Dewey

Egyik karácsonyi ajándékom Dewey, a könyvtár macskája c. könyv.
Szándékosan nem rohantam az olvasásával, inkább lassan, ízlelgetve, pár fejezetenként olvastam el.
Más jellegű, mint a Homér; amiben a két könyv mégis megegyezik, az az, hogy mindegyik egy különleges, maga nemében egyedi macskáról szól, s a másik a mondanivaló: a szeretet, az eltéphetetlen kötelék macska és ember(ek) között.
A könyv nem kizárólag Dewey története, akit félig megfagyva, párhetes korában a könyvtár vezetője, Vicki Myron talált az év leghidegebb januári napján a könyvtári könyvledobóban, egy dobozban... s akit a könyvtári dolgozók befogadtak; hanem éppúgy az iowai Spencer kisvárosának is korabeli története. De ugyanúgy szól a könyvtárvezető Vicki magánéletéről, élete nehézségeiről, családjáról egyaránt, s végigkíséri Dewey 19 évét. Azt, ahogyan fokozatosan meghódítja közvetlen környezetét, a könyvtárba járó olvasókat, ahogy Spencer lakosait elbűvöli szépségével, kedvességével, érzékenységével, mellyel Dewey mindig pontosan megérzi, kinek van leginkább szüksége az ő szeretetére.
Képet kapunk róla, hogy hogyan lesz egyre népszerűbb, hogyan terjed a híre nemcsak a városon, országon túlra... hogyan képes embereket megváltoztatni, megszelídíteni, összetartani a 70-80-as években kemény gazdasági válságot túlélő iowai lakosokat.
Dewey azáltal, hogy életben maradt és a könyvtár cicája lett, ahogyan élte mindennapjait, csodálatos természetével számtalan embert, családot tett boldoggá. Neves macska lett, a világ minden tájára eljutott híre, filmet, reklámokat készítettek róla, újságok, könyvek írtak róla, s rengeteget fotózták nap mint nap. Sokan kizárólag az ő kedvéért jártak a könyvtárba... az ott tartott rendezvények vagy tárgyalások egyik főszereplője is ő volt.
A könyvben számtalan kisebb-nagyobb sztori és egyedileg Deweyre jellemző macskamánia olvasható, melyeken lelkesedhetünk, elérzékenyülhetünk, csodálkozhatunk, hitetlenkedhetünk, amelyek mind személyiséggé teszik Deweyt. Izgulunk érte, amikor életében egyetlenegyszer elvész s míg megtalálják... izgulunk, ha beteg... izgulunk, hogy a Japánból érkezett forgatóstáb előtt hajlandó lesz-e produkálni magát... hogy a többszáz mérföldről, csak az ő kedvéért érkező családok megkapják-e az élményt, amiért ideutaznak... de Dewey nem okoz csalódást. Érzi mindig, kinek mire van szüksége.
Dewey a nagylelkű és örök szeretet méltó példaképe.

"Gazdaggá" tehettem?

Mióta megtudtam a halálhírt, azon tépelődöm, tudtam-e legalább valami pluszt adni neki élete fájdalommal telt utolsó éveiben, élete végének elviselhetőbbé tételében, magyarul ebben a 7-8 hónapban, amióta tudomást szerzett verseimről és nagy intenzitással tartottuk a virtuális kapcsolatot.

Hiszen bizonyára fárasztotta néha az írás, mivelhogy az általa megtanult és büszkén használt 10 ujjas vakon gépelés után - az infarktus és a későbbi stroke-ból való lassú épülgetés folyamán - micsoda küszködések árán tudta leveleit az újratanult kétujjas pötyögéssel legépelni. Ráadásul többször is átolvasva és korrektúrázva esetleges elütéseit, hiszen az ő ujjai közül csak tökéletes kerülhet ki még így is, félig bénult állapotban.

Valószínűleg rengeteg időt is elvett tőle.

És nagyon rossz lehetett neki akkor, mikor egyszer úgy alakult, hogy másfél hétig nem válaszoltam. Szegény annyira kétségbeesett levelet írt, mert azt hitte, valamiért végképp nem akarok írni, nincs számára több időm - de hát mi okom lett volna arra, hogy ne írjak? Soha nem bántott meg, soha nem volt teher, sőt; egy volt és megismételhetetlen... mindig igyekezett magát háttérbe szorítani a rengeteg egészségügyi problémája, fájdalmai, nyűgei ellenére, és olyan volt hozzám, mint réges-régen: szerény, kedves, gondoskodó... azzal az alázattal, ami csak a nagyokra jellemző.

Tehát... akartam írni mindenképp, csak az állandó időhiány, munka utáni otthonra vállalt munka és számos családi s egyéb magánjellegű dolgok, kötelezettségek vették csak el tőle az időt, hogy nem írtam másfél hétig, de soha nem gondoltam volna, hogy őbenne ezalatt mi minden zajlott. A vele való levelezést nem lehetett összecsapni pár perc alatt, levelezésünk igényes volt. Tartalmilag és stilisztikailag egyaránt. Ebből következik, hogy ha csak 5-10 percem volt, nem kezdtem el épp neki írni levelet, ahhoz még nekem, a vakszedőnek is több kellett, ha neki írtam.

Természetesen igyekeztem azonnal megnyugtatni és írni, és arra is törekedtem, hogy ez soha ne fordulhasson többé elő - mármint részemről a késlekedés. Nem is fordult, hála Istennek.

Ugyanakkor mindig igyekeztem biztosítani afelől, mennyire megértem, ha nem tud, nem bír nekem írni - ne igyekezzen minél hamarabb és ne érezzen emiatt lelkifurdalást - én biztos vagyok benne, hogy írni fog és ha nem ír, annak oka van. Úgy gondolom, megnyugodott és hitt is benne, legalábbis nem mutatta többé, hogy emiatt aggódik, bár levelei változatlanul igen rövid idő - 1-2 nap maximum - elteltével érkeztek. Már tudtam, mennyire fontosak neki is a leveleim, tehát én is gondoskodtam arról, hogy megfelelő időben és mennyiségben, valódi tartalommal és ne sablonokkal tömve kaphassa őket.

Ha nem volt kéznél nála éppen új levelem, a gportalomat, blogjaimat és képtáraimat böngészte gondosan és szeretettel. Véleménye minden esetben számított. Többnyire minden blogbejegyzésemet, versemet aprólékosan számbavett, a könyveimmel kapcsolatos részletes visszajelzéseire is mindig számíthattam. És ezeknek annyira örültem! Hiszen soha nem tudom, egyáltalán olvas-e valaki, a visszajelzések, ha vannak egyáltalán, azok is másfélék.

Alábbi levelét 2010. május 31-én írta, annak hatására, hogy azt megelőzően bukkant rá három versemre, melyeket vele kapcsolatban írtam.

* * * * * *

Gazdag vagyok...

Mi mást is érezhetnék mindazok után, amelyeket néhány nap alatt lelkem kapott az úgy látszik, réges-régen el-, de be nem temetett emlékek felidézése során.
Ezen emlékek jó részét elvették tőlem a betegségek, ám hiteles forrásból "hittel hitt visszaemlékezéssé" szelídültek e régen történt események, amelyek hitelességéhez, azaz valamikori megtörténtükhöz kétség sem férhet!

Gazdag vagyok
azért is, mert Valaki aranytollából elővarázsolódtak verssorok, amelyek ajándékot, felbecsülhetetlent jelentenek számomra, mert emlékezett egy cselekedetemre...*

Gazdag vagyok,
mert Valakinek felrémlett emlékei közül egy írott betűpárom formációja-ölelkezése oly módon, mintha soha nem lennének képesek szétválni már ebben az életben, ők együtt jelentenek egy hangot -- élnek ugyan külön-külön is, szükség is van rájuk --, ám együtt jelentik a gyöngédséget, a gyönyörűséget, a gyöngyvirágot, a gyönyört, a gyermeket, a gyémántot, a gyógyító gyógyerőt, a gyökereket, a győzelmet, de együtt jelentik a gyászban gyújtott gyertyát is!**

Gazdaggá tettél,
mert amikor két tenyerem bölcsőjében ringatóztál, érezted féltő szeretetemet, amellyel a két tenyér igyekezett óvni (képletesen még ma is!), és érezned kellett azóta azt a szeretetté nemesült, ám mégis kényszerült tenyérszétnyitást is: repülj, kis madaram, szállj a fellegekig, szállj majd Isten elébe és tedd le eléje tehetségedet, amit velünk most igyekszel megosztani, mert azzal örömöt nyújtasz lelkünknek, békességet és szeretetet! Áldjon meg mindezért a Teremtő, akiben "bíztunk eleitől fogva..."***

2010. május 31.

    * Utalás az "Emlékezz rá mindig..." c. versre
  ** Utalás Az a gy betű... c. versre
*** Utalás a Tenyérbölcső c. versre

* * * * *

Én bízom benne, hogy - ha gazdaggá nem is, de - talán picivel elviselhetőbbé tudtam tenni számára az utolsó hónapokat. Ha meg nem is gyógyulhatott, de egy kis fényt, életet küldhettem hozzá, adhattam a mindennapokban. Remélem, hogy így van. Isten nyugosztalja...

"...most beszélj a hallgatással"

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.

(Rabindranath Tagore - Kosztolányi Dezső ford.)

Nem lehet feldolgozni, valami döbbenet. Egy ember, akit 35 éve ismerek, aki minket felnőttekként tanított munka mellett, aki hozzásegített bennünket ahhoz, hogy minél zökkenőmentesebb lehessen a gyerekkor és felnőttség közötti átmenet, hogy minél könnyebben beletanulhassunk a felnőtt dolgozók életének írott és íratlan szabályaiba, aki nagyon kedves régi barátom és emlékem maradt akkor is, amikor már nem dolgozott köztünk, és akivel még nincs egy éve, hogy újra intenzíven felvettük az internet áldása által a kapcsolatot - egyszer csak nincs többé.

Tudtam, hogy méltatlanul nehéz kereszteket rakott rá az élet, és ő ezek ellenére túlélő volt. Túlélt egyenként is végzetes betegségeket, imádott édesanyja halálát, válásokat és csalódásokat, túlélte a legnagyobb szörnyűséget, mit ember elviselhet: saját lánya halálát is (mely, mivel még egy éve sem történt, tudom, halála napjáig nem dolgozhatta fel), az utolsó stroke-ja után újra tanult írni, mozogni, gépelni... bottal járt, de büszke volt rá, hogy ellátja saját magát - és az élet egyre csak rakta rá megpróbáltatásait...

Május elején talált meg csodálattal vegyes hitetlenkedéssel és szeretettel a verseimen keresztül, s azóta a vele való kapcsolat szinte mindennapjaimhoz tartozott. Intenzív lelki kapocs éledt újra köztünk az eleinte szinte napi, majd heti jó néhány levélváltás által. Az igen terjedelmes levelezések útján mintha be akartuk volna pótolni a hiányzó 33 év történéseinek megéléseiről való kölcsönös beszámolást. Néhány közös ismerősünkkel is sikerült felvennie a kapcsolatot, s ez gondolatom szerint legalább kicsit enyhítette állandó fájdalmait és napjai egyformaságát.

Szerencsére idősebbik lányával egy városban élt, így ha szüksége volt segítségre, nem volt egyedül.

December 16-án kaptam tőle az utolsó, tökéletesen szabatos és a tőle megszokott hibátlanságú levelet, amelyben pár sorban leírta - mint utólag kiderült, végzetes - balesetét, és hogy valószínűleg kórházban köt ki és elképzelhető, hogy sokáig nem fog tudni írni, mindezek után boldog ünnepeket és új évet kívánt, s hogy reméli, nem ez a levele lesz az utolsó... de legyek nagyon boldog...

Január első napjaiban értesültem közös ismerősünk által arról, hogy két műtéten esett át, csigolyája tört, és a telefont is a veje tartotta a füléhez, úgy tudott valamennyire beszélni vele. Én nem akartam és nem is mertem ilyen állapotban zavarni őt.

Mikor 13-án hajnalban megláttam közös volt kolléganőnk előző éjjel írt rövid, döbbent levelét a halálhírével, nem akartam elhinni. És még most is mindennap az van bennem, hogy erről is akarok írni neki, meg arról is...

Ami ebben a bánatban némi enyhüléssel tölt el, az az, hogy kérésére mindkét könyvemet el tudtam neki időben küldeni - a második elkészültét és megszületését együtt izgulta végig velem a múlt nyáron -, és tudom, ezzel fantasztikus örömet okozhattam neki. Névnapomra ő is elküldte nemcsak írásbeli levelét az évtizedek múltán is nagyon jól ismert, becses kézírással, hanem valóban egyedi ötletként egy magnókazettán a gondolatait, a hangját - egy kis walkmannel, hogy meg is tudjam hallgatni...

Még dolga lett volna itt, még tudott volna örömet szerezni jó pár embernek, családjának...

Legkisebb unokája születését sem érhette már meg, bár az örömöt legalább igen, amikor értesült a bekövetkezendő eseményről.

Nekem pedig... hiányzanak a levelei, hiányzanak csendes, szerény beszámolói és kicsit sem csak udvariasságból történő érdeklődései rólam, családomról, munkámról, a történésekről, a versekről... Hiányzik biztatása, meggyőzése úgy a verselésemhez, egészségügyi bajaimhoz, munkámhoz, mint tapintatos tanácsai családi problémáimhoz.

Hiányzik a nehéz napok túléléséhez... hiányzik. Soha nem felejtem el.

Már nem szenved, már egész biztosan nem fáj neki semmi. Megérdemli, hogy pihenjen...

Élt 72 évet.

"Minden élet csak ennyi? Az ember akar valamit, építget, rakosgat, törekszik erre-arra… aztán vége."

"Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen."

"Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (...) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre."

Wass Albert

Régi kedves barátom, nyugodj békében.

Noé - támogatás: Csontika

Név: Csontika
Nem: kandúr
Született: 2008. 05. 01.
Bekerült: 2010. 09. 19.

Virtuális örökbefogadás:

Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Csontika 2 év körüli szürke-fehér cica, aki a 15. kerületben egy kertbe mászott be, mellső mancsain vonszolva magát. Mint kiderült, kétoldali medencecsonttörése van. Azóta megműtötték, jelenleg lábadozik.
2010. 11. - A cica teljesen rendbe jött, jelenleg ideiglenes befogadónál várja az álomgazdit.

(Forrás: Noé honlapja)

2011.02.11. Csonti teljesen helyre jött hála ideiglenes befogadójának. Már nem is lehet észre venni szinte, hogy pár hónapja járni sem tudott. Már nagyon várja az álomgazdit, jókedvű, játékos, jó fej cica.

A macska magazin - Haramia 9.

Január 8-án megjelent A macska magazin, melyben többek között a Haramia-történet 9. része is megjelent. 13-án késő este már sikerült is hozzájutnom az újsághoz.

Szép lett, azt leszámítva, hogy az írás tördelője az egyik mondatba berakott egy "nem" szót, mert ő úgy gondolta... holott már többször kértem, hogy az én írásaimat NE korrektúrázzák... ezáltal csak megváltoztatta a mondat teljes értelmét. Na de mindegy. Úgy látszik, ezt nem tudom kiküszöbölni.

Tehát, előre leírt javításként, hátulról a 4. bekezdés 2. mondata:

"Roppant jó érzés, mikor sikerül, főleg, miután már, mondjuk, a harmadik napnál tartunk, és még mindig sikerül!" - Így van az eredeti beküldésben, így szerepel minden oldalamon. Helyette: "Roppant jó érzés, mikor sikerül, főleg, miután már, mondjuk, a harmadik napnál tartunk, és még mindig nem sikerül!" Hogy mitől tűnt ez így jobbnak??

Az már csak másodlatos, hogy a hármaspontokat elhagyják és csak egyet raknak. Holott a hármaspontoknak igenis, van jelentősége. Továbbgondolásra, jelzésként, hogy tovább is mondhatnánk, de rábízzuk az olvasóra stb. Én elhiszem, biztos helytakarékosság, mert másképpen nem fér el a szöveg.

De az én eredetimben pl. az utolsó mondat IS hármasponttal végződik, s ez így van jól, jelezve, hogy folytatódik majd a dolog. Lehagyták, így olyan, mintha nem lenne befejezve.

Hát mindegy, nem újkeletű a probléma, és hát legalább... a lényeg, megjelenésre érdemes macskám története megjelent.:)

Haramia

9. rész

Orvosnál

Még lényegében csak Haramia hozzám kerülését, természetének bemutatását ecseteltem az eddigi részekben. Nem volt szó viszont füstszínű macskámról egészségügyi szempontból.

Azt tudom, hogy Haramia valahonnan elkóborolt anyjának nagy szerencséje volt, hogy kis idővel a szülés előtt állatszerető, lelkiismeretes emberek fogadták be – s valljuk be, hogy egyáltalán valaki befogadta! A befogadó család eredetileg nem szándékozott nemhogy egy, de öt macskát tartani egyáltalán, a helyzet csak egyszerűen így adódott. Azt hiszem, Haramia anyjának kivételes szépsége is segített a befogadási döntésben. De még ez esetben sem hiszem, hogy sokan megtették volna azt, amit Rita anyukája tett: amikor betegség tüneteit észlelte a macskacsaládon, dobozba rakta az egész almot anyjostul, és elgyalogolt velük párszáz méterre egy állatorvoshoz. Aki aztán diagnosztizálta a párhetes alom és anyjuk baját: macskainfluenzások lettek! A család előtt is titkolva súlyos pénzeket fizetett ki a ház asszonya, míg mind az öt cicát helyrehozták az influenzából injekciókkal, úgy, hogy nem csak egy alkalommal cipelte el őket...

Talán ebből a betegségből maradt vissza az a dolog, hogy Haramia és Cincúr, a Ritánál maradt másik füstszínű cica hajlamos a visszatérő kötőhártya-gyulladásra. (A másik két, fekete cicatestvérnél is elképzelhető, hogy így van, de az ő életútjukat nem kísérhettük nyomon.) Így szinte minden év telén-kora tavaszán ez a műsor megy nálunk: Tiacil szemcseppezés napi három alkalommal, míg a szemcsepp el nem fogy, nagyjából másfél-két hétig tartóan. Ez épp elég idő arra, hogy rendbe jöjjenek a gyönyörű szép borostyánszemek, ha szerencsénk van, akkor egy teljes évre!

Ugyanis a szemcseppezés Haramiánál felér emelkedőn való többszáz méter lefutásával. Volt olyan kezelésünk, ami eredménytelenséggel zárult és kezdhettük elölről, új szemcseppel, mert képtelenség volt neki rendszeresen és normálisan cseppenteni. Azért ez egyedül nem kis dolog; aki próbálta, tudja, miről beszélek! Ha Haramia meglátja, mire készülök, úgy elbújik, hogy ember nincs, aki meg tudná találni, vagy olyan helyre, hogy lehetetlen előszedni! Ha mégis elcsípem olyankor, amikor már tudja, mi vár rá, akkor számíthatok szó szerint vérre menő védekezésre, hadakozásra; csak négy lába van, de olyankor többnek tűnik! Rúg-vág-karmol-üt-harap, ami tetszik. Egyszerűen, küzd az életéért! S mikor már több sebből vérzik a gazdi, akkor feladja, elengedi – s illa-berek, nagyjából a nap hátralevő részében nem is látom a macskuszt. Így aztán, ha már észrevette Haramia, hogy szemcseppezés következik, akkor inkább nem is próbálkozom.

A bevált módszer nálunk a következő: minden esetben alváshelyzetet választok (mármint nyilván a cicáét), mégpedig derékmagasságban – ez nálunk egy imádott alvóhely, a vaskos pokróccal leterített vasalódeszka –, hogy mögé tudjak állni, és a tolatását saját törzsemmel megakadályozni, mivel az embernek minimum mindkét kezére szüksége van! Ja, és ne egy szál bikiniben végezzük a harci feladatot, mert egy hátsó lábbal aktívan rugdosó macska maradandó sérüléseket tud okozni!

Tehát alszik a gazfickó, én lecsavart kupakú szemcseppet fogok jobb kezemben, ugyanakkor két kézzel vastag frottírtörölközőt tartva észrevétlenül mögé osonok, s innentől villámgyorsan kell cselekedni: törölköző macskára, nyakánál tartom bal kézzel a fekvő cicával együtt; határozottan, de ugyanabban a pillanatban ugyancsak bal kezem alsó három ujjával felemelem az állát, bal kéz hüvelykujjával homloka bőrének felfelé húzásával egyik szemhéja emelése, jobb kézzel a már fölötte lefelé tartott fiolából cseppentés; majd ugyanez a másik szeménél. Ha valamelyik szeménél nem sikerült tökéletesen és még nem fogta fel teljesen a cica a dolgot, akkor lehetséges ismételni. És a szerencsétlen cseppentő személy természetesen közben testével szorosan simuljon a cica mögé, hogy annak eszébe se jusson hátrafelé menekülni!

Mindenesetre ez csak leírva ilyen hosszadalmas, egyébként az egész művelet, ha sikerül álmában és megfelelő helyen meglepni, pár másodperc! Roppant jó érzés, mikor sikerül, főleg, miután már, mondjuk, a harmadik napnál tartunk, és még mindig sikerül!

Haramia 3,5 hónaposan került hozzám, 5 nap múlva vittem el a közeli állatorvoshoz, aki átvizsgálta, és cicám akkor kapta meg első kombinált oltását, valamint a féreghajtót. A következőt pedig erre egy hónapra.

Az orvosnál nem viaskodott, fülét lesunyva, szemét szinte teljesen behunyva állta az orvos vizsgálatát; érezhető volt, hogy retteg, de a másik fél határozottsága miatt nem is próbált menekülni vagy védekezni. Helyette inkább azt játszotta, hogy "nem, ő nincs is", és szinte belesüllyedt a fémasztalba...

A második oltásnál, majdnem 5 hónaposan azért már tudta, miről van szó már akkor, mikor a hordozóba nagy nehezen bevarázsoltam, és egész úton keservesen nyávogott. A dokinál aztán kivettem a hordozóból. Reszketett, eggyé vált az asztallal, és amikor megtörtént az általános vizsgálat, meglett az oltás; hipp-hopp, azt láttuk, hogy a vizsgálóasztal, bizony, egy maréknyi nyúlbogyóval lett gazdagabb! Még szerencse, hogy Haramia mindig is – azóta is – ilyeneket produkál, mert nem volt sok gondja az orvosnak vele, úgy is mondhatnám, nem sokat cicózott: felvette a kukát és papírtörlővel beleseperte...

Fogászati gondolatok

Már negyedik alkalommal voltam képes fogorvoshoz menni. Ebből az első a fúrás-faragás és az idegkiszedés (szabadságot kivéve), az utolsó három pedig a teljes munkaidő után, 3 busszal onnan átszelve a várost. Fél 5-ig dolgozom, és volt, hogy negyed 7-re értem oda...

Rengeteg fogorvos van, én mégis pont őt választottam. Onnan 2 busz plusz gyaloglás, mire hazaérek; volt, hogy este negyed 9 után értem haza. Még mindig a gyökérkezelésnél tartunk, mely onnantól kezdve, hogy bekerülök, igen rövid idő alatt megvan - így az idő legnagyobb része az utazás. Ami, ha a telet vesszük figyelembe, amely pont akkor állt be keményen, mikor elkezdtem, nem semmi; szinte totál átfagyok ennyi utazás után. Az kellemetlen, amikor a három busszal való odamenés után - buszonkénti várakozással, idáig mindig fagyban, és az első három alkalommal vagy eső, vagy hó esett és szinte mindig jégpályákat kellett kerülgetni vagy locsos hóban taposni - szinte azonnal rám kerül a sor, mivel éppen jönnek bentről kifelé; hiszen jóformán fel sem engedek, vörösre vagyok fagyva, az idegtől még levegő után kapkodva és sűrű orrfúvások közepette kicsit még az átlagnál is kellemetlenebb betelepedni a fogorvosi székbe.

Van egy kényelmetlen és tök felesleges reflexem: állandó nyelési ingerenciám van, holott nincs is mit. Ez igen idegesít. Egész nap vigyázok rá, mit eszek, keveset egyek és igyak, nehogy gondom legyen ezekkel is.

Mostanra tudom, hogy jövő héten lesz még egy átmosás, s az azt követő héten a gyökértömés. S miután a rendelő teljes felújítás előtt áll, így kb. februárra fog sor kerülni a rettegett csiszolásokra és mintavételre.

Kiderült, hogy plusz két fogat kell hozzáadni az eddigi 10-hez, mivel a potenciális híd végén lévő régi kettes koronát mégiscsak meg kell bontani, mivel nagyon régi a korona és megrepedt. De valószínűleg anélkül is jobb, hogy egyben lesz a többivel, hiszen 16 éves minimum, és már érzékeny az íny és korona közti - sajnos, már nem zárt, lecsiszolt - tartófog. Eh, alig 204 ezer Ft lesz csak ez. És nem adtam hozzá az eddigi kezelést plusz a lehetséges többit... Katasztrófa mentálisan és anyagilag is. A csiszolás nagyjából 3 órás lesz. Soha életemben nem volt ilyen sokáig nyitva a képem... és szerintem ezt leszámítva is nagy stressz lesz számomra.

Nagyon régen tudom, hogy be fog következni, és sajnos, benne van a pakliban, hogy bármikor berobbanhat valami az alsó fogsorban is...

Soha nagyobb szükségem nem lett volna egy 13. havi fizetésre, vagy legalább valamennyire, bármennyire; de sajnos, nagyon sajnos - nincs és nem is lesz...

Güzülök egy ideje - bár nem igazán látszik azon a tényen, amit látok -, de a pénz teljes egésze még rejtély, hogy jön össze - sajnos, nincsenek tartalékaim.:(

Ne várja meg senki ezt a stádiumot, csak azt tudom javasolni. Bármennyire nemszeretem dolog - menni kell azonnal, ha probléma van. Utólag gyerekkortól kezdve másképpen csinálnám, ha lehetne...

Leona

Leona napján Meoi felköszöntött a topikon.:)

Egy gyönyörű oroszlánlányt tett fel hozzá...

Nem tagadom, ő már a budapesti hétvégén is felköszöntött, már csak azért is, hogy megindokolja - indokot, azt mindig talál - sok-sok ajándékát, hogy melyiket miért kapom.

Már gimis koromban is elterjedt az oroszlánmániám, és sokan úgy is hívtak. Kezdő dolgozó koromban, csupa magamkorúakkal körbevéve is valahogy mindenki tudta, hogy oroszlánimádó vagyok, minden megnyilvánulásomból kiderülhetett.

Fényszedők voltunk, és ha valakinek a munkájában előfordult az oroszlán szó, azonnal odahívtak saját gépükhöz, és megtiszteltek azzal, hogy én szedhettem le az oroszlánt.:)) Ez felnőtt fejjel lehet, hogy nevetséges, akkor sem volt sírás az akció körül, az biztos. Normában dolgoztunk, tehát nem volt kis dolog, hogy kollégáim leálltak, én is, csupán azért, hogy odafáradjak, ahol leszedhetem az oroszlán szót.

De életem során bőven elláttak oroszlánokkal, valahogy sosem volt gond senki számára, bármilyen kapcsolatban is állt az illető velem, hogy nekem mit lehet venni, ha valami névnap stb. közeledett.

Első olvasmányaim között voltak Joy Adamson Oroszlánhűség és Elza és kölykei című könyvek...

Annak idején, tizenéves koromban elkezdtem és nagyon szerettem subázni - első subafaliképem saját tervezésű oroszlánkép volt, mai napig is fent van a (volt) gyerekszobánkban...

Öcsémnek egy ideig hobbija volt vékony falemezre képeket "égetni" valami forrasztópákával vagy hasonlóval. Mikor közeledett valamilyen meglepetési lehetőség, nekem egy oroszlánrajzot égetett, szinte hihetetlen!:)

A lakásban több oroszlán van szerintem, mint Európa összes állatkertjében. Képek, plüssök, fotók formájában ugyanúgy, mint oroszlános ágynemű, oroszlános bögrék, oroszlános pólók, oroszlános díszpárna, kerámiaoroszlán, oroszlános pizsama, valamint a két kisragadozó élő oroszlánom személyében. A kutyák közül a csau is azért lett szerintem magasan mindenek fölött kedvencem, mert annyira hajaz az oroszlánra. Imádtam az ORI (Országos Rendező Iroda) nevét, mert az oroszlán becézése...:) Irigyeltem azokat, akik Oroszlányban laknak, és azokat, akik bármilyen város Oroszlán utcájában. Sőt, még Oroszlán Sonját is irigylem, meg bármilyen Oroszlán vezetéknevű egyént.

Bárhol jártunk barátaimmal, családommal, ahol oroszlánszobor volt, feltétlenül le kellett fotózni minden szögből, nem egyszer, de többször, s ha lehet, engem velük együtt.:)) Így vagyok az Oroszlán vendéglőkkel, Aranyoroszlán gyógyszertárral, Vörös oroszlán teázóval, és mondanom sem kell, megvan az egész Oroszlánkirály rajzfilmsorozat is.

A hajam eredetileg sötétszőke. Mikor elkezdtem festeni házilag, elvileg egy világosbarnával, akkor elsőre richtig egy oroszlánszín jött össze a sötétszőkéből. Ráadásul hátközépig ért és dauerolt volt, teljes sörényben pompáztam évekig, tiszta véletlenségből.:)

A Leona nevet csak jóval később fedeztem fel, és egyből csodálatosnak találtam. Lágy, egyszerűen dallamos, mégis határozott.

Mikor topikolni kezdtem, ezt a nevet választottam volna - de már volt, nem lehetett (azóta már nyilván tudom, hogy pl. számos stb. kiegészítésekkel lehetett volna...). Azután, amikor merni kezdtem nyilvánosság elé adni írásaimat, írói nevet kellett választani. Ott is szerepelt már ez a név, de nem mondtam le róla, összekombináltam saját keresztnevemmel...

És innentől már teljes joggal ünnepeltem meg január 4-én - természetesen magamban, apró kis örömökkel - a Leona-napot.