Laborkontroll, onkológia

Korán kelés, macskák és magam rendezése, készülődés, összepakolás.
Semmit nem kívánok, keserű minden, de iszom egy fél pohár Kaqun vizet,  hogy mégse legyen már üres a bélem. Erre kihányom. A sima vizet... mit szólna a szervezetem, ha netán gyógyszerek, reggeli, netalántán kávé is menne? Hasmenés néhányszor.
Tényleg, kávét már hónapok óta nem iszom. Attól félek, hogy a félliteres Nescafémnak baja lesz addig, mikorra újra kávét tudok inni...

Sógornőm kocsiját figyeltem a konyhaablakból, mert egy hete beszéltük meg, hogy elvisz ma a laborkontrollra, hála istennek. Ilyenkor fél 8-kor szoktam lemenni hozzá, és úgy indulunk.
Most Dani is szabit vett ki, pedig tiltakoztam... de amúgy meg tényleg nem volt haszontalan a jelenléte.
Sógornőm most reggel jött haza negyed 8-ra Kadarcsról, ahol a horgásztanyájuk van, ott szoktak lenni egész nyáron, csak időnként jönnek haza 1-2 napra. Közel van amúgy, talán vagy 20 km, kifogástalan, lakható, mindennel felszerelt házuk van ott, érthető, hogy inkább ott vannak, mint a panelben. Főleg, hogy sógornőm már nyugdíjas.
Fél 8-ra lementem, beszélgettünk, közben indulás elfele. A liftajtót, bejárati ajtókat nem bírom kitolni... a lépcsőn erősen kapaszkodom a korlátba... ez van.
Lent Dani vár bennünket, beszállunk az autóba, sógornőm elvisz bennünket a Kenézybe.
Danival kiszállunk, sógornőm hazamegy -- majd telefonáljak, ha végeztünk.
Első emeletre való felmászás, sürgős megkülönböztetéssel számhúzás. Kb. 40 perc várakozás, közben szinte kizárólag a sürgőseket hívják befele, annyian vagyunk.
Sorra kerülök kissé idegesen, hogy hogy fognak vénát találni. A szokott fővénámat szúrja meg, amelyet itt mindig szoktak; szerencsére működik. Résen vagyok, nem tud elküldeni egy kis papírvattával, kérek leragasztást.
Ezután ücsörgünk kint a ritkuló folyosón vagy 20 percet, biztos, ami biztos!
Onkológia ambulancia -- vagy 10 perc sorállás után leadom a papíromat, azaz jelentkezem. Van minimum két órahosszánk... Dani javasolja, hogy ne rohadjunk itt végig, hamarabb úgyse fognak szólítani, menjünk ki a folyosó oldalán lévő ajtón egy apró belső udvari részre, ahol padok is vannak. Közben úgy döntünk, hogy nézzük meg a büfét, úgy gondoltam most, hogy délutánra hátha meg tudok enni egy sajtos rolót és/vagy egy rózsaszín mignont, ha kapható valamelyik.
Csodák csodája, mindkettő volt a büfében! Ilyen korán még sosem láttam a büfé kínálatát, de így reggel teljesen paff lettem, mert rengeteg minden kapható! Csak szendvicsfélékből vagy 50-féle, és néha még cukrászdában sincs ennyi sütemény, de hidegtálas készítmények is voltak, ezerféle üdítő stb. Vettünk tehát sajtos rolót, rózsaszín mignont, meg Dani magának hamburgert, amit ott leülve el is kezdett enni.
Jó, hogy velem volt, mert figyelemelterelő is, nem kellett a hányingeremmel foglalkozni, meg jó sokat beszélgettünk, végig.
Ezután kimentünk a már említett oldalajtón a szabadba, ahol jó hűvös volt, és senki más nem is ücsörgött ott a padokon, csak mi.
Gondoltam, hogy úgy 10.10-ig van időnk, így tutira jobban telik, mint ahogy szokott, ha csak én vagyok, hogy 3 órahosszat ücsörgök egy helyben.
Ennél hamarabb jött rám viszont a csikarás, de követelőzve! Dani látta rajtam, hogy itt futni kell, úgyhogy bementünk az ajtón, amivel szemben volt a földszinti, bejáratközeli, legsűrűbb látogatottságú vécé... Emiatt kissé ódzkodtam, mégiscsak ciki egy hasmenéssel valaki mellé betanyázni, de sajnos, ez nem kívánságműsor! Itt dönteni kell hamar, vagy nagy bajok lesznek. Úgyhogy bementem, és sikerült megoldanom a dolgot úgy, hogy lehető legkevesebb felhajtással menjenek a dolgok. Lényegében nem több idő ez nálam ilyenkor, mint egy kisdolog -- ugyanúgy megy és zajlik, csak nem ugyanott...:D
Ezek után már mentünk vissza az onkológiára, ahol letelepedünk a rendelőhöz viszonylag közel, és megkezdtük a potenciálisan 5 perctől másfél óráig terjedhető várakozásunkat.
Negyedórán belül beszólítottak, de nem az én orvosnőm, hanem a főorvos.
Mondta, hogy jó a laborom, nem kell tovább a fehérvérsejtes injekció -- hozsanna! --, és elmondta, hogy jelentkeznem kell majd időpont-egyeztetés céljából a klinikai radiológián, a sugárterápia megkezdése miatt. Próbáltam kikutakodni, hogy mennyi az az időtáv, amikor még nem késő, hogy megyek, ugyanis a szar közérzetem miatt egyáltalán nem akartam elkapkodni. Nem nagyon sikerült megtudni -- azt mondta, hogy akár holnap is mehetek, majd mikor erre mondtam, hogy de én ám nem vagyok jól, akkor lazán szólt, hogy hát akkor a jövő héten. Én mondhattam volna, hogy de én még a jövő héten sem leszek jól, mert az előző is betartott a 4 hét utáni kemóig, meg még ki tudja, meddig tartott volna -- de már hagytam.
Szándékosan nem akartam és nem forszíroztam volna a világért sem most az infúziót. Egyrészt múltkor megtapasztalhattam, hogy már a két infúzió után sem leszek jól. Másrészt, hova szúrnák most az infúziót, mikor már a kemónál is annyit kínlódtunk? A fővénába, ahol reggel megszúrtak, nem szúrhatnák elvitelre, hiszen tudjuk, hogy elviteles branülnél nem szabad hajlatba szúrni, mert akkor az ember a nadrágját sem tudja levetni, mindenhez hajlítani kell a kart. Elviteles branülnél csak olyan helyre szúrhatják, mint az elmúlt alkalmakkor is: alkarba, kézfejbe stb., mindegy, csak lehessen vele ténykedni. Nekem meg azokon a helyeken nincsenek lehetőségek.
Mivel ez volt az utolsó kemó, úgy döntöttem, hogy nem infúziózunk akkor most, megpróbáljuk valahogy az önerőből kivergődést ebből a pocsék állapotból.
Még kaptam egy receptet valami hormontablettákra, melyet állítólag 3 havonként kell felíratni, és arra vannak, hogy még jobban elősegítsék azt, hogy ne jöjjenek vissza a daganatok.
Mikor kijöttem és leültem Dani mellé elpakolni a papírokat, a mellékfolyosó végénél pont feltűnt a doktornő, aki észrevett és odaszólt: nincs jól, Magdi? Mondtam neki, hogy nem vagyok jól, de most kihagynám az infúziót. Csak bólintott és bement a rendelőjébe.
Szóval ezen túljutottunk.
Kiérve telefonáltam sógornőmnek, aki szokásos negyedóra után jött is, és hazavitt bennünket. Ott elbúcsúztunk, megköszöntem nagyon a segítséget. Mondtam, hogy Danival átmegyünk az ATM-hez, most legalább nem egyedül kellene mennem.
Így is lett. Vettem fel pénzt, aztán végigmentünk a piacon, megkívántam az őszibarackot. Komolyan, mint terhes koromban: csak azokat tudtam enni, amikre ráéheztem. Persze ez más, mert itt akkor sem biztos, hogy tudom enni, ha elméletileg megkívánom!
Nagy, mézédes, sárgabélű őszibarackot vettem, három darabot. Remélem, jó lesz.
Dani felkísért, itthon még beszélgettünk, majd elment.

Jött ma egy levél egy szegedi ismerősömtől, melyben 5 db Penny-pont volt. Már múlt héten lebeszéltük, rám kérdezett, hogy gyűjtjük-e most is, és kell-e nekem 5 pont. Hát hogyne, Szilvi nagyon örült neki, mert az utolsó plüssre gyűjtik a pontokat.

A délutánt olvasással töltöttem, este pedig kismaraton volt a Survivorral, BK-tel és Szulejmánnal. Búfelejtő, figyelemelterelő mind. Egy ideig szabad vagyok!