Anyámnál

Hétfőn anyámnál voltam, előre megbeszélt, mégis igen körülményes volt.
Tegnap este unokahúgom megjelent Mollyval szalonnasütési ötletekkel, kenyeret is vitt hozzá, és este közölte, hogy nem alhatna-e itt, na most nyilván anyám nem az, aki bármire is nemet mond.
Így aztán ez elég rendesen átszabta a szokott teendőit és életvitelét, bár unokahúgom sokszor aludt ott régebben kutyástul, már amikor elköltöztette a pár éves kutyát is onnan az első 3-4 év után. Diákkorában meg volt, hogy EGÉSZ NYÁRON egyszerűen odaköltözött, vagyis éjjel-nappal ott volt. Megszokta ő már végül is, még azt is szerintem átlagon felül jól viselte, hogy unokahúgom annyira otthon érezte és érzi magát manapság, hogy szabadon nyitogat és tesz mindig mindent, és szabadon visz oda bárkit. A rengetegnek mondható eset kapcsán az a jellemző, hogy nem egyedül (illetve kutyával) ment, hanem valami barátnővel, barátnőkkel, baráttal, barátokkal. Plusz sokszor idegen kutyákkal is. És akkor anyám hagyja abba a kézi mosását, hajmosását, akármit, mert hát... csak kell velük foglalkozni.
Szóval most, mikor másnap délelőtt elmentek tőle, akkor ment öcsém, aki vagy két órát tett-vett, téblábolt.
Aztán volt Etelka, aki ugyan már több mint egy éve hivatalosan nem páciense, de azért tartja anyámmal a kapcsolatot privátilag, sokszor felhívja és sokat beszélgetnek, meg meg is látogatja, hoz ezt-azt, anyám is természetesen megkínálja ezzel-azzal.
De azért kicsit fárasztó neki, ez látszott most rajta, hogy ide, azt mondja, feszt_ jön_ valaki.
Egészségügyi bajai voltak, és nem tudta lerendezni, mert vagy itt volt, vagy jött valaki... de azt mondja, egy hajmosást se tud úgy nyugodtan egyedül befejezni, mert mindig_ esz a_ fene_ valakit.:)))
Na, én erre még a telefonban mondtam neki, hogy isten ments, nem akarok én menni még habként a tortán ezek után, tessék pihenni, amennyit lehet.
Azért belegondolva, tényleg mindig így volt.
Persze mondta néha azt is, hogy azért olyan is volt, amikor meg szükség lett volna valami miatt, hog menjen valaki, akkor meg napokig senki. Mindenesetre, azért még ez volt a ritkább! Míg ott laktam, 28 éves koromig, emlékszem, ott mindig telt ház volt. Mikor eljöttem, csupán a szomszédasszony minden áldott napos vendég volt anyám egyetlen barátnőjeként, s volt, hogy emellett még ott volt 1--4 unoka... meg keresztanyám heti kétszer legalább. Szóval sosem kellett attól tartani, hogy anyám arról fog egyszer is panaszkodni, hogy ő egyedül van, és a "kutya se néz felé", mint ahogy keresztanyám ezt tette n+1-szer annak idején. Mindig elgondolkodom, hogy hogy lehet, hogy két testvér ennyire különbözhetett...
Na, lényeg, hogy anyám hallani sem akart róla, hogy mindezek után PONT ÉN ne menjek.
Azt mondta, hogy pont azért menjek már, mert pont én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán nem zavarja és jó, ha ott vagyok.

Nem beszélve arról, hogy jön a postás, és akkor ki viszi el a csekkjeit ésatöbbi.
Csakhogy még fél kettőkor, mikor beszéltünk, egyáltalán nem jött a postás. Azt mondta, hogy volt már olyan, amikor nem aznap, hanem másnap kaptak nyugdíjat, és épp ezért úgy szeret szólni, amikor már biztos.
Mindenesetre már Imre bá is elvitte az ebédjét az eresz alatt direkt erre a célra felállított kisszekrényéből (merhogy szeretett fia nem engedi az apja házába(!!!) be az ételhordó egyént... na mindegy, a fia nem normális, szívtelen, kegyetlen, gonosz és durva, ezt tudjuk).

Szóval menjek. Így hát összepakoltam, amiket vinni akartam, Szilvi is küldött egy kis karamellát; és elmásztam, mondanom sem kell, ez is egy baromi meleg nap volt. Szerintem egyik legmelegebb az idén: 35 fok volt, és ugye, ezek a kora délutáni órák nyilván a legmelegebb. Előtte elfelejtettem inni, és én, ugye, magammal vinni sem szoktam, úgyhogy csak azon imádkoztam, hogy odáig kibírjam, mert már porzott a szám. Mondjuk, én ezt (sajnos) teljesen megszoktam egész életemben, sosem voltam egy ivós fajta, és vízhordós sem.
Mivel így sokára értem oda, fura volt, hogy 3 óra, és a postás még tényleg nem jött.
Idő kellett, míg lehűltem, de érdekes, mikor végre lehűltem, utána már nem volt bírhatatlan melegem a nap további részében, legfeljebb, mikor mentem hazafelé. De már az is nudli volt az idejövetelhez képest.
Láttam anyámon, hogy hót ideg emiatt, én meg nyugtattam. Mondom, ha nem jön, akkor majd szól, ha holnap jön, és elmegyek, de akkor tényleg csak beugrok, nehogy megint nagy főzést csináljon (bár ő mindig főz amúgy is), nyugi már.
Elém is rakta a tökfőzeléket saját kabakterméséből, melyhez direkt apró fasírtokat csinált, ahogy én szoktam (ugyanis ő háromszoros fasírtokat szokott, ha csak úgy főz). Pont ennek a közepén tartottam, amikor tényleg jött a postás. Fél 4 volt. Előtte én nyugtattam anyámat, hogy hozzánk is jött már fél 4-kor a postás, ne izguljon; előfordul az, pláne, ha kap még egy körzetet, mert valaki szabin van.

És tényleg úgy volt: helyettes postás volt, így most ért ide. Látszott is, mert nem jött be, mint a szokásos, és nem ivott meg két pohár pálinkát.:)))
Ezek után kiszámoltuk a csekkeket, megbeszéltük a vennivalókat, megkaptam a támogatást, osztott-szorzott, fát kell venni, nem marad semmije... de majd öcsémtől megelőlegezteti a fa felét, többször csak így tudja megoldani. Tényleg fele nyugdíja a fa.
Fotóztam egy keveset a kertben, hát látszik azért, hogy egyre több a sárga levél itt-ott, bár azért a zöld dominál.

Aztán úgy elbeszélgettünk, hogy már szinte sötétedett, mikor észbe kaptam, úristen, mondom, hogy lehet, már 7-kor tényleg szürkület volt. Gyorsan összekapkodtam magam, persze kaptunk főzeléket és fasírtot, hogy Szilviék is egyenek -- ők nagyon főzelékesek egyébként.
Szóval szépen, lassan hazabattyogtam. Amúgy, öregesen. Valóban besötétedett háromnegyed 8 előttre, mikorra hazaértem...