A temetés

Pénteken dőlt el, hogy Szilvi is tud jönni a temetésre. Ugyanis ez a hétvége pont nem lenne apás, de Szilvi nagy nehezen mégis rászánta magát egy sms-re. Szokták vinni a nem apás hétvégeken is Bencét, de akkor szombat dél körül vagy délután -- és akkor tulképp az nem apás, hanem nagyszülős jellegű --, a lényeg, hogy akkor már késő lenne.
Az sms-re hívást kapott, és kiderült, hogy naná, hogy szívesen elviszik ugyanúgy péntek este Bencét, mintha apás hétvége lenne. Talán a jövő heti apás lett így előre felcserélve, nem tudom.
Öcsém felhívott pénteken kora du., hogy akkor 9-kor indulunk, ekkor mondtam meg, hogy mivel úgy tudom, 3-an mennénk, ergo hely lenne az autóban, ezért Szilvi is szeretne jönni. Kicsit meglepődött. Pedig hát miért? Az ő családtagjaiból kettő dolgozik, egy nem annyira ismerte nagybátyámat, tehát nem jönnek. Nekem tulajdonképpen Dani is jött volna -- bár ő sem ismerte annyira őt, de azért találkoztak többször is --, csak nem akartunk pofátlankodni, és mivel (véletlenül) nem lett felkínálva, ezért örültem, hogy Szilvi legalább jöhet.
Hatkor keltünk, hogy minden rendben legyen.
Elvileg 1 óra alatt odaérnénk, 90-pár kilométer az út. Csakhogy kár volt eszerint számolni, mivel nem autópályáról beszélünk...
Kilenckor feljött öcsém szólni, hogy indulunk, s ő előrement, mert még le kell kaparni a szélvédőt. Ugyanis némi kis hó, hófúvás és jó nagy szél volt. Nem lett volna hideg, ha az az erős szél nem lett volna, de így az csak úgy dobálta a kocsit.
Anyámhoz mentünk először is, ott kiszálltunk, beadtam, amit amúgy is odaszántunk: madáreleségeket, fekete sapkát, hajlakkot, maradékot a kutyának, ezt-azt.
A 4-esen nem volt különösebb probléma, jól haladtunk. Öcsém még tanakodott is, hogy mit fogunk csinálni ebben a hidegben még vagy fél órát a temetőnél?!...
Hanem Püspökladánynál elállta az utunkat (mindenféle előre jelzés nélkül!) egy elég nagy, mocsarassá vált területen zajló útfeltúrás, -bontás, betonkeverők, munkagépek... aztán elég sokáig tartott a bizonytalanság és a kerülő.
Ezt követően pedig vagy 20-30 km-en szakaszosan váltakozva volt az út gidres-gödrös, összevissza tákolt, olyan, ami az embert szanaszét rázza -- szóval haladni, azt nem lehetett, viszont majd' bepisiltünk. A problémáját egyedül öcsém tudta megoldani.:)
Mindennek a betetőzéseként a harmadik ziccer az volt, hogy Füzesgyarmatra érve nem a megfelelő útra fordultunk, semmi nem volt ismerős. Még anyámnak sem, pedig ő és öcsém többször jöttek autón is erre, és anyám, ugye, innen származott el pedig, bár én megértem, hiszen rengeteg minden változott az évek alatt. Már nagyon úgy nézett ki, hogy egyszerűen nem érünk oda 11-re a temetésre! Akkor öcsém azt mondta, menjünk vissza a templomhoz:), ahol bejöttünk Gyarmatra. Ezután könnyedén meg is találta azt a főutat, amin nekünk kizárólag haladnunk kell.
11-re épp beparkoltunk a temető elé, láttuk a népeket kint állni a ravatalozónál. Anyámmal csigalassan tötyörésztünk befelé, még kint jártunk, mikor harangoztak és megkezdődött a szertartás. Mivel nyitott ajtónál zajlik és erősítővel, így míg mentünk is, mindent hallottunk.
Belül szinte csak a rokonság, a család állt, kint meg egy csomó itteni lakos.
Római katolikus szertartás volt, nem túl hosszú, frappáns.
A koporsó nekem gyerekméretűnek tűnt. Megrendítő volt így látni... meg ez az egész...:((

Nagybátyám soha nem volt nagy vagy testes, de mostanra valóban csont és bőr lett. Sajnos, a kórházi iratokon a sok diagnózis között anorexia is szerepel; mint a lánya elmondta, élete utolsó két hete pláne katasztrofális volt.
Nagy meglepetésként ért, hogy az a kis 6x9-es, kb. 1980-ban készült, kifakult fekete-fehér fotó, melyet én fotóztam le és digitalizáltam be, majd átküldtem sok más, nagybátyámmal kapcsolatos fotóval együtt unokatesómnak, AZT a fotót nagyították fel és tették fel fekete keretben a koporsóra!
Ez a kép lett halála után a Gyertyaláng fő képe, ez, ami annyira jellemző volt Jositára mindig. Ez pontosan ő.

Mivel elkéstünk picit, senkit nem volt időnk üdvözölni. Én is, miután valamennyire összeszedtem magam, csak nagyon visszafogottan, ahol álltam, helyből tudtam pár fotót csinálni, majd mielőtt elvitték a koporsót, a kinti állványon álló koszorúkról is.

Nem hiába hívják e Békés megyei területet Sárrétnek. Ha azt mondják, hogy Debrecenben sár van a sok esőzés miatt, akkor azt mondom: jöjjenek el ide, és megtudható, mi is az a SÁR, a dágvány, az abszolút felhígult, agyagos mocsárszerű talaj. Ahol nincs járda vagy út, rendesen oda kell figyelni, mert seperc alatt bokáig süllyed az ember!
Mint megtudtuk, már tegnap kiásták a sírhelyet, de ma a temetés délelőttjén ki kellett, hogy szivattyúzzák azt. Az a csoda, hogy egyáltalán engedik a koporsós temetést, mert hallottunk olyat, hogy ilyenkor egyszerűen nincs temetés. Hamvasszanak vagy fizessék a hűtési díjat tavaszig a hozzátartozók!
Szóval maga a behantolás az több ideig tartott talán, mint az egész szertartás. Öt ember vért izzadva dolgozott, keservesen nehéz munkát végezve alig látható eredményért! Az agyagszerű sár egyszerűen nem akarta elengedni a lapátot!

Közben meglehetősen rossz helyen álltunk meg, szembe kaptuk a szelet, minek következtében majd' szertefagytunk.
Nagybátyám a szülei -- a nagyszüleim -- sírjába került. Lánya nagyon ügyes volt: már a táblája is fel volt szerelve a sírkőre. Szín, méret, betűtípus -- minden stimmelt.

Unokatestvérem a legközelebbi rokonokat -- az egrieket és minket -- hívott egy kis összejövetelre nagybátyám immáron elhagyatott házába. Velük együtt 12-en voltunk. Ők már napok óta ott rendezkednek, jó meleg volt, rend és tisztaság. Némi hp várta a nem sofőr átfagyottakat, valamint szendvics, üdítők, aprósütemények, sör.

Első, életbevágó dolgunk volt a mellékhelyiséget meglátogatni, mert mióta a gödrös tákolt út miatt összerázkódtunk, elég sürgős volt egy ideje az állapot.
Beszélgettünk, sokat figyeltem és hallgattam másokat. Anyámra is figyeltem közben, aki csendben meglapult egy sarokban lévő karosszékben. Aztán kicsit engedett a hangulat: felelevenítődtek a Jositával kapcsolatos kedves emlékek; egy nagy doboznyi fénykép is előkerült, ahol mindannyiunk, minden életszakaszában meg volt örökítve egyedül vagy programokon, családi eseményeken, többedmagunkkal. Nagyon kellemesen emlékezgettünk, Szilvi pedig buzgón fotózta a régi fényképeket.













A négyből két testvér maradt... elhangzott köztük, hogy most már nekik nagyon kell vigyázniuk magukra, hogy nehogy úgy járjanak, mint a másik kettő...:)
Pár óra elteltével az egriek is és mi is készültünk hazafelé; előtte még csináltunk pár csoportképet. Ezután már csak a búcsú maradt, a mezőkovácsházi, vendégfogadó család pedig a ház előtt állva integetett nekünk.

Többször is mélabúsan emlegettük, hogy Jositá búcsúzásával nincs többé kihez menni Gyarmaton. Megszűnt az örök, ez idáig tartó kapocs. Ide max a temetőbe lehet ezentúl kilátogatni -- hihetetlen.
Mióta csak létezem, Füzesgyarmat mindig volt számunkra valamilyen módon, még akkor is, ha mondjuk, évekig nem mentünk oda. Most már ennek vége...:((

Hazafelé Szilvivel hátul ülve mindketten fotóztuk az ablakból a felhőket, mert kinézetre nagyon szép lett az idő. Bár a szél még fújt, de már dél körül kisütött a nap, és csodaszép, néha egész baljós kinézetű felhők futkároztak az égen.

Otthon először anyámhoz mentünk, őt raktuk ki, ő pedig pakolt nekünk egy vagon töltött káposztát, egy kis adagot főve, egy nagyobbat töltve, de nyersen; amit direkt tegnap készített elő, hogy ne éhezzünk, ha hazaértünk.:))
Utána öcsém hazavitt saját magával bennünket is.
Melankolikus sajgás maradt e nap után. Jó volt, megnyugtató az ottlét; valami fontos, anyámék Otthona azonban örökre véget ért.

Legyen övé az örök nyugodalom.