Kontroll után

Közérzetben nincs változás.
A sajtos rolót, bár imádom, csak két falat erejéig bírtam megkóstolni.
Az egy darab rózsaszín mignont 3 napig ettem. Mindig vágtam belőle egy egycentis részt. De legalább bent maradt!
A barackot úgy ettem, hogy naponta egyet. Jólesett, míg ettem, az ízét éreztem, még ha utána egyből visszatért is a keserűség. Nem jött ki.

Telefonált anyám, István is.
Elpakoltam a beszáradt ruhákat, neteztem, olvastam.

Este a szokásos két műsorral próbáltam nem tudomást venni a keserűségről és gyengeségről.
De legalább nem kellett már a fehérvérsejtes injekciót nyomni!
A véralvadásgátlósból még van egy pár, azokat még benyomom, aztán annak is vége! Végül is március vége óta már kicsit abból is elég! Kezd már egyre jobban idegesíteni ez a fél éve tartó napi szurkálás, időnként duplán, ugyebár.

Laborkontroll, onkológia

Korán kelés, macskák és magam rendezése, készülődés, összepakolás.
Semmit nem kívánok, keserű minden, de iszom egy fél pohár Kaqun vizet,  hogy mégse legyen már üres a bélem. Erre kihányom. A sima vizet... mit szólna a szervezetem, ha netán gyógyszerek, reggeli, netalántán kávé is menne? Hasmenés néhányszor.
Tényleg, kávét már hónapok óta nem iszom. Attól félek, hogy a félliteres Nescafémnak baja lesz addig, mikorra újra kávét tudok inni...

Sógornőm kocsiját figyeltem a konyhaablakból, mert egy hete beszéltük meg, hogy elvisz ma a laborkontrollra, hála istennek. Ilyenkor fél 8-kor szoktam lemenni hozzá, és úgy indulunk.
Most Dani is szabit vett ki, pedig tiltakoztam... de amúgy meg tényleg nem volt haszontalan a jelenléte.
Sógornőm most reggel jött haza negyed 8-ra Kadarcsról, ahol a horgásztanyájuk van, ott szoktak lenni egész nyáron, csak időnként jönnek haza 1-2 napra. Közel van amúgy, talán vagy 20 km, kifogástalan, lakható, mindennel felszerelt házuk van ott, érthető, hogy inkább ott vannak, mint a panelben. Főleg, hogy sógornőm már nyugdíjas.
Fél 8-ra lementem, beszélgettünk, közben indulás elfele. A liftajtót, bejárati ajtókat nem bírom kitolni... a lépcsőn erősen kapaszkodom a korlátba... ez van.
Lent Dani vár bennünket, beszállunk az autóba, sógornőm elvisz bennünket a Kenézybe.
Danival kiszállunk, sógornőm hazamegy -- majd telefonáljak, ha végeztünk.
Első emeletre való felmászás, sürgős megkülönböztetéssel számhúzás. Kb. 40 perc várakozás, közben szinte kizárólag a sürgőseket hívják befele, annyian vagyunk.
Sorra kerülök kissé idegesen, hogy hogy fognak vénát találni. A szokott fővénámat szúrja meg, amelyet itt mindig szoktak; szerencsére működik. Résen vagyok, nem tud elküldeni egy kis papírvattával, kérek leragasztást.
Ezután ücsörgünk kint a ritkuló folyosón vagy 20 percet, biztos, ami biztos!
Onkológia ambulancia -- vagy 10 perc sorállás után leadom a papíromat, azaz jelentkezem. Van minimum két órahosszánk... Dani javasolja, hogy ne rohadjunk itt végig, hamarabb úgyse fognak szólítani, menjünk ki a folyosó oldalán lévő ajtón egy apró belső udvari részre, ahol padok is vannak. Közben úgy döntünk, hogy nézzük meg a büfét, úgy gondoltam most, hogy délutánra hátha meg tudok enni egy sajtos rolót és/vagy egy rózsaszín mignont, ha kapható valamelyik.
Csodák csodája, mindkettő volt a büfében! Ilyen korán még sosem láttam a büfé kínálatát, de így reggel teljesen paff lettem, mert rengeteg minden kapható! Csak szendvicsfélékből vagy 50-féle, és néha még cukrászdában sincs ennyi sütemény, de hidegtálas készítmények is voltak, ezerféle üdítő stb. Vettünk tehát sajtos rolót, rózsaszín mignont, meg Dani magának hamburgert, amit ott leülve el is kezdett enni.
Jó, hogy velem volt, mert figyelemelterelő is, nem kellett a hányingeremmel foglalkozni, meg jó sokat beszélgettünk, végig.
Ezután kimentünk a már említett oldalajtón a szabadba, ahol jó hűvös volt, és senki más nem is ücsörgött ott a padokon, csak mi.
Gondoltam, hogy úgy 10.10-ig van időnk, így tutira jobban telik, mint ahogy szokott, ha csak én vagyok, hogy 3 órahosszat ücsörgök egy helyben.
Ennél hamarabb jött rám viszont a csikarás, de követelőzve! Dani látta rajtam, hogy itt futni kell, úgyhogy bementünk az ajtón, amivel szemben volt a földszinti, bejáratközeli, legsűrűbb látogatottságú vécé... Emiatt kissé ódzkodtam, mégiscsak ciki egy hasmenéssel valaki mellé betanyázni, de sajnos, ez nem kívánságműsor! Itt dönteni kell hamar, vagy nagy bajok lesznek. Úgyhogy bementem, és sikerült megoldanom a dolgot úgy, hogy lehető legkevesebb felhajtással menjenek a dolgok. Lényegében nem több idő ez nálam ilyenkor, mint egy kisdolog -- ugyanúgy megy és zajlik, csak nem ugyanott...:D
Ezek után már mentünk vissza az onkológiára, ahol letelepedünk a rendelőhöz viszonylag közel, és megkezdtük a potenciálisan 5 perctől másfél óráig terjedhető várakozásunkat.
Negyedórán belül beszólítottak, de nem az én orvosnőm, hanem a főorvos.
Mondta, hogy jó a laborom, nem kell tovább a fehérvérsejtes injekció -- hozsanna! --, és elmondta, hogy jelentkeznem kell majd időpont-egyeztetés céljából a klinikai radiológián, a sugárterápia megkezdése miatt. Próbáltam kikutakodni, hogy mennyi az az időtáv, amikor még nem késő, hogy megyek, ugyanis a szar közérzetem miatt egyáltalán nem akartam elkapkodni. Nem nagyon sikerült megtudni -- azt mondta, hogy akár holnap is mehetek, majd mikor erre mondtam, hogy de én ám nem vagyok jól, akkor lazán szólt, hogy hát akkor a jövő héten. Én mondhattam volna, hogy de én még a jövő héten sem leszek jól, mert az előző is betartott a 4 hét utáni kemóig, meg még ki tudja, meddig tartott volna -- de már hagytam.
Szándékosan nem akartam és nem forszíroztam volna a világért sem most az infúziót. Egyrészt múltkor megtapasztalhattam, hogy már a két infúzió után sem leszek jól. Másrészt, hova szúrnák most az infúziót, mikor már a kemónál is annyit kínlódtunk? A fővénába, ahol reggel megszúrtak, nem szúrhatnák elvitelre, hiszen tudjuk, hogy elviteles branülnél nem szabad hajlatba szúrni, mert akkor az ember a nadrágját sem tudja levetni, mindenhez hajlítani kell a kart. Elviteles branülnél csak olyan helyre szúrhatják, mint az elmúlt alkalmakkor is: alkarba, kézfejbe stb., mindegy, csak lehessen vele ténykedni. Nekem meg azokon a helyeken nincsenek lehetőségek.
Mivel ez volt az utolsó kemó, úgy döntöttem, hogy nem infúziózunk akkor most, megpróbáljuk valahogy az önerőből kivergődést ebből a pocsék állapotból.
Még kaptam egy receptet valami hormontablettákra, melyet állítólag 3 havonként kell felíratni, és arra vannak, hogy még jobban elősegítsék azt, hogy ne jöjjenek vissza a daganatok.
Mikor kijöttem és leültem Dani mellé elpakolni a papírokat, a mellékfolyosó végénél pont feltűnt a doktornő, aki észrevett és odaszólt: nincs jól, Magdi? Mondtam neki, hogy nem vagyok jól, de most kihagynám az infúziót. Csak bólintott és bement a rendelőjébe.
Szóval ezen túljutottunk.
Kiérve telefonáltam sógornőmnek, aki szokásos negyedóra után jött is, és hazavitt bennünket. Ott elbúcsúztunk, megköszöntem nagyon a segítséget. Mondtam, hogy Danival átmegyünk az ATM-hez, most legalább nem egyedül kellene mennem.
Így is lett. Vettem fel pénzt, aztán végigmentünk a piacon, megkívántam az őszibarackot. Komolyan, mint terhes koromban: csak azokat tudtam enni, amikre ráéheztem. Persze ez más, mert itt akkor sem biztos, hogy tudom enni, ha elméletileg megkívánom!
Nagy, mézédes, sárgabélű őszibarackot vettem, három darabot. Remélem, jó lesz.
Dani felkísért, itthon még beszélgettünk, majd elment.

Jött ma egy levél egy szegedi ismerősömtől, melyben 5 db Penny-pont volt. Már múlt héten lebeszéltük, rám kérdezett, hogy gyűjtjük-e most is, és kell-e nekem 5 pont. Hát hogyne, Szilvi nagyon örült neki, mert az utolsó plüssre gyűjtik a pontokat.

A délutánt olvasással töltöttem, este pedig kismaraton volt a Survivorral, BK-tel és Szulejmánnal. Búfelejtő, figyelemelterelő mind. Egy ideig szabad vagyok!

Vegetálás

Szilvivel vetettem nyugdíjas bérletet, elvégre szeptemberben kezdődik a sugár, és nyilván nem gyalog fogok a klinikára járni.

Dani ment anyámhoz helyettem estefelé.
Ma volt nyugdíj, így küldte nekem a támogatást, meg Szilvinek szülinapi, Bencének névnapi ajándékra szánt összegét. Most Danira bízta a csekkjeit és a rávalót, ő rendezte neki.

Netezés, olvasás.
Este Survivor, BK volt pompás figyelemelterelő az agonizálásról.

Fokozódik

Közérzetemről annyit mondhatok, hogy "a nemzetközi helyzet fokozódik".
Két evési kísérletem volt, az egyik dinnye, amit tétova fogmosás következtében kihánytam; a másik pogácsa, ami megakadt a torkomnál; egy darabig se ki, se be, majd nagy svunggal inkább a kint mellett döntött.

Mai nap megint csak mostam egy géppel, teregettem.
Anyám telefonált, majdnem mindennap érdeklődik szegény, hogy hogy vagyok és nem győz sajnálni. Csak néha nem esik olyan jól beszélni, és hagyom, hogy inkább ő beszéljen.

Még szombaton megjött a készülő HM antológia pdf-je, melyben én is szerepelni fogok, így referáltam róla, és utaltam a részvételi díjat (nyomdaköltség, tiszteletpéldányok) -- hamarosan megjelenik.

Ma kezdődik a Survivor, amit most kedvem lett nézni. Régebben nem tudtam és nem is akartam ilyeneket nézni, de most elkezdtem, és mivel később írom ezt, leírhatom, hogy nem bántam meg. Nagyon jól kikapcsol, és azonkívül csodálatosan szép helyen játszódik.

Köszöntés -- vasárnap

Istvánnak

nagyon boldog

szülinapot kívánok!

Ma szándékosan elfoglaltam magam a nettel, filmekkel.
Istvánt köszöntöttem a lehetséges előfordulási helyeken, plusz elektronyos képeslap meg ilyesmi.
Küldött nekem két letöltött filmet, melyeket meg is néztem. Egy klasszikus stílusú régi krimit, A mesterdetektívet néztem, valamint a Kedvencek temetője 2.-t.

Este Dani jött, aki vett nekem a Tescóban egy egyrétegű clima-star high-tech, mikrokapszulás paplant.
Én ugyanis azon kevesek közé tartozom, aki élete első paplanjával takarózik még mindig, 55 éves biztos megvan. Már szanaszét foszlik mindene, oldalt nem tudom, hányszor körbevarrtam már kézzel. Az a hagyományos selyemhuzatú steppelt paplan, aminek már folytonossági hiánya is van, és nemcsak varrásnál. Én ugyanis esküdtem rá, hogy nem kell nekem másik, mert az enyém a legjobb paplany. Ez onnan ered, hogy amiket később vettünk, láttam, hogy sokkal könnyebb fajsúlyúak, még ugyanilyen selyemhuzatú steppeltek, de pehelypaplanok, könnyebbek, és feszt összevissza vannak reggelre a huzatban -- na, az enyém, a jó kis súlyával abszolút feküdt a huzatban, soha nem kellett vele kínlódni, nem gabalyodott össze stb. Meg voltam győződve, hogy a gyerekkori paplanyosom végigszolgál engem.
Most, miután látom a különbséget használattal, hát tudom, hogy tévedtem: ez az új paplan nagyon szuper, kár lett volna nem megismerni. Pihekönnyű és mégis tartja a meleget, iszonyú kényelmes. Számomra a legfontosabb kérdésben is helytáll: NEM mászik el összevissza a huzatban -- tehát a régi paplanyosom ebből a szempontból is ki van, szegény, ütve.
Még aznap este ágyneműt cseréltem és az új paplant húztam fel. Rendkívül jó érzés volt benne aludni!
Ez egyébként Dani részéről a szülinapi ajándékom.:)

"Nagy horderejű" szombat

Most már elkezdődött a fehérvérsejt-termelő injekció hatása is, melyet kemó utáni nap, 24 órával kemó után kellett adni először, aztán pedig naponta. Görcsölt néha itt-ott, lüktettek az ízületeim.

Összepakoltam a beszáradt ruhát, elraktam a helyére.
Megnéztem a Szultánát, amit István szokott minden héten elküldeni, így reklámok nélkül nézhető.
Dani estefelé almot hozott és elvitte a tiszta ruhát.

Kezdődik

Ma már sokkal keserűbb érzéssel keltem fel.
Egész nap azzal küszködtem, hogy hova tegyem a felgyűlt nyálat a számban. Borzalmas lenyelni. Egész nap arcomat beszíva létezem, hogy ne kelljen öklendeznem, de közben csak felgyűlik a nyál. Ebből a szempontból csak az alvásidőszak enyhít valamit az életemen.
Nyilvánvaló, hogy innentől kezdve már a szívgyógyszereket sem tudtam bevenni. Próbáltam, de nem sikerült az elementáris öklendezéstől. Emiatt meg csak zötyögött-kalimpált a szívem egész nap...

Ahogy gondoltam, beszáradt a ruha nagyja. Behajtogattam, amit kellett, enyhén vaklálva megvarrtam, elraktam a Dani zsákjába, amin túllettünk... Közben a gép kimosott harmadjára, volt hely teregetni.
Ezen túlmenően a szokásos netezés, olvasás.

Kemó után

Ma még stagnált a kemó előtti közérzet, de valahogy biztos voltam benne, hogy hamarabb el fog kezdődni a rosszabbul lét, mint az első kemók idején. Ugyanúgy, mint ahogy egyre tovább is tartanak ezek az időszakok.
Most, a 6. kemónál először fordult elő a terápia során, hogy a Medrolt képtelen voltam szedni. Hivatalosan kemó előtti napon kettő, kemó napján és utána való első napon 2-2, a második napon 1. Mindannyiszor 1-1 Quamatel kíséretében, ami gyomorvédő. Na, ezt most képtelen voltam abszolválni, a Medrolnak elég a dobozára ránéznem, máris öklendezem.
Mutatja, hogy egyre "fokozódik a helyzet", hogy az előző 5 kemó alkalmával ha nem is nagy buzgósággal és örömmel, de valahogy bevettem. Most kivitelezhetetlennek tűnt, és tudom, hogy úgyis kihánytam volna, ami tekintve, hogy milyen iszonytatóan keserű, hatalmas trauma lett volna. Tudom, mert próbáltam...

Ma nem volt semmi különös azontúl, hogy neteztem (ha túl gyenge vagyok, a játékot részesítem előnyben, az kikapcsol és kevés erőt igényel), olvastam, és Dani kétszer fordult nálam.
Egyszer hozta a szennyesét, mely már régóta esedékes, így három gépnyi volt. Ebből kettővel mostam ma, mert ennyi fér rá a szárítóra -- de mivel meleg van, így hamar meg fog száradni, szerintem már holnap bevehetem a nagyját, és kimosok még egy géppel.
Másodjára pedig hozott nekem ajándékba dinnyét és 4 gombóc fagyit.

Kemó 6.

Kedden volt egy "felzárkózó" nap, azaz pihenő még a nagy tortúra előtt.
Semmi különös, fényképeket javítottam, albumokat csináltam, hiányosságokat pótoltam.

Ma, szerdán pedig megtörtént a 6. kemó.
Sógornőm vitt el, ami nagyon hasznos volt a mai nap, mert javulásról nem nagyon beszélhettünk.
Az ambulancián lejelentkeztem, és majdnem két órát vártam, míg beszólítanak végre. Emiatt igen későn kerültem tű alá.
Nagyon sokan voltak. Az egy asszisztensnő percenként pattogott a kartonozó és a két rendelő között. Kb. 60-nal. A népek meg csak egyre jöttek, sort álltak, várakoztak, jöttek...
Nekem nagyon fárasztó volt a várakozás, de nem akartam úgy járni, mint a múltkor, hogy leülök, aztán két perc alatt máris öten vannak előttem.
Utána már várakozhattam ülve.
A doktornővel együtt úgy véltük, hogy essünk túl a kemón.
Kértem a Fraxiparine injekciót, mondta, hogy már csak 10-et írassak (odafent kell íratni az osztályon). Persze a fehérvérsejt-termelőt nem szoktuk kérni, mégis mindig kiírják maguktól.:)
Az osztályon is legalább 40 perc eltelt, ott is kevés volt a személyzet, szegény egyetlen nővér nem győzött ugrálni csak ebben az egy szobában, szinte ki sem tudott szabadulni, mert teltház volt olyannyira, hogy még a rendes székeken is kemósok ültek. Csoda, hogy volt egyetlen szabad szék, mikor bementem.
Elég sokára készültek el a nedűim, valamint jutott hozzám a nővér, hogy próbáljon megszúrni. Annyira kíszen vannak a vénáim, hogy tanácstalanul forgatta jó darabig a kezemet. Megpróbált egy helyen megszúrni, de azonnal ki is pukkant... leragasztás áldozata lett, és eléggé fájdalmas.
Aztán a végén nem volt más lehetőség: a sokat tapasztalt fővénám, melynek utolsó szúrásán, a laboroson még két napja is tízforintosnyi lila volt -- ezt használta fel, még kész csoda, hogy ez működik. Komolyan mondom, nem tudom és előre félek, hogy az egyhetes laborkontrollon és esetleges infúzión hova fognak szúrni. Mert a laborban szerintem ugyanide, mint mindig; de a visszajárós infúziót nem szokták hajlatba szúrni, mert akkor amíg bent van, lehetetlen bármit is csinálni, amihez hajlítani kell a kart, különben kiszakadhat. Szóval nem tudom, mi lesz.
Végül aztán ez csak sikerült, és rendben lement a 6 palack.
Kicsit kirügyeztem alattuk, a piros leszedált, a Suprastintól alig bírtam nyitva tartani a szemem... ráadásul a tömeg ellenére most olyan ingerszegény volt a helyzet, hogy megkérdeztem a nővért, nem lehetne-e bekapcsolni a tévét, tökmindegy, milyen csatorna, csak legyen már valami, bármi, ami zaj és kép. Azt sem bántam, ha focira viszi. Talán jobban telik az idő. Legjobban az idegesít, hogy az ember ott van kifektetve, és ki kell bírnia, hogy telnek az órák, miközben a szerektől különböző hatások érik.
Aztán egyszer, halleluja, csak vége lett, és kiszedték a branült. Mondtam, jól ragasszák le, mert az első adag papírvatta nyomban átázott most is. Ha már egyszer megszúrják, ráadásul sikerül is, így reagál a vénám. Mindenesetre fogva tartottam még magam vagy negyedóráig...
Első dolgom volt pisilni, aztán kaptam zárójelentéseket, két receptet, aláírtam, eljöttem.
Gyógyszertár, kétféle injekció kiváltása. Büfé, egy szendvics. Kint szóltam telefonon sógornőmnek, aki negyedóra múlva már jött is.
Az idő pont nekem való volt, reggel 15 fokban mentünk, de ez nekem most nagyon jó volt. Most is, a várakozásnál. Melegben lehet, összerogytam volna.
Sógornőmmel 5 perc alatt hazaértünk, így is fél 2 elmúlt már! Teljes napi program.
Nagyon köszöntem, mondta, hogy 1 hét múlva is elvisz.
Otthon megettem a szendvics nagyját, almoztam, etettem, majd ledőltem kicsinyég. Egy vékony pléddel, zoknival, ami tőlem nagy szó. Inkább, mint becsukni az ablakot.
Aludtam is itt-ott, néha, mikor eszméltem, nem tudtam eldönteni, még délután van, vagy ez már az éjszakai alvás és hajnalodik.:))
Na, csak túlvagyunk a kemón.
Most még jön egy nagyon rossz és szerintem piszok hosszadalmas korszak, amíg magamhoz térek a kemó utáni rosszullétből. Amit most sem tudtam lemérni, meddig tartott volna, merthogy összeért a két kemó, melyek 4 hétre voltak egymástól... kevesebbre most sem számítok, de gőzöm sincs, mennyi lett volna... akár két hónap?
Jövő héten a kontrollon, ha el tudok majd egyáltalán... most már meg kell mondják, hogy lesz a sugár, hova, mikor, hogyan kezdjük el. Fog-e számítani, hogy még rosszul vagyok...

Este hozták Bencust. Ma van naptár szerint a névnapja: Isten éltesse Bencust!:)
Kemós és kontrollos napok után már szinte természetes vigaszdíj a Szulejmán...

Köszöntés

Bencusnak boldog névnapot! :)

Ajándék érkezik

Katával csetelgettünk sokat múlt hét óta. Mi cseten is annyit dumálunk, mint személyesen vagy telefonon szoktunk, általában tényleg alig bírjuk abbahagyni. Most persze telefonon nehezebb, meg személyesen is, de hát most ez van. Lényeg, hogy régóta szeretne nekem valamivel segíteni, és most kitalálta, hogy mégis hogyan tudna. Pedig mindig mondom neki, hogy ne foglalkozzon ezzel, tudom én, hogy nagyon jószándékú, segítőkész ember, és azt is tudom, hogy ezer gondja-baja van. Ezerrel ápolja a régóta beteg anyukáját, aki teljes és állandó ellátást-gondozást igényel.
Nem hinném, hogy nekem kéne lennem fontos dolgai egyikének, ráadásul ő is aktív korú munkanélküli támogatás nélkül, aki nem őriz odahaza aranyrudakat.
Ráadásul nemrég volt egy esési balesete is, amiből egyáltalán nem gyógyult még rendesen fel, és nem hiányzik neki a jövés-menés, biciklizés.
Ettől függetlenül ma szeretne valamit hozzám eljuttatni, és punktum.
Sőt, hogy ne engem fárasszon azzal, hogy elkezdenénk hosszasan beszélgetni, ezért inkább azt javasolta, hogy ha lehet, menjen le inkább Szilvi, ha ő idejön azzal, amit hozni akar -- így biztos, hogy nem tartana fel stb.
Mondta, hogy az anyukájának írnak fel valamilyen csokis ízű tápszert, amiből gyűlik maradék is, mert az anyukája sem issza meg a teljes napi repertoárt, és már van következő recept is, tehát el akarja nekem küldeni a többletet. A mamájának nagyon jót tesz, alig volt étvágya előtte, szinte semmi, és érezhetően jó hatása van. Mivel én sem eszek, hát gondolta, hogy biztosan jót tenne nekem is ez a tápszer.
Úgyhogy mikor hazajöttem a tegnapi virágkocsi-fotózásból, nemsokára hívott is vonalason. Mondta, hogy fia felajánlotta, hogy mégis inkább ő hozná el a cuccot, mert így Kata is otthon maradhat az anyukájával és nem kell aggódni a fájós lába miatt sem, hogy útközben történik vele valami.
Így is történt. Még cseten szólt, hogy elindult a fia, és hogy vigyünk már le szatyrot, mert hátizsákba van pakolva -- de ezt a srác is mondta, mikor ideért, és szólt nekem mobilon, hogy itt van. Én leküldtem Szilvit, akivel már előzőleg megbeszéltük, hogy mi a helyzet.
Pár perc múlva jött is Szilvi.
Majd elájultam, mert látom, hogy pakol kifele... Én úgy képzeltem valahogy el, hogy kapok egy olyan nagyobb dobozos tápszert, mint a gyerekeké, és valami porból nekem kell elkészítenem a tápszert.
Hát nem, ezek ilyen kis flakonok szívószállal, mint a kis üdítők -- és 20 darab! Máriám!
És akkor még küldött egy doboz házitojást, s egy kis doboz lépesmézet. Később meg is kóstoltam: a gyerekkoromra emlékeztet. Akkor ettem utoljára ilyet, nagyapám foglalkozott méhekkel.
Valamint még mellékelt egy keresztény újságot is.
Tudom, hogy Katám maga a megtestesült jószándék és segítőkészség. Én ezt enélkül az akció nélkül is tudtam ám, és le is akartam beszélni, mert nem akartam, hogy baja legyen biciklizés közben, vagy a mamáját egyedül hagyja -- de nem lehetett. Tudom, ő is így érzi jól magát.:)
Mindenesetre hálás köszönetem, hogy ezernyi gondja-baja között még rám is figyel. Tudom, mennyire lelkiismeretes és odaadó. Ez önmagában is megható.
Ezernyi köszönet érte, s a szimpatikus fiatalembernek is, aki elhozta az ajándékot.

A mai este naplementéje:

Főtér -- virágkocsi-kiállítás

Szilvi Bencussal volt a múlt héten sok órányit a Tecsóban, míg csaknem minden iskolai felszerelést megvásároltak. Kizárólag teljesen fehér tornacipőt, ami tépőzáras (tanárok nem szeretik, de a gyerekek nem nagyon tudnak cipőt kötni és rohanni kell mindig, viszont segíteni sem szeretnek, ezért a szülő nyilván tépőzáras tornacipőt szeretne!), nem talált. A Deichmannban elvileg lett volna, csak gyakorlatban nem -- de nagyon kedvesen invitálták Szilvit megrendelni azt, mert hogy a központjukban van, és futár kihozza ingyen. Ebben maradtak, és Szilvi már kapott három üzenetet is, ma érkezik a futár. 11 óra körül ez le is zajlott: nagyon szép, fehér, tépőzáras tornacipőt kapott valami 1500-ot fizetve előzőleg a boltban.

Déli 1 óra körül vártam Danit, aki meg is jött Renivel együtt; hozott dobozban 5 gombóc fagyit, beszélgettünk kicsit, majd elmentek -- ő most délutános lesz a héten.

Aztán pedig hogylétemtől (erőnlétileg) tettem függővé, mindenesetre nagyon-nagyon szerettem volna ma a főtéri virágkocsi-kiállításra feljutni, csak eléggé "lapát sz@r"-nak éreztem magam. Viszont nagyon óhajtottam látni a virágkocsikat, és nagyon fényképezkedhetnékem volt! Győzködtem magam, hogy csak egy busszal fel a városba, kicsit fotózkodom, majd egy busszal haza!
Így aztán összekaptam magam, kicsit féltem ugyan a gyengeségtől, de mondom, ezt nem lehet pótolni. Ma az utolsó lehetőség, hogy láthatom a virágkocsik nagyját. Mert biztos voltam benne, hogy szokás szerint nem állítják ki az összest, általában amely kocsik nincsenek itt, azoknak máshol van dolguk.
Szóval elkészültem, kimentem egy 45-öshöz, felmentem 10 perc alatt a városba. 2 perc gyaloglás után kint voltam a főtéren, a kocsik között. A 14-ből 10-et állítottak ki, plusz egy bónusz: egy virágzongora, mely az úttest és a járda között volt felállítva. Hiányzott a korona, az Esztergom--Debrecen nyáját terelő jó pásztor kocsija, Nagyvárad--Debrecen oroszlános-angyalos kocsija, és a Fórum mamutos kocsija. Nagy kár... De elégedjünk meg annyival, amennyi van!
Kicsit idegesítő volt a szűk hely, lényegében a két villamossín melletti peronokon lehetett mozogni, mely túl rövid táv volt ahhoz, hogy befogja az ember az aktuális virágkocsit, azonkívül hihetetlen tömeg volt, így az, hogy ember nélkül fotózhassak le bármit, az lehetetlenség volt. Minden tele volt fényképező nézelődőkkel, gyerekek tömkelegével. Az úttest két szélén volt egymással szemben 5-5 kocsi. Mivel sokszor csak részleteiben sikerült fotózni, ezért egyről többet is fotóztam.
A sárkányról, mely a kedvencem: 21 méter hosszú, négy kocsival vitték, mozog, ordít, füstöt okád, villog -- nem sikerült rábukkannom, kinek vagy kiknek a kocsija, hogy miért titok ez, mert hogy pl. valamiért nem is versenyzett, még közönségdíjasként sem lehetett rá szavazni. Fotóztam a gyönyörűszép mintázatából is, mely tiszta friss virágokból készült, ezeket pénteken éjszaka szállították, magyarul ezen az óriási alkotáson egész szombaton, nappal és éjjel dolgoztak.
A győztes a főnixmadár lett -- az is nagyon szép.

 

       

           

Egy-egy fotó azokról a kocsikról, melyek itt, sajnálatomra, nem lehettek itt kiállítva: