megdöglenék érte... de a koldusnak adok valamennyit. Segítek, amiben tudok és amiben szükség lehet rám, amit teljesíteni tudok. Ingyen is eldolgozgatom néha és teszek szakmabeli szívességeket másoknak, mert "'nekem úgyis van időm"!... Az eszébe sem jut a szívességet kérőknek, hogy attól, hogy időm van, meg kellene nekem is élnem valahogy...
Selejtezünk -- na nem azért, hogy újaknak legyen helyük!! --, visszük a cuccokat a Máltaiba, vagy a Forráshoz a ruhaosztásra... hordom a maradékot a kóbor állatoknak, pedig egyszerűbb lenne kidobni. Mindig is hordtam, mindig is voltak kosztosaim. Volt, hogy hajléktalannak szendvicset csomagoltam, vagy brióst, pogácsát vettem a boltban... Szomszédasszonynak hol 2 tojás, hol egy fél kiló liszt, hol valami gyógyszer... és nem várom, hogy visszahozzák, de eszükbe sem jut amúgy... Aztán meg persze nyilván nekem nincs tojásom... de én nem megyek kölcsönkérni, és nem is érdekel mást, hogy nekem van-e!
Danira még mindig én mosok, varrok, meg kijut neki némi főtt kaja is, ha heti egyszer eljön -- hisz gyerekem, és neki sem könnyű! Anyám szomszéd kutyáinak elhordom a két hét alatt hihetetlen mennyiségű száraz kenyeret és -héjat... hiszen ő ennél sokkal több segítséget ad a kisnyugdíjából, de azt akkor is kipréselné, ha nem vinném a szárazkenyeret vagy egyéb maradványokat -- mert a lánya vagyok.
Ezek csak úgy kapásból -- lényeg, hogy bennem van az örökös segíteni akarás még így is, pénz nélkül. Sok minden lenne még, ha ez lenne a pláne, hogy ezeket soroljam, de nem ez! Hanem hogy sajnos, pénzzel_ én_ nem vagyok képes...:(

Évzáró az oviban

Szombaton relatíve korán kelés és készülődés volt, hiszen 10-től évzárója volt Bencusnak, de célszerű volt háromnegyedre odavinni. Mi képtelenek vagyunk egy esemény előtt csupán 1 órával kelni, úgyhogy ez is munkanap gyanánt kelődött.:)

Bencusnál még természetesen megjegyzendő, hogy bár betöltötte a 6 évet, de (hálisten!!!) nem lesz iskolás szeptembertől. Mint ahogy a csoportbeli 29 gyerekből összesen 27 sem! Tehát hiába nagycsoportról van szó, itt csupán 2, azaz kettő gyermek fog elballagni...
Bonyolult dolog ez, mert egyezni kell pedagógusi és szülői érveknek, érdekeknek és indokoknak. Nem ideális semmilyen ellentét.

Mi tisztában voltunk vele, hogy Bencus a mozgási fejlődésfolyamatok kivételével mindenben sokkal lassabban érett az átlagnál, így nyilván azon drukkoltunk, hogy NE menjen még iskolába. Marhára ráfér még egy év.
Eleve nem volt bölcsis, nem volt kiscsoportos óvodás. Az én gyerekeim mindketten halasztottak, egyik augusztus 20-i, másik novemberi, tehát hálisten, náluk igazolt volt a dolog, minden vitalehetőség nélkül. Ők 1,5-2 évig jártak bölcsibe, és 4-ig oviba! Mégis abszolút örültem annak, hogy kapnak még egy évet halasztásuk révén az iskola előtt.

Bencus meg hiába márciusi, nem volt se bölcsis, és óvodába -- egyáltalán közösségbe -- is csak 2 évet járt. Rohadt későn kezdett érthetően beszélni, mai napig logopédiára jár, borzasztó sokára lett szobatiszta, és amúgy egyáltalán: későn érő típus. Amúgy okos, jó felfogású, közösségben alkalmazkodni képes, jó gyermek, de kizárt, hogy napi 4-szer 45 percet koncentrálni tudjon.
Szerencsére egyezett a szülői és óvodai vélemény és igény: Bence marad még egy évet.
Ezt egy ideje tudjuk. De azt nem, hogy 29 gyerekből csak 2 ballag! Ezáltal meg is nyugodtunk, hogy nem akkora kuriózum ez...

El nem tudtam képzelni, hogy fogunk beférni a csoportterembe. Ha minden gyerekhez csak 2-3 hozzátartozót számolunk (ehhez képest voltak, akikhez 6-an jöttek!), akkor is képtelenségnek tartottam az elférést. De ha szűken és zsúfoltan is, mégis elfértünk. A bútorokat minimalizálták - egy részüket máshova vitték, másik részüket kizárólag a falak mellett helyeztek el. Így lényegében a terem egyharmada volt a színpad, kétharmada viszont tele volt székekkel! Az eleje kicsi székekkel, a nézőtér másik fele rendes székekkel.

Nálunk Bencus másik nagyanyja nyújtotta be az igényt az évzáró okvetlen megtekintésére.:)
Úgyhogy jött is Cica szegény, jóval korábban, mint ahogy Szilvi képes volt elkészülni...
Utána együtt vonultunk az oviba. Szilvi elvonult a gyerekkel oda, ahol előkészülnek, én pedig leültettem Cicát egy, még kivételesen üresen maradt rendes székre, ahonnan jól láthatott; s bementem a terembe a fal mellé állni, hiszen fotózni akartam. Egy idő múlva Szilvi is megjelent és meghúzódott a hátam mögött.

Jó egyórás műsort adtak a gyerekek, azért ez nem semmi! Háromszor vonultak be; a nagyobb első részben maga az évzáró volt versekkel, körjátékokkal, énekekkel -- Bencus is mondott önállóan verset! --, a második, rövidebb rész leginkább a két ballagó gyerekről szólt, akik megkapták a tarisznyájukat és oda-vissza elbúcsúztak óvodájuktól, a gyerekektől, s azok viszont. A harmadik, még rövidebb részben pedig újra bejöttek egy végső búcsúzásra.:)

Szóval jó volt, tetszett. Bencus versmondásánál annyira figyeltem arra, hogy tudjak fotózni, hogy a versből semmire sem emlékszem... Bencus a végén mondta, hogy látta, hogy "anya sírt"... nahát, olyan messziről?? Nem semmi a gyerek szeme...
Nagyon ügyes volt egyébként Bencus; mindenben aktívan részt vett, mondta, énekelte a szerepeket folyamatosan.

Időnként az ülő Cicára is rátekintve, ő is elérzékenyedett itt-ott, de azért lelkesen fotózott, ha Bencus olyan helyzetbe került elé, hogy megtehette.

A műsor végén megvendégelték a gyerekeket. Nagyon gusztusosan meg volt terítve a szomszédos csoportszobában, ahol még arra is figyeltek, hogy a fiúk verdás, a lányok meg valami tündéres papírtányért kapjanak a kiadós szelet csokis tortájukhoz. Hatalmas tortát vágtak szét az összes gyereknek, és kaptak dobozos őszibaracklevet is. Mint utólag megtudtam, elvileg a szülőknek is szántak a terem végén egy asztalt, ahol voltak aprósütik és kancsókban különböző üdítőféleségek... De tartok tőle, én akkor sem használtam volna ezt ki, ha előre tudom.

A megvendégelés végén a gyerekek a szülőkkel megköszönték az óvónők és dajka egész éves munkáját, miután a csoport nevében is megtették ezt az illetékes szülők.

A ceremónia után Cicát kikísértük a 24-eshez, természetesen nem sokkal előttünk ment el, így tehát majd' félórát ott kellett rostokolnunk a buszmegállóban, de legalább beszélgethettünk. Mi Cicával 3 éve nem tettük... tehát épp ideje volt, már amennyiben Bence egyáltalán békén hagyott bennünket.

Ezután vettünk a pékboltban némi aprósüti-féleségeket, felvágottat, majd Bencus kívánságára bementünk a templomkerti játszótérre, és ott töltöttünk egy jó fél órát, mi meg fotózgattunk; s aztán megérdemelten hazamentünk a fáradalmakat kipihenni.:))