Kétéves a Fák, virágok...

Ma kétéves a Fák, virágok, fény és árnyékok c. fotóstopikom. S visszaemlékezem arra az időre, ami kiváltotta belőlem, hogy megnyissam...

Néha elgondolkozom: mi van vajon azzal a harcias (fél)istent játszó emberrel, aki bár nem volt topikgazda, mégis kitúrt néhányunkat egy régebben működő fotóstopikból, ahova rettegve bár, de beóvakodtam, miután hosszas hónapokig csak nézelődtem benne... elég bunkó módon megaláztatott párónkat így vagy úgy. Én hivatalosan nem tagadtattam onnan ki, de vérig sértő, padlóig lekezelő hangnemben osztotta az észt és mószerolt többeket a moderációban, így miután engem is csesztetni kezdett néhány kimoderált társam után, hát megragadtam az alkalmat, hogy magunkat megvédhessem, majd én is leléptem, nem vártam meg, míg kihajíttat... Pedig én kizárólag saját képeket vittem. Nem töltöttem le netről, nem másoltam sehonnan. Nem vagyok profi fotós, de annyira szart sem teszek fel, mint amilyent itt-ott (ott is!) egyik-másik fotózó.

Egy darabig még tüsténkedett és fontoskodott időnként a jeles úriember, aztán "elmúlt" onnan - annyira nem volt nagy kaland számomra, hogy utánanézzek, hova; és nyomozzak, hogy vajon miért is ment el onnan, ha elérte a célját: az új, számára nem kedvelt amatőröket kiüldözte. Tessék, szabad volt a terep és tiszta a levegő, lehetett csodákat alkotni és felpakolni - mégsem volt jó??? Ráadásul meg... időnként eleinte, párhetente felmentem oda bekukkantani... hááát, tisztelet a kivételnek, de amiket időnként láttam... akiket viszont már NEM macerált és moderált ki... hát isten bizony, nem értettem - és mai napig sem, ha eszembe jut! -, nem fogom fel, ha addig élek sem, mi volt a baja speciel velem.

Belehágott néhány ember önérzetébe, kitiltatta onnan pl. szegény D.-t, aki tiszta merő jó szándékkal jelentkezett ott időnként, többnyire saját fotóival... és belekötött olyan formaságokba, hogy köszöngetésekből állunk ki. Na és, ez mindenhol így van! Bele lehet nézni, a köszöngetések azóta is változatlanok... én speciel pedig csak alkalmazkodtam az ottani szokásokhoz! Ezt tapasztaltam: köszönünk és képet felrakunk...

Volt, akit szintén kimoderáltatott, mert nem saját fotókat visz, ám tudja fene, mi történt, az illető a "feloldás" után mégiscsak visszajárt igen hamar. Érteni nem értem, de az emberi lélek bonyolult. Én tutira nem tenném be a lábam oda, ahonnan egyszer - pláne igazságtalanul - kivágtak.

Gondolkoztam a megoldáson, hiszen rengeteg, több ezer  volt a természet-, táj-, műemlék-, alkotásfotóm, érdemesnek tartottam ezt valahol összefogni - így pattant ki fejemből a Fák, virágok... miért is ne lehetne saját fotóstopikom, ahol nem ugathat bele senki, hogy mikor köszönök vagy sem?

Elmondanám, hogy a Fákra is hoztak már csiricsárét, netes, feltunningolt képeket, sőt simán be is vallják - még sincs belőle probléma. Még topikgazda címen sem akarok (fél)istent játszani, nekem nem az a győzelem és öröm, ha nyilvánosan megszégyenítünk - lehetőleg igazságtalanul ráadásul - akárkit az internet jóvoltából. Ezt bárki megteheti. Sőt, van, aki csak így tudja megtenni, mert azt gondolja, leírta nyilvánosan, akkor a "beosztottak" elfogadják mint etalont, tehát X:0 oda, döngöljük padlóba a szerencsétleneket...

Erről ennyit. Így visszagondolva piszok hamar eltelt ez a két év is...

Mikor megnyitottam a Fákat, egyből éreztem: minden megoldódott, ez a lehető legjobb megoldás. Félelem nélkül, örömmel és nyugodtan, igazi kikapcsolódásként kezdtem "belakni" a helyet...

Akkoriban született ez a kispróza:

Csillámkák

A kispróza nem irodalmi alkotásokkal kapcsolatban íródott. Bár akár azokra is asszociálhatnánk, amennyiben nem megfelelő közegben, kellő önbizalomhiánnyal megáldva és félve-rettegve mernénk közzétenni kincsecskéinket; és nem megfelelő ember - ám hatalmas önbizalommal -, túl későn és pláne nem megfelelő hangnemben, modortalanul - mondhatnám: bunkón - aláz le nyilvánosság előtt több félénk, bátortalan próbálkozót, akik esetleg hetekig, hónapokig azt gondolhatták a visszajelzések alapján, hogy jó, amit csinálnak...

Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt... hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra - mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.

Sopánka

Feszült, idegességgel teli hetek vannak mögöttem és lesznek is még. A jövő hetet mindenesetre szívesen kihagynám az életemből. Ahogy közeledünk az időpont felé - kedd délután 8 fog csiszolása... és mintavétel... broáááá! Órákon át hogyan leszek képes nyitva tartani a képem anélkül, hogy ne nyeldekeljek, ne köhögjek, ne "csukoljak", ne öklendezzek és még folytathatnám, hisz pl. mi a garancia arra, hogy 3 óra hosszán át nem fog rám jönni tüsszögés? -, úgy szorul egyre inkább ökölbe a gyomrom, s belegondolva a zabszempróbát már most sem állnám ki.

A hajnali kelések és fagyos széllel kísért csúszkálások is kiborítóak, és aztán a munkahelyen estig az egész napi küzdelmek, a megfeszített törekvés, hogy tudjak a munkáimra koncentrálni - ott sem lehet kiadni a gőzt. Nálunk nem dívik a magánjellegű diskurancia és pletyózás, na jó, a munkákkal és teendőkkel kapcsolatosan jó néhány nagy poén lemegy nap mint nap, mert munkatársaim mind prímán vannak eleresztve humorérzék szempontjából szerencsére - de nincs pl. még 5-10 perces pletyó sem. Aki hozzánk belép, általában elcsodálkozik, hogy itt feszt dolgozik mindenki... hát igen. Talán a folyamatos és sürgős munka, az akcidens részlegünknél az ügyfelek nagy forgalma miatt van ez így, na meg az is számít, hogy 70%-ban férfikolléga vesz körül, akiknek kisebb észrevételük is nagyobb, mint a divat, a frizurák vagy a sütés-főzés.

A másik az, hogy ha nem kérdeznek, én bizony nem mesélek magamtól, magamról egy szót sem. Nem is szoktak tudni semmit az életemről, vagy csak nagyon kivételesen, ha úgy adódik - 1-2 ember. Bennem reked a gőz, és csak emelgeti a fedőt.

Elment a régi kedves barát is, aki annyira értett a lélekpátyolgatáshoz... az ő temetése lesz csütörtökön például. Igaz, hogy aznap kell majd valami fogpróbára is mennem, de még mindig jobb, hogy nem kedden van szegénynek a temetése, mert ott, bizony, most nagyon konkrét lesz az időpont... Mindenesetre 2 napos csiszolt állapotom nemigen a legjobb alkalom lesz arra, hogy találkozzam a temetésen régi, még mindig nagy (jelentőségben, népességben és terjedelemben egyaránt) munkahelyem szerintem legalább száz jelenlegi vagy volt dolgozójával, köztük sok-sok volt, közeli kollégával, némelyikükkel mai napig tartom a kapcsolatot...

Egyszóval félek, rettegek, szorongok, és mindenütt úgy kell tennem, mintha nem. Mert felnőttként viselkedünk, nem hisztizünk, példát mutatunk, hiszen tudjuk jól, hogy saját jól felfogott érdekünkben csináljuk.

Közben meg, mintha mi sem történne, ha a családban, munkahelyen vagy közeli barátok-ismerősök között ennek gondja, másiknak baja, harmadiknak problémája van, ugyanúgy helytállunk. Istápolunk, tanácsot adunk, biztatunk, vigasztalunk, lelkizünk az ő érdekében. Visszafogjuk magunkat, segítünk szóval és tettel... csak nem terhelek másokat az én nyomorommal? Pedig néha úgy elkezdenék ordítani, hogy rám is figyeljen már valaki!!! Na nem mintha elmehetne helyettem bárki is a tortúrára, megoldani sem tudja senki a problémát, és valóban, tényleg... hát ugyan, mit mondhatna, amit ne tudnék?

Talán ezért is maradok csendben. Egyelőre a keddet kell túlélnem. Utána meg ebben a hidegben a 8, frissen felére köszörült sajgó foggal ellenni valahogy 1 hétig, amikor állítólag kész lesz - és arra semmi garancia, hogy nem fogom felzabálni a gyógyszertárat a fájdalomtól, akár még majd már fedett fogakkal is... Meg aztán speciel a legjobb barátom temetése amúgy is tragikusan sokkoló... és én menjek oda majd töklámpáshoz hasonló fejjel...:(((

Erre is jó ez a blog. Sopánkodtam egy kicsit magamnak, magamban, sajnáltatom magam magammal, kicsit felemeltem a fedőmet.

Hát... az tuti, hogy ez nem az én hetem lesz...

4 éves a Gyöngy

Négyéves a Gyöngyszemek. Szinte elröppent ez az idő. Egyik év a másik után csak úgy szalad, leginkább az évente ismétlődő eseményeken mérem le: hisz' ezt még most csináltuk, ezen most estünk át, ezt most intéztük - már megint kell?

A Gyöngyszemekkel indul minden napom. Nagyon-nagyon indokolt és kevés az olyan nap, amikor nem tudok bejelentkezni, egyszerűen hozzátartozik a hétköznapi hajnalokhoz vagy hétvégi nappalokhoz-estékhez.

Nem pörgős topik, ezért bárki számára követhető, még pár nap kihagyással is bőven utánolvasható, hisz egyrészt fizikai képtelenség folyamatosan ontani rá az áldást, lévén, hogy az embernek ezer más dolga is van, másrészt felesleges is - a mennyiségen nem múlik semmi. Jobban követhető bárki számára, s pont itt látszik meg az az eset, amit olyan sokan elmondtak már, hogy esetenként "a kevesebb több". Csak a magam szerepe szempontjából: bevallom, többre értékelem azt, hogy egységes tipográfiában, ugyanakkor dekoratívan, többször átnézve minden szempontból küldjek el egy hozzászólást, mint hogy lapátoljunk csak a statisztika öröméért - és még így is előfordulhat hiba természetesen. Tartalom és esztétika együtt, ez a lényeg.
Na meg hát nyilván egyértelmű: többször is megkívánná az ember a verselést, ha több ideje lenne rá. De munkahelyen nálunk speciel kizárt, akkor dolgozni kell, olyan nincs, hogy "elvégzem a munkám, miért ne netezhetnék", mert ui. nálunk a munkának "nincs vége". Ha elvégzem, már sorban állnak a következők, egyik sürgősebb, mint a másik. Volt egy időszak, régen, amikor más helyen és lazábban voltunk, akkor meg lehetett tenni munkánk mellett annyira, mint ahogy más óránként kivesz 10 percet vagy cigiszünetet tart stb. - na, ilyen nincs már... és akkor sem volt hivatalos vagy elfogadott.

Bízom benne, még sokáig működik az index, a topik és mi páran, akik időnként, egy apró közösségként ott vagyunk. S hogy nem csak a mi örömünket szolgálja, azt bőven bizonyítja az a tény, hogy számtalan helyre elhordják az itt felrakott dolgokat, és/vagy hivatkoznak a lelőhelyre, a Gyöngy linkjére.

Boldog szülinapot, Gyöngyszemek!

Porszívóóó

Október óta mostanra mégiscsak lett porszívónk.:)) Örülnek a macskáim is!:)

E hónapban nem a jól bevált, sok-sok helyen elfogadott melegétel-utalványunkat kaptuk, nyilvánvalóan vezetői szemmel nézve nyomós ok lehetett rá... hanem tescósat. Aminek csak egyetlen hátránya van: egyelőre sehol a világon nem fogadják el olyan szinten, ahogyan azt eddig pl. én használtam - rendeltetésszerű üzemi étkeztetés címén -, csak a tecsós kajáldában és a mekiknél, burgereknél. Na most, én szeretem a mekit és burgert, de csak olyan 1-2 havi szinten 1-1-szer. A Tescóban viszont megérdeklődtük: bármit vehetünk, ha mellé némi kajaféleséget is veszünk.

Így aztán vettünk egy Zanussi porszívót, csinos, fekete - mert októberben felmondta a szolgálatot az előző, 10 év után. Mivel valószínűleg leégett benne valami, így nem is próbáltuk javíttatni, mert az kb. legalább egy fél új porszívó ára lett volna.

Maradt a kellemes, enyhén szólva is elég viszolyogtató megoldás: mikor már több kettőnél, akkor szőnyegtisztító habot csinálok egy lavór vízben, és dörzsivel átsúrolgatom az egész szőnyeget, négykézláb kúszva-mászva. Nem mondom, rengeteg minden - elsősorban több mázsa macskaszőr - feljön így is, és a tisztaságérzet is megvan általa, ámde a porszívózást szerintem csak nem pótolhatja, legfeljebb frappánsan kiegészítheti.

Úgyhogy mostantól ha üzemi szintű ebédet akarok, akkor üdvözülten rágondolok a porszívóra.:)) Mert mire 10 pótporzsákot is megvettünk hozzá, plusz két sajtos stanglit vagy mifenét, ki is fújt a kajacsekk.

Majd felváltva eszem foodos kisadagot és bolti sajtos rudat - megveszem zsebből; az utalvány, mely cégünk utolsó juttatása, meg majd csak fel lesz használva valamire. Alapjában véve nincs messze a tecsó tőlünk, de ahhoz, sajnos, elég messze van, hogy az 1-2 naponkénti nem kevés és nem könnyű szatyornyi bevásárlásaimat munka után onnan intézzem - kerülő a munkahelytől átszállással, plusz onnan szatyrokkal még két megálló hazáig, félóránként járó buszokkal. Holott mellettünk a Coopban mindent megkapok napi bevásárlást illetően.

Viszont porszívó is csak kellett már, de a fogam csináltatása miatt egyszerűen nem telt volna ilyesmire... egy gonddal kevesebb - amivel meg több, az csak kaja...:)))

Dewey

Egyik karácsonyi ajándékom Dewey, a könyvtár macskája c. könyv.
Szándékosan nem rohantam az olvasásával, inkább lassan, ízlelgetve, pár fejezetenként olvastam el.
Más jellegű, mint a Homér; amiben a két könyv mégis megegyezik, az az, hogy mindegyik egy különleges, maga nemében egyedi macskáról szól, s a másik a mondanivaló: a szeretet, az eltéphetetlen kötelék macska és ember(ek) között.
A könyv nem kizárólag Dewey története, akit félig megfagyva, párhetes korában a könyvtár vezetője, Vicki Myron talált az év leghidegebb januári napján a könyvtári könyvledobóban, egy dobozban... s akit a könyvtári dolgozók befogadtak; hanem éppúgy az iowai Spencer kisvárosának is korabeli története. De ugyanúgy szól a könyvtárvezető Vicki magánéletéről, élete nehézségeiről, családjáról egyaránt, s végigkíséri Dewey 19 évét. Azt, ahogyan fokozatosan meghódítja közvetlen környezetét, a könyvtárba járó olvasókat, ahogy Spencer lakosait elbűvöli szépségével, kedvességével, érzékenységével, mellyel Dewey mindig pontosan megérzi, kinek van leginkább szüksége az ő szeretetére.
Képet kapunk róla, hogy hogyan lesz egyre népszerűbb, hogyan terjed a híre nemcsak a városon, országon túlra... hogyan képes embereket megváltoztatni, megszelídíteni, összetartani a 70-80-as években kemény gazdasági válságot túlélő iowai lakosokat.
Dewey azáltal, hogy életben maradt és a könyvtár cicája lett, ahogyan élte mindennapjait, csodálatos természetével számtalan embert, családot tett boldoggá. Neves macska lett, a világ minden tájára eljutott híre, filmet, reklámokat készítettek róla, újságok, könyvek írtak róla, s rengeteget fotózták nap mint nap. Sokan kizárólag az ő kedvéért jártak a könyvtárba... az ott tartott rendezvények vagy tárgyalások egyik főszereplője is ő volt.
A könyvben számtalan kisebb-nagyobb sztori és egyedileg Deweyre jellemző macskamánia olvasható, melyeken lelkesedhetünk, elérzékenyülhetünk, csodálkozhatunk, hitetlenkedhetünk, amelyek mind személyiséggé teszik Deweyt. Izgulunk érte, amikor életében egyetlenegyszer elvész s míg megtalálják... izgulunk, ha beteg... izgulunk, hogy a Japánból érkezett forgatóstáb előtt hajlandó lesz-e produkálni magát... hogy a többszáz mérföldről, csak az ő kedvéért érkező családok megkapják-e az élményt, amiért ideutaznak... de Dewey nem okoz csalódást. Érzi mindig, kinek mire van szüksége.
Dewey a nagylelkű és örök szeretet méltó példaképe.

"Gazdaggá" tehettem?

Mióta megtudtam a halálhírt, azon tépelődöm, tudtam-e legalább valami pluszt adni neki élete fájdalommal telt utolsó éveiben, élete végének elviselhetőbbé tételében, magyarul ebben a 7-8 hónapban, amióta tudomást szerzett verseimről és nagy intenzitással tartottuk a virtuális kapcsolatot.

Hiszen bizonyára fárasztotta néha az írás, mivelhogy az általa megtanult és büszkén használt 10 ujjas vakon gépelés után - az infarktus és a későbbi stroke-ból való lassú épülgetés folyamán - micsoda küszködések árán tudta leveleit az újratanult kétujjas pötyögéssel legépelni. Ráadásul többször is átolvasva és korrektúrázva esetleges elütéseit, hiszen az ő ujjai közül csak tökéletes kerülhet ki még így is, félig bénult állapotban.

Valószínűleg rengeteg időt is elvett tőle.

És nagyon rossz lehetett neki akkor, mikor egyszer úgy alakult, hogy másfél hétig nem válaszoltam. Szegény annyira kétségbeesett levelet írt, mert azt hitte, valamiért végképp nem akarok írni, nincs számára több időm - de hát mi okom lett volna arra, hogy ne írjak? Soha nem bántott meg, soha nem volt teher, sőt; egy volt és megismételhetetlen... mindig igyekezett magát háttérbe szorítani a rengeteg egészségügyi problémája, fájdalmai, nyűgei ellenére, és olyan volt hozzám, mint réges-régen: szerény, kedves, gondoskodó... azzal az alázattal, ami csak a nagyokra jellemző.

Tehát... akartam írni mindenképp, csak az állandó időhiány, munka utáni otthonra vállalt munka és számos családi s egyéb magánjellegű dolgok, kötelezettségek vették csak el tőle az időt, hogy nem írtam másfél hétig, de soha nem gondoltam volna, hogy őbenne ezalatt mi minden zajlott. A vele való levelezést nem lehetett összecsapni pár perc alatt, levelezésünk igényes volt. Tartalmilag és stilisztikailag egyaránt. Ebből következik, hogy ha csak 5-10 percem volt, nem kezdtem el épp neki írni levelet, ahhoz még nekem, a vakszedőnek is több kellett, ha neki írtam.

Természetesen igyekeztem azonnal megnyugtatni és írni, és arra is törekedtem, hogy ez soha ne fordulhasson többé elő - mármint részemről a késlekedés. Nem is fordult, hála Istennek.

Ugyanakkor mindig igyekeztem biztosítani afelől, mennyire megértem, ha nem tud, nem bír nekem írni - ne igyekezzen minél hamarabb és ne érezzen emiatt lelkifurdalást - én biztos vagyok benne, hogy írni fog és ha nem ír, annak oka van. Úgy gondolom, megnyugodott és hitt is benne, legalábbis nem mutatta többé, hogy emiatt aggódik, bár levelei változatlanul igen rövid idő - 1-2 nap maximum - elteltével érkeztek. Már tudtam, mennyire fontosak neki is a leveleim, tehát én is gondoskodtam arról, hogy megfelelő időben és mennyiségben, valódi tartalommal és ne sablonokkal tömve kaphassa őket.

Ha nem volt kéznél nála éppen új levelem, a gportalomat, blogjaimat és képtáraimat böngészte gondosan és szeretettel. Véleménye minden esetben számított. Többnyire minden blogbejegyzésemet, versemet aprólékosan számbavett, a könyveimmel kapcsolatos részletes visszajelzéseire is mindig számíthattam. És ezeknek annyira örültem! Hiszen soha nem tudom, egyáltalán olvas-e valaki, a visszajelzések, ha vannak egyáltalán, azok is másfélék.

Alábbi levelét 2010. május 31-én írta, annak hatására, hogy azt megelőzően bukkant rá három versemre, melyeket vele kapcsolatban írtam.

* * * * * *

Gazdag vagyok...

Mi mást is érezhetnék mindazok után, amelyeket néhány nap alatt lelkem kapott az úgy látszik, réges-régen el-, de be nem temetett emlékek felidézése során.
Ezen emlékek jó részét elvették tőlem a betegségek, ám hiteles forrásból "hittel hitt visszaemlékezéssé" szelídültek e régen történt események, amelyek hitelességéhez, azaz valamikori megtörténtükhöz kétség sem férhet!

Gazdag vagyok
azért is, mert Valaki aranytollából elővarázsolódtak verssorok, amelyek ajándékot, felbecsülhetetlent jelentenek számomra, mert emlékezett egy cselekedetemre...*

Gazdag vagyok,
mert Valakinek felrémlett emlékei közül egy írott betűpárom formációja-ölelkezése oly módon, mintha soha nem lennének képesek szétválni már ebben az életben, ők együtt jelentenek egy hangot -- élnek ugyan külön-külön is, szükség is van rájuk --, ám együtt jelentik a gyöngédséget, a gyönyörűséget, a gyöngyvirágot, a gyönyört, a gyermeket, a gyémántot, a gyógyító gyógyerőt, a gyökereket, a győzelmet, de együtt jelentik a gyászban gyújtott gyertyát is!**

Gazdaggá tettél,
mert amikor két tenyerem bölcsőjében ringatóztál, érezted féltő szeretetemet, amellyel a két tenyér igyekezett óvni (képletesen még ma is!), és érezned kellett azóta azt a szeretetté nemesült, ám mégis kényszerült tenyérszétnyitást is: repülj, kis madaram, szállj a fellegekig, szállj majd Isten elébe és tedd le eléje tehetségedet, amit velünk most igyekszel megosztani, mert azzal örömöt nyújtasz lelkünknek, békességet és szeretetet! Áldjon meg mindezért a Teremtő, akiben "bíztunk eleitől fogva..."***

2010. május 31.

    * Utalás az "Emlékezz rá mindig..." c. versre
  ** Utalás Az a gy betű... c. versre
*** Utalás a Tenyérbölcső c. versre

* * * * *

Én bízom benne, hogy - ha gazdaggá nem is, de - talán picivel elviselhetőbbé tudtam tenni számára az utolsó hónapokat. Ha meg nem is gyógyulhatott, de egy kis fényt, életet küldhettem hozzá, adhattam a mindennapokban. Remélem, hogy így van. Isten nyugosztalja...

"...most beszélj a hallgatással"

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.

(Rabindranath Tagore - Kosztolányi Dezső ford.)

Nem lehet feldolgozni, valami döbbenet. Egy ember, akit 35 éve ismerek, aki minket felnőttekként tanított munka mellett, aki hozzásegített bennünket ahhoz, hogy minél zökkenőmentesebb lehessen a gyerekkor és felnőttség közötti átmenet, hogy minél könnyebben beletanulhassunk a felnőtt dolgozók életének írott és íratlan szabályaiba, aki nagyon kedves régi barátom és emlékem maradt akkor is, amikor már nem dolgozott köztünk, és akivel még nincs egy éve, hogy újra intenzíven felvettük az internet áldása által a kapcsolatot - egyszer csak nincs többé.

Tudtam, hogy méltatlanul nehéz kereszteket rakott rá az élet, és ő ezek ellenére túlélő volt. Túlélt egyenként is végzetes betegségeket, imádott édesanyja halálát, válásokat és csalódásokat, túlélte a legnagyobb szörnyűséget, mit ember elviselhet: saját lánya halálát is (mely, mivel még egy éve sem történt, tudom, halála napjáig nem dolgozhatta fel), az utolsó stroke-ja után újra tanult írni, mozogni, gépelni... bottal járt, de büszke volt rá, hogy ellátja saját magát - és az élet egyre csak rakta rá megpróbáltatásait...

Május elején talált meg csodálattal vegyes hitetlenkedéssel és szeretettel a verseimen keresztül, s azóta a vele való kapcsolat szinte mindennapjaimhoz tartozott. Intenzív lelki kapocs éledt újra köztünk az eleinte szinte napi, majd heti jó néhány levélváltás által. Az igen terjedelmes levelezések útján mintha be akartuk volna pótolni a hiányzó 33 év történéseinek megéléseiről való kölcsönös beszámolást. Néhány közös ismerősünkkel is sikerült felvennie a kapcsolatot, s ez gondolatom szerint legalább kicsit enyhítette állandó fájdalmait és napjai egyformaságát.

Szerencsére idősebbik lányával egy városban élt, így ha szüksége volt segítségre, nem volt egyedül.

December 16-án kaptam tőle az utolsó, tökéletesen szabatos és a tőle megszokott hibátlanságú levelet, amelyben pár sorban leírta - mint utólag kiderült, végzetes - balesetét, és hogy valószínűleg kórházban köt ki és elképzelhető, hogy sokáig nem fog tudni írni, mindezek után boldog ünnepeket és új évet kívánt, s hogy reméli, nem ez a levele lesz az utolsó... de legyek nagyon boldog...

Január első napjaiban értesültem közös ismerősünk által arról, hogy két műtéten esett át, csigolyája tört, és a telefont is a veje tartotta a füléhez, úgy tudott valamennyire beszélni vele. Én nem akartam és nem is mertem ilyen állapotban zavarni őt.

Mikor 13-án hajnalban megláttam közös volt kolléganőnk előző éjjel írt rövid, döbbent levelét a halálhírével, nem akartam elhinni. És még most is mindennap az van bennem, hogy erről is akarok írni neki, meg arról is...

Ami ebben a bánatban némi enyhüléssel tölt el, az az, hogy kérésére mindkét könyvemet el tudtam neki időben küldeni - a második elkészültét és megszületését együtt izgulta végig velem a múlt nyáron -, és tudom, ezzel fantasztikus örömet okozhattam neki. Névnapomra ő is elküldte nemcsak írásbeli levelét az évtizedek múltán is nagyon jól ismert, becses kézírással, hanem valóban egyedi ötletként egy magnókazettán a gondolatait, a hangját - egy kis walkmannel, hogy meg is tudjam hallgatni...

Még dolga lett volna itt, még tudott volna örömet szerezni jó pár embernek, családjának...

Legkisebb unokája születését sem érhette már meg, bár az örömöt legalább igen, amikor értesült a bekövetkezendő eseményről.

Nekem pedig... hiányzanak a levelei, hiányzanak csendes, szerény beszámolói és kicsit sem csak udvariasságból történő érdeklődései rólam, családomról, munkámról, a történésekről, a versekről... Hiányzik biztatása, meggyőzése úgy a verselésemhez, egészségügyi bajaimhoz, munkámhoz, mint tapintatos tanácsai családi problémáimhoz.

Hiányzik a nehéz napok túléléséhez... hiányzik. Soha nem felejtem el.

Már nem szenved, már egész biztosan nem fáj neki semmi. Megérdemli, hogy pihenjen...

Élt 72 évet.

"Minden élet csak ennyi? Az ember akar valamit, építget, rakosgat, törekszik erre-arra… aztán vége."

"Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen."

"Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (...) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre."

Wass Albert

Régi kedves barátom, nyugodj békében.