Állatos ajándékozás

Ildikótól kaptam ezt a naptárat, melyet ő a helyi állatmenhely támogatása céljából vett meg, egyet magának, egyet nekem. Már hetekkel ezelőtt támogatta a menhelyet, de most kaptam meg, mikor mentünk a gobelinkiállításra, mivel most találkoztunk azóta.

És hát ahogy leszálltunk a buszról a belvárosban, egy szuper ajándékbolt kirakatában lévő ízléses és változatos cuccok miatt betértünk oda, ahol maga a szétnézés is Figurashophoz hasonló élményt "szerzett". Ildikó nagy bagolyszimpatizáns, én is nagyon szeretem őket, így le nem beszélhettem volna erről a kis csipeszes bagolyról, melyből szintén vett magának is, nekem is.

Én viszont otthonról eleve ezekkel készültem, mivel előzőleg névnapja volt; szóval mindenképp meg akartam lepni valami csekélységgel őt. Örültem, hogy örült neki.:)

Sikeres cicamentés

Hát most fel volt adva a lecke.
Hihetetlen, de meg tudtam csinálni... igaz, hogy fizikálisan nem az én érdemem, de mégiscsak én kezdtem el, én hívtam fel a figyelmet; ha nem teszem, itt vannak még hetek múltán is, mikor egyszer csak elindulnak, mint egy új lakótelepi cicageneráció. Optimális esetben. Mert: ha kihúzzák. Ha nem esnek áldozatul kutyáknak vagy aljas embereknek, túlméretezett önbizalommal telt hősködő ifjaknak. Vagy egyáltalán a március eleji időjárásnak...
Megvallom, én még ennyire sem esküdtem fel, erre a 3-4 napra. Mert ma negyednaposak voltak ezek a cicák, akik 7-én születtek. Annyira védtelenek voltak, olyan veszélyes helyen... és éjjelente még fagypontra hűl a levegő, és fújnak az erős böjti szelek...

A mamát ismertem, a "gimis" cicák közül való szelíd teknőc kislány volt, a világszép teknőc "ősmami" leszármazottja. Nyilván közeledett az órája, melyhez nyugodt helyet keresni indult el; ott, a kolóniában, a gimi udvarán lévő szerszámos fabódéban erre nemigen adódott számára lehetőség. Elindult hát a tízemeletes kanyarház belseje felé, és a második lépcsőház előtt utolérte a történés. Még volt annyi ereje, hogy bevánszorogjon a derékszögben álló beton bizonytalan védelmébe, ahol feje fölött a kétszobások erkélysora állt ki, és a puszta földön pár óra alatt világra hozta 5 babáját.
Szilvi aznap, pénteken hozta Bencust az oviból, mikor feltűnt nekik, hogy ott áll az erkélysor alatt pár ember. Odamentek, s akkor látták meg a szinte félkómában fekvő, fáradt anyacicát, hasán öt, ujjnyi miniveknivel...
Mikor elújságolták, nem akartam benne részt venni. Tudtam, hogy kötődni fogok és felelősség hárul rám majd általuk, s ezt most nem akartam... most tanulnom kéne, készülnöm a lehetséges melóra, de így nem tudok...

Hát nem is tudtam. Szilvi invitálására lementem vele, persze akkor már nem üres kézzel. Vittem egy decinyi tejet. Jobbat nem tehettem volna! A mamacica olyan fáradt volt, hogy szinte magánkívül feküdt, csak az ösztön az, amitől morgásra és automatikus védelmezésre kényszerült. De amikor megérezte a tej illatát, összeszedve minden erejét, félülésbe támaszkodott, és csak ivott, lefetyelt... így macskát tejet inni még nem láttam! Seperc alatt felhabzsolta az egészet, szinte látszott rajta, ahogy annak minden cseppje vérévé vált. Még a rajta heverő picik alatt is szinte új életet kapva helyezkedett el. Már túléli, ha rajta múlik!
A nap 24 órájában csak imádkozni lehetett, hogy ne történjen velük semmi baj.
Vittünk le nekik két törülközőt, egy vastag díszpárnahuzatot. Persze lehetetlenség volt alájuk tenni, annyira védelmezően védekező volt a cica; így amennyire lehetett, köréjük raktam. A díszpárnahuzat meg belekerült egy dobozba, melyet reményeim szerint az alomnak szántam, mert adott volna némi védettséget. Ezt melléjük raktam, hátha majd csendes magányában áthelyezi posztjukat a cica -- mert az reménytelen szándék volt, hogy belerakhassuk őket.
Másnap, szombaton is lementünk; láttunk egyéb kajanyomokat is -- valaki vizet tett a tejespitlibe, meg voltak ott cicához nem értő, de jószándékú "megnyilvánulások" is: pl. kutyatáp melléjük szórva, meg félökölnyire vagdalt szafaládé... ezekhez a cica nyilván nem szólt; egy szoptatós kismamának folyadékra és vizes kajákra van most szüksége! Így újfent nagy sikere volt a tejnek, percekig aktívan lefetyelte a szájához tartott edényből. Újabb műanyag dobozokba raktam egy kis tápot, hogy mindig legyen valami; valamint vittem és ott felvágtam egy tasakos aszpikos csirkés Félixet, melynek csaknem kétharmadát azonnal elpusztította, kézben elé tartott dobozból. Ezután látszott, hogy jóllakott, és ha nem közeledtünk, felőle aztán ott lehettünk, ő -- bár elég éberen, de -- aludt.

Vasárnap sűrű húslevest vittem neki, melegen, meg kicseréltem a vizet.
Közben váltig gondolkodtam, mit tegyek. A cicák itt nem maradhatnak, ez nem nyugdíjas állás itt nekik! Bármikor bajuk lehet... Már aludni is alig tudtam, mindig a sorsuk járt a fejemben.
Vasárnap délre jutottam el oda, hogy felraktam fotóval együtt a Cicamentő angyalok FB-os oldalára, mintegy segítségkérésként... Kajtattam debreceni cicamentők után, de amit találtam, az mérsékelten, de így is szinte erejükön felül csak kedvezményes ivartalanítást végeznek, szóval tudtommal nem fogadnak be cicákat.
Innentől végül is beindult a folyamat. Estére már többen felvették velem a kapcsolatot, csetelés útján cserélgettük az infókat, de voltak, aki kértek telefonszámot, és azáltal is beszéltünk.

Ekkor annyi vált még nyilvánvalóvá, hogy péntekig ki kellene húzniuk a cicáknak, ugyanis a pesti állatmentők hajlandók fogadni az almot, de csak pénteken lesz fuvar. Nem kétséges, hogy tiszta ideg lesz addig az ember, meg abszolút rizikó az egész, ráadásul ott van még a nem feltétlenül egyszerű befogás kérdése is!
Kérdezték, én tudok-e befogásban segíteni, hát sajnos, be kellett valljam, hogy nem. Még sose csináltam, maximum ott lenni tudok... amivel ugye, nem sokra mennek. Meg hát részletes közvetlen infókat a cicákról, a viselkedésükről. Majdnem éjfélig ez ment, rajtam kívül még sokan agyaltak és vettek fel kapcsolatokat, próbáltak megoldást találni. Éjfél előtt már azzal az infóval lettem gazdagabb, hogy már holnap jó helyen lesznek, egy debreceni cicamentő bevállalja ideiglenesre az almot, hogy ott legyenek a pénteki fuvarig! Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, már csak azért kellett imádkozni, hogy az éjszakát bírják ki ebben a kutyahidegben! Sajnos, fújnak a böjti szelek, és éjszaka --2-3 fokokat mérnek, bár nappal kellemes a hőfok a szél ellenére... Azért milyen szerencse, hogy a szél pont a ház másik (külső) oldala felől fúj! Észrevehető nálunk is az átellenes lakásban, hogy az utca felől, amerről a szél fúj, 2-3 fokkal is hűvösebb van a lakásban, mint a másik, belső oldalt. És maga a ház fogja fel az északi szelet a cicák elől...
Azért volt aggódás a kutyák miatt is. Ismerem pl. Mollyt, neki 1-2 perc lenne az almot hűvösre tenni...:(( És ő csak EGY kutya.
Hétfőn korán keltem, nem tudtam, mikorra várhatók a cicabegyűjtők, nem akarnak-e előtte velem beszélni.
Délelőtt is felkerestek neten ketten-hárman is, megvitatni a helyzetet.
Aztán láttam az állatmentők oldalán az alom képét egy felhívással, melyből kiderült, hogy még stagnál a helyzet: helyi befogókat keresnek, akik elvinnék az ideiglenes befogadóhoz! Rengeteg megosztást kapott a poszt. Kora délutánig nem változott semmi, mikor is kiírták, hogy megvan a két hölgy, akik vállalták a befogást. Sokan drukkoltak a cicáknak!
Később megint beindult a csetelés, majd telefonon beszélt velem az egyik befogásra vállalkozó hölgy. Megbeszéltünk részleteket, mondtam, hogy ma már tőlem nem kapott kaját a cica -- úgy, ahogy előzőleg eszmecseréltük közülük valakikkel --, hogy éhesebb legyen, ergo könnyebb legyen a befogás; a hölgy mondta, hogy este 6 után fognak jönni... és majd telefonálnak feltétlen, mi lett az eredmény.
Tervek szerint ha nem sikerül, akkor jönnek majd holnap, csapdával. Ha holnap sem, akkor holnapután!
És megbeszéltük, hogy nyilván nem fognak almot külön menteni, ha netán a mama elmenekül, mert annak semmi értelme, ez egyértelmű. A mama nélkül a kicsiknek annyi...
Minden óra túlélés óriási dolog volt... Igazság szerint egész nap nem győztem hajszolni az időt és imádkozni, hogy nehogy késő legyen már, most, mikor már szinte minden sínen lenne! Jaaaaaj...
Mindenesetre nagy-nagy drukkok mentek folyamatosan!
Engem azért is hívtak, hogy egyáltalán ott vannak-e még a cicák...

Mikor Szilvi hozta délután Bencust az oviból, hálisten, változatlanul ott voltak, valaki virslit vitt nekik.
Aztán véééégre úgy fél 7 után felkaptam a csörgő telefont, az egyik befogó hölgy volt! Mondta, hogy oké, sikerült, túl vannak rajta, sokkal rosszabbra számítottak. Jó, volt egy kis morgás-csapkodás, de alapjában véve úgy tűnt, a cica érzékelte, hogy nem rosszakarókkal áll szemben, és viszonylag hamar, egy kis tasakos Whiskas után-közben sikerült befogni őt az egyik, az almot a másik hordozóba, és már mentek is a kocsihoz, onnan meg a befogadó hölgyhöz. Kiérződött a hangján a hatalmas megkönnyebbülés.
Azért is szólt, hogy a cuccokat, amiket lehordtunk a cicához, otthagyták, s ha gondolom, elpakolhatok utánuk. Úgyhogy euforikus hangulatban le is mentünk mindnyájan, a dobozba beleszedtük az összes cuccot, edényeket, szemetet, törölközőket stb., felhoztuk. Nem is baj, hogy mire az akcióra sor került, már besötétedett; nagy valószínűséggel nem volt tanúja a viszonylag rövid befogásnak, hogy ott nekiálljanak értetlenkedni, netán szemrehányni vagy megakadályozni...!
Miközben lent tevékenykedtünk, azért egy okos ember odajött hozzánk, mondván, hogy megnézi már a cicákat. És hogy húúúú meg háááá, hát hol vannak?! Mondtam, hogy állatmentők fogták be és vitték el az almot, ma már melegben és biztonságban alhatnak. De hogy hát nem jó vót nékik itten???
Igazság szerint erre legszívesebben azt mondtam volna, hogy no comment, de nem akartam már balhét senkivel; inkább türelmesen elmagyaráztam, hogy higgye el, sokkal jobb lesz nekik, ezentúl vigyáznak rájuk, később ivartalanítva lesznek, gazdikat keresnek majd a kicsiknek -- hát mennyivel normálisabb élet vár rájuk, mint itt kint, az utcán, gazdi nélkül?
Sokan így, hogy nem az övék a felelősség, érdekes módon respektálják a macskákat, olyan szinten, hogy azok mindig ott legyenek "mindenki macskái" poszton, álljanak rendelkezésre, amikor ők úgy akarják. Á, nem, nem fogadják be, fázhat-éhezhet-kínlódhat egyedül az állat, jóvanazott! De ha valaki megteszi, akkor még ők állnak feljebb, hogy elvették a szórakozásukat!
Hatalmas öröm pedig ez, és borzasztó nagy kő zúg le az ember lelkéről. Pedig jaj, de sokan vannak cicák, kutyák ugyanígy! Mindet nem válthatja meg az ember...:(
Legyetek boldogok, cicák! És köszönöm a segítőknek, befogóknak, befogadóknak; s mindenkinek, aki egy kicsit is foglalkozott az üggyel, részt vállalt benne, verbuvált, együttérzett...!
Végre nyugodtan alhattam...

Szép grafika és üzenet

Ez szép volt, kaptuk:

Mannás kísérlet

Már legalább egy éve gondolkodom rajta, hogy nekem ilyen kéne; csak sose vagyok nyerő helyzetben. Magyarul: úgy gondoltam, nem igazán engedhetek meg magamnak hasonló luxust, mikor sokszor még alapvető kajafélékre sincs napokig.
Pedig ez nekem nem lenne luxus, lévén, hogy konkrétan 2011 májusa óta -- lassan 3 éve -- küszködöm az ekcémával, holott azelőtt azt is csak elméletben tudtam, mi az.
Aki azt hiszi, hogy porszemnyi a probléma, emberbarátilag annak sem kívánom, hogy próbálja ki. Csupán annyit mondanék, hogy nyugodtan higgye el: baromira kellemetlen, hogy az embernek állandóan, folyton-folyvást ide IS kell figyelnie. Mert természetellenes, mert fáj, mert akadályoz sok mindenben, mert csúnya, mert lelombozóan önbizalom-csökkentő, mert -- betegség.
Akármit teszek, bármivel kenem-kúrálom, semmi javulás, egyre rondább és egyre kiterjedtebb.
Nem szeszély és nem hiszti.
2011-ben, még a felmondási időm töltése közben jelentkezett. Mint azóta megtudtam, immunműködés egyensúlyának zavaraiból adódhat a betegség, melyet pedig kiválthat az állandó stressz.
Hát ez stimmel.
Merthogy sem kajában, sem vegyi anyagok használatában nem történt változás, akkor mitől mástól egyszeriben a betegség? Számomra mindenesetre ennyi idő után egyet jelent az elbocsátásom után kialakult stresszes állapottal.
Szerettem volna régebben egy ilyen mannaszappan-kollekciót kipróbálni, hátha... hátha segít valamit.
Miután anno 2011-ben elkezdtem több flakonnyi aloe vera sprayvel és géllel, majd különböző erősségű, variációjú-kombinációjú körömvirágkrémek használata következett... aztán jöttek egymás után a gyógyszertárak, drogériák tanácsadóinak javaslatai, már elfeledett nevű kenőcskombinációk kipróbálása.
Semmi.
Mondjuk, nem mondom, hogy semmi, mert ha nem használtam semmit, akkor kibírhatatlan volt a kezem állapota. Szinte percenként berepedt valahol és elevenné vált... kín volt a mosogatás, mosás, minden. Egyszerűen muszáj volt lépten-nyomon kenni, bedörzsölni. És mégis... ahogy beitta a cuccot a bőröm, máris borzasztó volt... És az az égés állandóan, ha valahol alá kellett írni valamit! Vagy mikor számlát írtam a tanfolyamosoknak; na, az szörnyűséges volt... Amikor az utolsó 1-2 alkalommal már annyira förtelmes látványosságnak érzékeltem, hogy mentálisan is csak levágott ujjú kesztyűben voltam képes dolgozni... jaaaaaj, édesjóistenem...:(((
Aztán ugye, november 13. óta használok kétféle, bőrgyógyász által kiírt kencét. Nappalra és éjszakára. Mit ne mondjak, csak pillanatnyilag ér valamit, bármennyire is nélkülözhetetlen. Folyamatosan kennem kell, mert elviselhetetlen kenőcs nélkül.
Azóta még egyszer megismételtem az ambuláns lap alapján a kenőcsök kiváltását. Nem volt egyszerű, mert hivatalosan nem adhatták volna ki, szerencsére valahogy mégis megoldotta a gyógyszertár. Ugyanis a bőrgyógyra eredetileg 6 hetet vártam időpontilag, kontrollidőpontot nem kaptam. Mikor elfogytak a kenőcsök, ha onnan számítok egy újabb időpontkérést, 6 hétig megdöglök kence nélkül, bármilyen ideiglenes hatású is. Tehát megpróbálkoztam az ambuláns lap alapján, szívreható könyörgésekkel annak irányában, hogy hátha kiadnák újra a kenőcsöket. Némi jajveszékelés és korholás mellett sikerült is... No, itt mondták, hogy baromi erős kenőcsök pedig ezek! (Valóban? Akkor miért nem hatnak, miért nem gyógyul meg a kezem?)
Azóta takarékoskodom. Mindenesetre érzem, hogy alapjaiban nincs változás, nem fog meggyógyulni.
Most, hogy esetleg nemsokára alkalmaznak, pláne aktuálissá vált és jogos igénnyé, hogy legyen már normális a kezem! Lesz az embernek pont elég nyűge ahhoz, hogy ne hiányozzon még az is, hogy a kezétől is szenved -- fizikailag, esztétikailag, mentálisan...

Úgyhogy most elszántam magam erre a most akciós mannaszappanos összeállításra, és neten megigényeltem tegnapelőtt este. A rendelést mélben megköszönték, majd még aznap átutaltam e-bankon a 3170 Ft-ot.
Másnap megköszönték az utalást, és közölték, hogy összeállították a csomagot, s átadták a futárszolgálatnak.
Tegnap este megjött a futárszolgálat mélje, ma kora reggel az sms-e, hogy ma érkezik a csomag.
Délután hozták is. Kíváncsi vagyok, tartósan milyen lesz a négyféle szappan + egy vaj használatának eredménye; első kipróbálások után nem tűnik rossznak!

De még a Calcium és a D3 is...

Voltam a soron következő reuma-előjegyzésemen.
Már mikor az időpontomat kértem, kiderült, hogy akihez eddig jártam (többé-kevésbé, ha épp nem helyettesítették), nem rendel (minden valószínűség szerint nyugdíjba ment); úgyhogy fogalmam sem volt, kihez osztanak be.
Lehet, hogy nagy szerencsém volt ezzel, hogy másik orvoshoz, egy hölgyhöz kerültem, ugyanis megtudtam, hogy így, ahogy én most szedem a Protelost, az semmit nem ér! (És már így szedem 4 hónapja...)
A doktornő sokkal közlékenyebb volt, mint eddigi tapasztalataim, és elmondta, hogy nagy szükség van Calcium- és D3-bevitelre is, enélkül akár ne is szedjem a Protelost.
Kicsit letört a tudat, hogy úristen, nem elég ez az eddig szedett sok gyóccer, most még tartsak számon 3x200 g, félujjnyi Calciumot... mert mondjuk, a D3 a picisége és napi egyszerisége következtében nem annyira lehetetlen, de akkor is... hajlamos vagyok ennyi beszednivalót nem annyira tolerálni...
Meg hát agy kell hozzá, mert jegyezzem meg, melyiket hogyan, mi előtt, mi után mennyi idővel lehet és minek közeli társaságában nem lehet -- az ember másból sem áll ki, mint hogy minden percben a megfelelő gyóccerezéséről gondoskodjon. Meg hát milyen jó lenne csak úgy nyeldekelni tudni bármit is, mint már azt oly sokszor irigyeltem másoktól, nagy gyóccerezések idején! Ezer szerencse, hogy a Calciumot fel is lehet oldani annak, aki nem kompatíbilis a nyeldekléssel és nem kevésbé hányingeres... ja, és nincs íze. De akkor is... háromszor!
Valamint különös tekintettel a betegségre mesélt a megfelelő táplálkozásról is, illetve kaptam mozgásterápiás füzetet is. A táplálkozásnak persze még akkor utánanéztem, amikor kiderült a kórom; meg aztán volt fogalmam, mert igaz, hogy jóval idősebben, de a nagynéném is ebben szenvedett, márpedig ő mindig minden orvosi tanácsot kiválóan betartott. Lényeg, hogy rám is ragadt valami a tejtermékek, olajos magvak és gyümölcsök forszírozásából, még ha nem is igazán mindig tudom betartani.

Lesz munkahely? :-O

Az egész pénteken kezdődött.
Egy régi, első munkahelybeli kolléganőm helyzetem és státuszom iránt érdeklődő csetet indított. Többek között érdeklődött olyan dolgok iránt, mint hogy milyen programokban dolgoztam, miket csináltam, korrektúrát-szövegfeldolgozást-stilizálást szívesen csinálnék-e stb. Ebben a helyzetben az ember nyilván azonnal kalkulál: férje a város egyik (számomra) szakmailag érdekelt potenciális kft.-jének egyik vezetője...
Megtudtam, hogy bár ő egyelőre tényleg nem akar csalfa reményekbe ringatni, de továbbítja beszélgetésünk eredményét a férjének, és majd hamarosan szól.
Következő lépés este az volt, hogy férje is felvett ismerősei közé, én visszaigazoltam. Pár óra múlva jelezte, hogy úgy tűnik, lenne számomra munkalehetőség, és jó lenne beszélnünk.
Természetesen válaszoltam, és megírtam a telefonszámom. Ezzel egyelőre annyiban maradt a dolog, szombaton nem kaptam telefont, ám vasárnap kora délután hívott a jóember.:)
Ahogy észleltem, válaszaim nem vették el a kedvét, sőt. Úgy tűnt, nekik nemsokára épp ilyen kollégára lenne szükségük, aki nemcsak korrektori-szövegfeldolgozási munkát végez, de a fekete-fehér tördelést is rá lehet bízni... hát úgy legyen!
Megegyeztünk, hogy ma, hétfőn délelőtt 10-re személyesen is megjelenek egy beszélgetésre.
Úgyhogy aztán mára virradóra komolyan alig aludtam valamit, viszont jó szerencsém volt. Ugyanis ahhoz képest, hogy fel kellett az illetőt hívnom indulás előtt, bent van-e (ez csaknem háromnegyed 10-kor történt), tök pontosan meg tudtam 10-re jelenni. Ez most véletlenül öcsémnek köszönhető, akivel szintén véletlenül összeakadtam a liftben. Merthogy épp anyámhoz készült, de amikor kérdésére válaszoltam, hova megyek és az hol van, úgy reagált, hogy elvisz ő engem! Szóval gyakorlatilag 10 perc alatt ott voltunk, ott kirakott, sok sikert kívánva elbúcsúztunk. Szóval ennek a kft.-nek a helyszíne egy, az első munkahelyem területén lévő másik épületben van, ergo légvonalban itthonról mintegy 25-30 percnyi gyaloglásra, de mióta nem ott dolgozom, létesült innen egy közvetlen buszjárat is arrafelé!
Az interjú biztató volt. Mivel ismernek, gyakorlatilag nem kértek tőlem semmit. Pedig vittem pendrájvon önéletrajzot, referenciamunkát a biztonság kedvéért, de olybá vehető volt, hogy a beszélgetés ezt a részt átugrandóan, magasabb szinten kezdődött...
Mindenesetre a lényeg, hogy (amint láttam) most még nem tudnának 8 órára való munkát adni, de hamarosan, tavasz végére be fog gyűrűzni egy csomó munka, és akkorára jó lenne, ha készenlétben állnék és alkalmaznának. Itt szóba sem jött életkor vagy ilyesmi, csak az, hogy a fekete-fehér tördelésekben és a korrektúrában-stilizálásban-szövegfeldolgozásban számítanának rám.
Nagyon sok ismerőssel találkoztam, beszélgettem. Pl. a munkakoordináló kolléganővel utolsó melóhelyemen dolgoztam együtt, a nyugdíjas korrektor hölggyel a nyomdában; de a tördelőknél 7 emberből egyenesen 5-öt ismertem e két munkahely jóvoltából. Ide belépve a legtöbben odajöttek, puszival köszöntöttek beszélgetés előtt. Az ismeretlen két srácnak bemutattak. Jó érzés volt, hogy időközben dolga lévén "lelépő" vezetőnk olyan szavakkal vezetett be, mint egy hamarosan itt dolgozót...
Most mindenesetre kézhez kaptam egy ovis meseújságot korrektúrázni... bevinni ráérek. Ezt és az esetleges hozzá hasonlókat pedig majd valahogy elszámoljuk, ha jól értettem, akár alkalmi munkaként addig, amíg alkalmazásra sor nem kerül.

Nem is tudom, még olyan váratlan és hihetetlen ez az egész.
Egy ilyen viharvert és sokat csalódott embernek pláne az; talán ráértem volna akkor írni az egészről, ha már benne ülök a biztosban.
De ki tudja, mi lesz és mikor belőle, viszont mindez most történt meg.

Már belefásultam az egész munkakeresésbe, és már majdnem feladtam. Az mindenesetre már régen világossá vált számomra, hogy ha_ bármikor is_ még egyszer_ munkához_ jutnék, az nem azért lesz, mert valami szakmától független területen, irodai munka vagy bármi címén valaha_ valaki_ válaszra méltat a jelentkezéseim kapcsán, hanem kizárólag ismerős révén, a szakmámban. Csak ott fordulhat elő olyasmi, hogy HA szükség van egy bizonyos munka elvégzésére, valakinek beugrik, hogy hoppá, ez az illető épp munkanélküli és épp ő kell minekünk. És ott nem fog számítani, ki hány éves, hanem hogy kinézzük-e belőle, hogy el tudja azt a munkát végezni. És akkor ŐK hívnak. Pedálozásra pedig egyáltalán nincs szükség...
A bő 2 és fél év alatt akár egyetlen jelentkezést sem kellett volna produkálnom, ez tuti. Annyira evidens, hogy minden egyes álláshirdetésre jelentkeznek egy csomóan, és nekem csak akkor lehetett VOLNA esélyem, ha mindenki ötvenes, nyelvvizsga és autó nélküli... Ilyen meg lehetetlen.
Én_ tudtam, hogy soha senki nem fog válaszolni...
Meg azt is, hogy ha bárhova kellek, az csak max. biztosító, de ez még az elit! Mert leginkább telefonos zaklatói állás, amiben labdába rúghatunk: termékbemutatóra, orvosi vizsgálatos napokra való agresszív invitálásokra, nyereményekkel bővelkedő üdülésre-vacsorára-wellness hétvégekre való rábeszélési munkák, esetleg még a különböző kérdezőbiztosi állások, melyek szóba jöhettek. Erre lettem volna jó.
Mely telefonokat mi a másik oldalról is annyira utálunk, hogy legszívesebben fel se vennénk a telefont...
De kötelességtudóan, lelkiismeretből naponta átnéztem több száz álláshirdetést. Ha olyan volt, jelentkeztem. Annak tudatában, hogy 100%-ig biztos voltam benne, hogy úgyse fognak válaszolni. És nem is válaszoltak... De kipipálhattam -- én mindent megtettem... Ha nem tettem volna meg, lelkifurdalással teltek volna a napok. Még így is... pedig egyebet nem tudtam tenni.
Még ez sem biztos egyáltalán, majd hiszem, amikor alkalmaznak. De már valami!...

500 oldalnál nagyobb kihívás

Túl az 500-on
címmel Narayan vett át egy kihívást, 734. résztvevő voltam benne.

UPDATE: a kihívás véghatárideje 2014. december 31.-re módosult, bízom benne, hogy mindenkinek lesz ideje ennyi idő alatt teljesíteni a feladatot. :)

Sziasztok, átvettem ezt a kihívást, nem változtattam semmit, az olvasások 2012. január 1-jétől jöhetnek. :)

Olvassunk olyan könyveket, amik több mint 500 oldalasak! Akár elektronikusan, akár nyomtatott verzióban.
Kalandra fel, hajrá molyolók! 
A teljesítésről: 
– minimum 1 könyv; 
– lehet elkezdett könyv; 
– a könyv befejezésének időpontja számít; 
– újraolvasott nem számít;
– ha elolvastad, írj egy értékelést és linkeld be.
Ha mindez megvan, kattintok is a teljesítésre.

A következőket vittem, melyek közül az utolsóhoz írtam értékelést.
       J. R. Ward: Életre keltett szerető 
       J. R. Ward: Feloldozott szerető 
       J. R. Ward: Megváltott szerető 
       J. R. Ward: Megbosszult szerető 
       J. R. Ward: Halhatatlan szerető 
       J. R. Ward: Beavatás 

Megérkezett a 164. plecsni: