Miért nem versel az ember?

Sokan kérdezték az elmúlt időszakban: már nem foglalkozom versírással?
Elütögettem a válaszadást, majd halogattam, halogattam...
És most sem tudom. Nem. Tudom. NEM_ tudom.
A kezdetektől -- már amit nálam annak lehet nevezni, szóval a netes publikálás mondható nálam kezdetnek, tehát 2005--6 -- egészen 2011 tavaszáig, úgymond töretlen volt a dolog. Az első 5-6 évben, azt lehet mondani, nem volt hét 2-3-4 vers nélkül... de volt időszak, amikor nap sem múlt el egy új vers nélkül.
Aztán történt valami. 2011. május 19-én elbocsátottak.
Megrendült a világom, amiben addig gyakorlatilag töretlenül hittem. Még akkor is hittem, mikor 2007. december 22-én eltört a vállam... karácsony és minden előkészületek ELŐTT! Azt hittem, az egy akkora trauma, hogy nagyon is indokolt, hogy vége legyen. De... még akkor, hogy nem volt jobb karom-kezem, még akkor sem maradt abba...
Ám mikor kirúgtak, szinte vége lett.
Mit csináljak ezzel a ténnyel?
Azt sem tudom feltétlen, mi az, ami hiányzik ahhoz, hogy legyen ihletem verset írni.
Bevallom, tele voltam nagyon hosszú ideig, gyakorlatilag máig is megszégyenüléssel, felfordult a világom, túlzott, abnormális súllyal érzékeltem, mennyire nincs rám szükség.
Ha írtam valamit, szegény kedvesem sem tudott ahhoz hozzásegíteni, hogy ne fulladjon megint minden mocsárba -- bármit csináltam, kaptam az áldást szerencsétlennek éreztető, sajnálkozó nevetgélés kíséretében, hogy "jahahahaj, de hát ez borzasztó szomorú!", "jaaaaaj, ez iszonyú depis" -- és hasonlók.
De vazze, MÁS nem jött. ENNYI jött. EZ, amire képes voltam, azaz lettem volna évekig, ha "kitárhatom a lelkem". Tudom, létezik elképzelt világ, elképzelt eufória, fiktív versírás, de az nem én vagyok! Nem mondom, hogy sosem csináltam, de én arra csak nagyon ritkán, hatalmas munkával vagyok csak képes, és nem biztos, hogy megérné.
Tele voltam csalódottsággal, mellőzöttséggel, igazságtalanságérzéssel... miután meg rögtön utána keresztanyám halálos beteg lett és fél évig kellett nekem ápolnom el -- búval, bánattal, alig-kibírhatósággal. Hogy lehet így verselni??? Könyörgöm, hogy lehet így normális költészetet csinálni?
Aztán eltemettem. És teltek a hónapok, évek -- sehol semmi, ami reményt, kilátást, életkedvet ad...
Volt és van ellenben: megalázottság, csalódás, reménytelenség, egyik gödör a másik után -- könyörgöm, miről írjak, ami nem depi, nem letargia, nem bú-baj-bánat-szomorúság??
Na most, ilyen zöngékkel én inkább nem írok. Abban a pillanatban elment minden kedvem, ahogy elgondoltam, hogy na, én most verset írok, mert kezd jönni valami... Kezd jönni, csak éppen nem lesz vidám. Ergo: nem írok, mert kapom megint, ami rámfér.
Oké, igyekszem pozitívan gondolkodni és látni. Igyekszem mindennek a lehető legjobb oldalát látni. Nem mondom, hogy boldogtalan vagyok, mert nem. Ami a legszarabb, azt is igyekszem az aranyozottság szempontjából nézni, esküszöm! Annyi örömet szerez nekem egy virágzó fa, a fotózás, a macskáim, az unokám arcán a gödröcske, egy apró sikerélmény; mint másnak az sem, ha tízszeresét keresi a segélyemnek havonta, vagy egzotikus országokat látogat évente többször, vagy kirámolja minden délceg fizetése után a butikokat. A versírás MÉGSEM a pozitívság következménye. Ha nem jön az ihlet, szart se ér a pozitív gondolkodás -- ebből a szempontból! (Amúgy igen, biztosan.)
Nem, komolyan nem tudom, fogok-e még írni, mikor, mennyit, milyet.
Néha, amikor a fiam dalszövegeit meglátom, olvasom; ÉRZEM, hogy IGEN. Értem, és kellene csinálnom... Kiesik így az ember a gyakorlatból is, bármennyire is érettebb, kiforrottabb, rutinosabb, mint régebben; de ennyi kihagyással... jaj, nem, félek is meg minden...:( Hiszen gyakorlatilag már nem is publikálok abból a sok netes irodalmi oldalból sehol...:(((
Ettől függetlenül örülök, hogy egy leszármazottamban benne van ez a véna valamelyest. Van. És ő még annyira fiatal, hogy elérhet bármilyen szintet. Hol voltam én az ő korában??? Ugyan. Kiröhögtek volna térdüket csapkodva, ha meglátják, hogy van nálam valami, valahol, némi kockás papíron itt-ott elrejtve...
Természetesen a munkahelyelvesztésemmel jött az anyagi leépülés is. Vagyis: még az sem inspirált, hogy igennel feleljek az antológiameghívásokra. Mert ha ez nem így van, akkor igen, szerettem volna részt venni ezekben, és ahhoz ÍRNI kellett volna. Viszont ahhoz meg köteles példányszám vásárlás kellett volna részvételi díj keretében. Arra meg nem vót keret. Így nem válaszoltunk (vagy csak elutasítót), nem vettünk részt, következésképp nem írtunk, mert mi a lósz@rnak... ha már reményhagyottak vagyunk.
Még mindig jönnek az antológiafelkérések, de már a válaszig se jutok el jóformán, hagyom a fenébe...:((
Nem jó, tudom... mármint a cél érdekében. De kit érdekel a cél? Ha már engem sem...?
Még alig kezdtek megismerni, már el is felejtettek.
Ez van. Emberi sors. Ennyi volt.
Ha meg nem... ki tudja. Majd meglátjuk...
Drága kedvelők, érdeklődők -- ennyit (igazán semmit nem) tudok mondani...
Volt egy 400 verses könyvem, 22 antológia, melyben megjelentem, 4,5 évig publikáltam A macskában, megjelent egy idézetgyűjteményem Aranygondolatok címmel -- nézzük a pozitív oldalát. Van, akinek még ennyi sincs...:(