Sikeres cicamentés

Hát most fel volt adva a lecke.
Hihetetlen, de meg tudtam csinálni... igaz, hogy fizikálisan nem az én érdemem, de mégiscsak én kezdtem el, én hívtam fel a figyelmet; ha nem teszem, itt vannak még hetek múltán is, mikor egyszer csak elindulnak, mint egy új lakótelepi cicageneráció. Optimális esetben. Mert: ha kihúzzák. Ha nem esnek áldozatul kutyáknak vagy aljas embereknek, túlméretezett önbizalommal telt hősködő ifjaknak. Vagy egyáltalán a március eleji időjárásnak...
Megvallom, én még ennyire sem esküdtem fel, erre a 3-4 napra. Mert ma negyednaposak voltak ezek a cicák, akik 7-én születtek. Annyira védtelenek voltak, olyan veszélyes helyen... és éjjelente még fagypontra hűl a levegő, és fújnak az erős böjti szelek...

A mamát ismertem, a "gimis" cicák közül való szelíd teknőc kislány volt, a világszép teknőc "ősmami" leszármazottja. Nyilván közeledett az órája, melyhez nyugodt helyet keresni indult el; ott, a kolóniában, a gimi udvarán lévő szerszámos fabódéban erre nemigen adódott számára lehetőség. Elindult hát a tízemeletes kanyarház belseje felé, és a második lépcsőház előtt utolérte a történés. Még volt annyi ereje, hogy bevánszorogjon a derékszögben álló beton bizonytalan védelmébe, ahol feje fölött a kétszobások erkélysora állt ki, és a puszta földön pár óra alatt világra hozta 5 babáját.
Szilvi aznap, pénteken hozta Bencust az oviból, mikor feltűnt nekik, hogy ott áll az erkélysor alatt pár ember. Odamentek, s akkor látták meg a szinte félkómában fekvő, fáradt anyacicát, hasán öt, ujjnyi miniveknivel...
Mikor elújságolták, nem akartam benne részt venni. Tudtam, hogy kötődni fogok és felelősség hárul rám majd általuk, s ezt most nem akartam... most tanulnom kéne, készülnöm a lehetséges melóra, de így nem tudok...

Hát nem is tudtam. Szilvi invitálására lementem vele, persze akkor már nem üres kézzel. Vittem egy decinyi tejet. Jobbat nem tehettem volna! A mamacica olyan fáradt volt, hogy szinte magánkívül feküdt, csak az ösztön az, amitől morgásra és automatikus védelmezésre kényszerült. De amikor megérezte a tej illatát, összeszedve minden erejét, félülésbe támaszkodott, és csak ivott, lefetyelt... így macskát tejet inni még nem láttam! Seperc alatt felhabzsolta az egészet, szinte látszott rajta, ahogy annak minden cseppje vérévé vált. Még a rajta heverő picik alatt is szinte új életet kapva helyezkedett el. Már túléli, ha rajta múlik!
A nap 24 órájában csak imádkozni lehetett, hogy ne történjen velük semmi baj.
Vittünk le nekik két törülközőt, egy vastag díszpárnahuzatot. Persze lehetetlenség volt alájuk tenni, annyira védelmezően védekező volt a cica; így amennyire lehetett, köréjük raktam. A díszpárnahuzat meg belekerült egy dobozba, melyet reményeim szerint az alomnak szántam, mert adott volna némi védettséget. Ezt melléjük raktam, hátha majd csendes magányában áthelyezi posztjukat a cica -- mert az reménytelen szándék volt, hogy belerakhassuk őket.
Másnap, szombaton is lementünk; láttunk egyéb kajanyomokat is -- valaki vizet tett a tejespitlibe, meg voltak ott cicához nem értő, de jószándékú "megnyilvánulások" is: pl. kutyatáp melléjük szórva, meg félökölnyire vagdalt szafaládé... ezekhez a cica nyilván nem szólt; egy szoptatós kismamának folyadékra és vizes kajákra van most szüksége! Így újfent nagy sikere volt a tejnek, percekig aktívan lefetyelte a szájához tartott edényből. Újabb műanyag dobozokba raktam egy kis tápot, hogy mindig legyen valami; valamint vittem és ott felvágtam egy tasakos aszpikos csirkés Félixet, melynek csaknem kétharmadát azonnal elpusztította, kézben elé tartott dobozból. Ezután látszott, hogy jóllakott, és ha nem közeledtünk, felőle aztán ott lehettünk, ő -- bár elég éberen, de -- aludt.

Vasárnap sűrű húslevest vittem neki, melegen, meg kicseréltem a vizet.
Közben váltig gondolkodtam, mit tegyek. A cicák itt nem maradhatnak, ez nem nyugdíjas állás itt nekik! Bármikor bajuk lehet... Már aludni is alig tudtam, mindig a sorsuk járt a fejemben.
Vasárnap délre jutottam el oda, hogy felraktam fotóval együtt a Cicamentő angyalok FB-os oldalára, mintegy segítségkérésként... Kajtattam debreceni cicamentők után, de amit találtam, az mérsékelten, de így is szinte erejükön felül csak kedvezményes ivartalanítást végeznek, szóval tudtommal nem fogadnak be cicákat.
Innentől végül is beindult a folyamat. Estére már többen felvették velem a kapcsolatot, csetelés útján cserélgettük az infókat, de voltak, aki kértek telefonszámot, és azáltal is beszéltünk.

Ekkor annyi vált még nyilvánvalóvá, hogy péntekig ki kellene húzniuk a cicáknak, ugyanis a pesti állatmentők hajlandók fogadni az almot, de csak pénteken lesz fuvar. Nem kétséges, hogy tiszta ideg lesz addig az ember, meg abszolút rizikó az egész, ráadásul ott van még a nem feltétlenül egyszerű befogás kérdése is!
Kérdezték, én tudok-e befogásban segíteni, hát sajnos, be kellett valljam, hogy nem. Még sose csináltam, maximum ott lenni tudok... amivel ugye, nem sokra mennek. Meg hát részletes közvetlen infókat a cicákról, a viselkedésükről. Majdnem éjfélig ez ment, rajtam kívül még sokan agyaltak és vettek fel kapcsolatokat, próbáltak megoldást találni. Éjfél előtt már azzal az infóval lettem gazdagabb, hogy már holnap jó helyen lesznek, egy debreceni cicamentő bevállalja ideiglenesre az almot, hogy ott legyenek a pénteki fuvarig! Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, már csak azért kellett imádkozni, hogy az éjszakát bírják ki ebben a kutyahidegben! Sajnos, fújnak a böjti szelek, és éjszaka --2-3 fokokat mérnek, bár nappal kellemes a hőfok a szél ellenére... Azért milyen szerencse, hogy a szél pont a ház másik (külső) oldala felől fúj! Észrevehető nálunk is az átellenes lakásban, hogy az utca felől, amerről a szél fúj, 2-3 fokkal is hűvösebb van a lakásban, mint a másik, belső oldalt. És maga a ház fogja fel az északi szelet a cicák elől...
Azért volt aggódás a kutyák miatt is. Ismerem pl. Mollyt, neki 1-2 perc lenne az almot hűvösre tenni...:(( És ő csak EGY kutya.
Hétfőn korán keltem, nem tudtam, mikorra várhatók a cicabegyűjtők, nem akarnak-e előtte velem beszélni.
Délelőtt is felkerestek neten ketten-hárman is, megvitatni a helyzetet.
Aztán láttam az állatmentők oldalán az alom képét egy felhívással, melyből kiderült, hogy még stagnál a helyzet: helyi befogókat keresnek, akik elvinnék az ideiglenes befogadóhoz! Rengeteg megosztást kapott a poszt. Kora délutánig nem változott semmi, mikor is kiírták, hogy megvan a két hölgy, akik vállalták a befogást. Sokan drukkoltak a cicáknak!
Később megint beindult a csetelés, majd telefonon beszélt velem az egyik befogásra vállalkozó hölgy. Megbeszéltünk részleteket, mondtam, hogy ma már tőlem nem kapott kaját a cica -- úgy, ahogy előzőleg eszmecseréltük közülük valakikkel --, hogy éhesebb legyen, ergo könnyebb legyen a befogás; a hölgy mondta, hogy este 6 után fognak jönni... és majd telefonálnak feltétlen, mi lett az eredmény.
Tervek szerint ha nem sikerül, akkor jönnek majd holnap, csapdával. Ha holnap sem, akkor holnapután!
És megbeszéltük, hogy nyilván nem fognak almot külön menteni, ha netán a mama elmenekül, mert annak semmi értelme, ez egyértelmű. A mama nélkül a kicsiknek annyi...
Minden óra túlélés óriási dolog volt... Igazság szerint egész nap nem győztem hajszolni az időt és imádkozni, hogy nehogy késő legyen már, most, mikor már szinte minden sínen lenne! Jaaaaaj...
Mindenesetre nagy-nagy drukkok mentek folyamatosan!
Engem azért is hívtak, hogy egyáltalán ott vannak-e még a cicák...

Mikor Szilvi hozta délután Bencust az oviból, hálisten, változatlanul ott voltak, valaki virslit vitt nekik.
Aztán véééégre úgy fél 7 után felkaptam a csörgő telefont, az egyik befogó hölgy volt! Mondta, hogy oké, sikerült, túl vannak rajta, sokkal rosszabbra számítottak. Jó, volt egy kis morgás-csapkodás, de alapjában véve úgy tűnt, a cica érzékelte, hogy nem rosszakarókkal áll szemben, és viszonylag hamar, egy kis tasakos Whiskas után-közben sikerült befogni őt az egyik, az almot a másik hordozóba, és már mentek is a kocsihoz, onnan meg a befogadó hölgyhöz. Kiérződött a hangján a hatalmas megkönnyebbülés.
Azért is szólt, hogy a cuccokat, amiket lehordtunk a cicához, otthagyták, s ha gondolom, elpakolhatok utánuk. Úgyhogy euforikus hangulatban le is mentünk mindnyájan, a dobozba beleszedtük az összes cuccot, edényeket, szemetet, törölközőket stb., felhoztuk. Nem is baj, hogy mire az akcióra sor került, már besötétedett; nagy valószínűséggel nem volt tanúja a viszonylag rövid befogásnak, hogy ott nekiálljanak értetlenkedni, netán szemrehányni vagy megakadályozni...!
Miközben lent tevékenykedtünk, azért egy okos ember odajött hozzánk, mondván, hogy megnézi már a cicákat. És hogy húúúú meg háááá, hát hol vannak?! Mondtam, hogy állatmentők fogták be és vitték el az almot, ma már melegben és biztonságban alhatnak. De hogy hát nem jó vót nékik itten???
Igazság szerint erre legszívesebben azt mondtam volna, hogy no comment, de nem akartam már balhét senkivel; inkább türelmesen elmagyaráztam, hogy higgye el, sokkal jobb lesz nekik, ezentúl vigyáznak rájuk, később ivartalanítva lesznek, gazdikat keresnek majd a kicsiknek -- hát mennyivel normálisabb élet vár rájuk, mint itt kint, az utcán, gazdi nélkül?
Sokan így, hogy nem az övék a felelősség, érdekes módon respektálják a macskákat, olyan szinten, hogy azok mindig ott legyenek "mindenki macskái" poszton, álljanak rendelkezésre, amikor ők úgy akarják. Á, nem, nem fogadják be, fázhat-éhezhet-kínlódhat egyedül az állat, jóvanazott! De ha valaki megteszi, akkor még ők állnak feljebb, hogy elvették a szórakozásukat!
Hatalmas öröm pedig ez, és borzasztó nagy kő zúg le az ember lelkéről. Pedig jaj, de sokan vannak cicák, kutyák ugyanígy! Mindet nem válthatja meg az ember...:(
Legyetek boldogok, cicák! És köszönöm a segítőknek, befogóknak, befogadóknak; s mindenkinek, aki egy kicsit is foglalkozott az üggyel, részt vállalt benne, verbuvált, együttérzett...!
Végre nyugodtan alhattam...