2018. augusztus 1., szerda

Gondolatok gombapaprikáshoz

Daninak első napja a Diginél. Ezen a héten még okításféle van, este mondta, hogy annyi információözön hull a nyakába, hogy alig győzi feldolgozni. Most hárman vannak betanuló-időszakban, nincs egyedül. A munkaidő kényelmes, 8-tól fél 5-ig elméletileg, és napi (talán) 9 (?) címet/helyet kell "megcsinálni" -- ekkor van meg az alap. Később kiderült, hogy ahhoz, hogy mindenképp meglegyen az a kiosztott 9 cím, kitolódik néha 1-2-3 órányira is az a hátsó határ.
Jövő héttől már ők is kijárnak autóval, párban. Danit egyelőre úgy osztják be, hogy ne ő vezessen; és egyelőre figyeljen, segítsen, technikailag nyilván legyen abszolút partner.

Telefonos nap volt; anyámmal, Danival és Istvánnal is beszélgetések voltak (családi csomagos partnerek😊).

Gombapaprikást főztem orsótésztával.


Emlékszem rá, mikor még áprilisban egy kontrollom után Popikának is meséltem, hogy elméletileg annyira kívánom a gombát, és ha megcsinálom, mégis alig tudok belőle enni, annyira savanyúnak érzem. Pedig már képes voltam és be is áztattam előtte sima vízbe a konzerv vagy üveges gombát, miután leszűrtem. Valamiért azt gondoltam, hogy akkor nem lesz savanyú... Közben meg csupán akkor még az én ízérzékem nem volt a helyén.
Milyen érdekes, hogy ugye, tavaly augusztus végén lett vége a kemónak, a sugárnak november közepén. Gyakorlatilag tavaly áprilistól, a kemó kezdetétől idén áprilisig, egy teljes évig volt agyonvágva az ízérzékelésem, ez idő alatt szinte képtelen voltam kitalálni, mit tudnék magamhoz venni, ami bent is marad. Idén tavasszal kezdődött az, hogy egyre több minden kezdett jólesni, fokozatosan, apránként, kicsiben. Félévvel a sugár után... azért ez nem semmi! Valahol olvastam, hogy aki kemót kap, élete végéig tárolja azokat az anyagokat... hát ezek alapján mindenképpen.
Viszont végre, ennyi idő után kezdtem igazi, normális ízeket érezni, nemcsak hamisakat.
Emlékszem, hogy a rizsnek papíríze, a kenyérnek fűrészporíze, a krumplinak mosóporíze, főtt tésztáknak semmi íze, a húsoknak romlottcucc-íze, a tojásnak szappaníze volt. (Humoros emberek itt meg szokták kérdezni, hogy miért, ezeket mindet kóstoltam már? Úgymond a papírt, fűrészport, mosóport, szappant... Nem, de simán el tudtam mindig is képzelni.) A felvágottaknál tömény, erőszakos ízeket éreztem. Nem volt nehéz semmit nem enni, mert ilyen ízekkel akkor is nehéz lett volna lenyelni bármit, ha történetesen nincs folyamatosan hányingerem. Még úgy is kimentem néha "hányni", hogy egyáltalán nem volt bennem semmi. Elég volt egy elképzelés vagy egy szag.
Nem gondoltam, hogy olyan nehéz lesz megértetni emberekkel, hogy miért nem eszek. Hiába meséltem el érdeklődésükre, hogy nem és nem, és miért nem, ha erőltetem, visszafordul, egy merő görcs az egész gyomrom -- nem igazán értették meg. Mint kiderült, volt, aki azt hitte, hogy a torkommal van baj... hogy tudnék és akarnék enni ezek szerint, csak fizikailag nem tudok, mert baj van a nyelőrendszerrel. Holott előtte már elmeséltem a fentieket... Nyilván ezek szerint aki véletlenül sem volt még hasonló szituban, ezt sem értheti meg, illetve csak kevesen rendelkeznek efajta empátiával.
Volt, aki maj'hogynem elküldött a francba, hogy mi az, hogy nem eszem, enni kell, tessék enni és kész. Le van zárva. Őket innentől feladtam megértés-elvárásilag. Nincs értelme...
Szerencse, hogy a gyümölcsöket és a fagyit tudtam enni, mert a tavalyi nyarat gyakorlatilag főleg dinnyével és néha fagyival húztam ki. Ezek tartották bennem a lelket, ezeket nem hánytam ki. Illetve dinnyét hánytam párszor, de az is a fogmosás miatt volt...
Visszatérve a gombapaprikásra, mikor ezt Popikának meséltem, hogy egyszerűen savanyú és kész, nem tudom, miért; utána kb. két hét múlva megcsináltam megint a gombapaprikást. És mit ad isten! Nem volt savanyú! Normális gombaíze volt! Ez volt az első rádöbbenés, hogy alakulnak az ízek. És nagyon-nagyon fokozatosan kezdett alakulni, visszatérni az ízérzékem, ami még most sem tökéletes, de azért már tudok jóízűen enni, ha nem is sokat.
A kávé tért vissza legkésőbb. Tulajdonképpen idén június tájékán mertem először megpróbálni a kávét, tavaly tavasz óta. De csak itthon. Sose lehet tudni, nem kell-e rohanni! Mindig nagyon hiányzott, mert olyan voltam a hiányától, mint a falhoz csapott hal. Sosem vittem túlzásba, de kell az embernek napi 1-2 kávé, na. De még a gondolatától is kivert a víz, valahogy tiltakozott ellene a bensőm. Azért két hónap óta újra megpróbáltam, és ha csak párnaponta is, de délután -- nem reggel, szigorúan délután! -- meg mertem inni egy 3 in 1 Nescafét. Egyre jobban esik. Most már hozzátartozik a kelés utáni ceremóniákhoz is.

Megnéztem a tegnapi Elifet, a BK-t és a Szulejmánt -- a szerdát számon tartjuk!😊

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése