A négy testvér közül, 2011 decemberében elhunyt nagynéném után ő lett a sorban a második.
1939. 03. 25. -- 2015. 01. 25.
Nyugodjék békében...
Ez a több évtizeddel korábban készített fotó a legjellemzőbb őrá. Ilyen volt legtöbbször, akár fiatalabb, akár idősebb kiadásban. Mindig nevettetésre készen állt, még a baját vagy bármiféle negatívumokat is humorral adta elő.
Nem igazán volt egy generáció köztünk; mikor anyám férjhez ment apámhoz, ő, a legkisebb még csak 16 éves volt. 17,5 évvel voltam fiatalabb nála, így ezért inkább mindig haverkodás, bolondozás volt köztünk, mintsem komolyság és atyáskodás.
Nagyszüleimnél, falun töltött gyermekkori nyaraimat vidámmá, felejthetetlenné tette az ő humora, fiatalsága.
Nagyanyám halála óta egyedül élt. Nyugdíjba menetele után a tőle 100 km-re lakó lányáék és két unokája jelentették a családot számára, főleg a szünidők alatt.
Hat-hét éve nyáron béldaganattal műtötték, ekkor anyám költözött oda két hónapra, gondozni és ellátni őt. Tavaly őszig nem volt jelentősebb probléma, egészen jól ellátta magát a kivezetett cucc ellenére is; rendszeresen járt kerékpárral stb.
Ősszel több irányból is támadta a betegség, látszólag nem volt köze az előzőhöz. Már lábra sem tudott állni. November óta van hol kórházban, hol más egészségügyi intézményben... erőtlenség, étvágytalanság, s már felfekvései is lettek amiatt, hogy még az ágyban sem változtatta a helyét. Gyakorlatilag sok-sok eredménytelen vizsgálat, majd bélelzáródás egy bélre kívülről "ráülő" daganat miatt, műtét... Maximálisan legyengült fizikai állapota miatt további radikális kezelések kizártak.
Az utolsó két hétben katasztrofálisra fogyott, egyedül a tejet tudta inni, ha segítettek neki. Csak az infúzió maradt. Egyre kevesebbet volt ébren, és azalatt sem volt képben, nem igazán ismerte meg a lányáékat sem... de fájdalmai szerencsére a műtét után már nem voltak. Mint kiderült, a daganat átsugárzása okozta az elviselhetetlen lábfájást és még sok egyéb tünetet.
Tegnap este 9 után kapta a lánya a telefont, hogy apja örökre elaludt.
Bár reálisan számítottunk erre, mégis alig lehet felfogni.
Anyámnak mindig én számoltam be róla, közvetítettem az infókat, amit a lányával beszélünk, folyamatosan tartva neten a kapcsolatot. Délelőtt tudtam meg a hírt, és dél körül hívtam fel anyámat. Kicsit aggódtam, hisz' anyámnak ő volt mindig a legkedvesebb testvére. Ráadásul nagyanyám a halálos ágyán megígértette anyámmal, hogy vigyázni fog nagybátyámra, s ebből anyám most is lelkiismereti kérdést csinál. Lelkifurdalása volt már ősztől kezdve, mert legszívesebben most is odament volna ápolni... de ez már lehetetlen volt mindkét fél oldaláról, hisz' nagybátyám egyáltalán nem tudott felkelni, anyám meg örül, ha totyogni tud.
Szerencsére nem kellett kimondanom, csak a nagybátyám nevét. Már abból tudta, ahogy kimondtam.:((
De ő lelkileg nagyon erős asszony. Annyit kibírt már, olyan sűrű, rengeteg gonddal-bajjal terhelt élete volt, hogy esküszöm, tíz másik mezei embernek elosztva is sok lenne... még akkor is, ha mindenki maga tudja a magáét.
Utoljára a nagynéném temetésén, 3 éve láttam nagybátyámat. Rokonok hozták el autón, és végig becsületesen, "virgoncan" gyalogolt a temetőben, amerre kellett. Kimondottan jól tartotta magát állapotához képest; hangulatilag is rendben volt. Ahogy most a lánya ősz óta leírta, nem ismernék rá. Talán jobb is, ha úgy marad meg az emlékeimben, ahogy utoljára láthattam.
Nyugodj békében, Jositá!
Bejegyzések
Részvétem az egész családnak!
VálaszTörlés