Pestre fel!

Eléggé bekavarós volt most ez az évvég. Mindennap újra kellett kezdenem kiszámolni, milyen nap is van, azon belül most ez munkanap, ünnepnap, hétvége, ledolgozás vagy mifene éppen. Képtelenség volt megjegyezni, kalkulálni, illetve bizton számítani bármire is.
Karácsony előtt az előző hétvége után elvileg 2 munkanappal számolhattunk, ha a második a 24-e, akkor is. De már 23-án sem volt orvos, gyógyszertár meg csak 1-ig, mindkét nap. Hurrá. Mire karácsony eltelt, utána egyetlen munkanap volt elvileg, a péntek, utána rögtön újra hétvége lett. De pénteken sem volt egy csomó minden, pl. posta sem!
Úgyhogy mire eldőlt, hogy na, akkor tudok-e utazni Pestre vagy sem, hát az eléggé utolsó percben derült ki. A 29-i vasárnapi mise után vettem az irányt az állomás felé menő buszmegállóhoz, hogy megvegyem a jegyet (még jó, hogy az állomás gyakorlatilag az éjszakát leszámítva nyitva van) a másnap reggeli IC-re, aztán hazafelé még beugrottam a FN-be, bebiztosítani magunkat pár hétre macskaeledelileg. Biztos, ami biztos. Szerencsére a karácsonyi többnapos liftleállás után most működött a lift is, ez most a felcipelés miatt sem volt mindegy...

Este és fél éjszaka készültem, pakoltam, pár óra alvás után hihetetlennek tűnt, hogy most van itt az idő.
A busz az orrom előtt ment el, 2 perccel korábban a menetrendhez képest... úgyhogy ez jól kezdődött. Úgyhogy mentem 10 perc múlva egy másikkal, ami nem arra ment, viszont a városban át kellett szállni... megvolt az izgalom is egyúttal, jön-e az a másik, és odaérek-e egyáltalán. Hihetetlen, hogy Debrecenben nem elég 1 órával vonatindulás előtt elindulni otthonról ahhoz a buszhoz, mely érinti a Nagyállomást, olyan "remek" a tömegközlekedés. Mert hogy csak félóránként megy már kora délelőtt is. És ha -- mint most -- elmegy korábban, vagy ha én nem indulok 1 óra 10 perccel korábban, akkor a következővel már NEM érem el a vonatot. Tehát mindenképpen két járat kell, melyek nyilvánvalóan szintén nem teremnek ott azonnal! Ebbe minden alkalommal kikészülök...
Lényeg, hogy 5 perccel vonatindulás előtt értem ki két busszal, miután bekeringőztem a fél várost egy csomó nehezékkel háton-vállon-kézben.

Vonat csak 5 percet késett, tehát 10 percem is maradt végeredményben, ha azt vesszük...
Rajta egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyi utas tolongott. Nem is nagyon volt mozgási lehetőségem, falhoz szorítva az ülésben, oldalamhoz szorított könyékkel próbáltam "fejtvényeket rejteni", és a zsibbadásokat valahogy nagyon óvatos mozgásokkal kiküszöbölni, mert a mellettem lévő pasi mindkét könyöklőjét kényelmesen igénybe vette, így nekem maradt az, amelyikre amúgy is rálógott a kabátom.

Az öröm nagy volt Istvánnal.:)
Elbóklásztunk a Westendben, ilyenkor mindig hihetetlennek találom, hogy egyáltalán itt vagyok. Hiszen legutoljára a Sakura-hétvégén voltam itt, áprilisban, előtte meg tavaly szilveszterkor... és még örüljünk, hogy ennyire is futotta!

Nézelődtünk, vásárolgattunk (illetve István), kajálni ülőhely híján szinte képtelenség volt, pedig nem kevés az az éttermi szint a Westendben, most mégis úgy tűnt: konkrétan jelenleg mindenki itt óhajt enni.
Valami nehezen mégiscsak sikerült, s ezek után elmentünk Pamcsikához, akinek mindig megígérjük, hogy legalább ilyenkor meglátogatjuk. Nem sokáig maradtunk, még talán egy félórát sem, hiszen vendége jött, nem akartunk zavarni. De vittünk egy kis ajándékot, és megnéztük Pötyit, Pamacs utódját, aki még tavaly ilyenkor eleven, süldő kiscica volt; mostanra viszont gyönyörű szép, tiszta, ápolt felnőtt cicahölgy lett.

Teljesen megtisztelődtem, amikor belépésünk után Pötyi rögtön odajött, lehetett simizni és összeorroztunk! Miután ez megvolt és nagyjából leszedelőzködtünk, addigra érdekes módon Pötyi nagy nyugalommal a fotel alá bújt és a rövid idő alatt, mit ott töltöttünk, nem igazán akart előjönni, csak amikor már megjött a vendég, mi meg készültünk elfele.
Azért sikerült róla igen sok fotót csinálni.

Ezután újra westendeztünk egyet, hogy a vacsorára valót megvegyük, plusz István kétszer is térült-fordult a DM-ben, kihasználva akcióra érdemes kuponjait, megvette nekem a fél bótot; ja és hát a kézimunkaboltban is rábeszélt egy kis keresztszemes macskuszra!

 

A köszöntéseket nem csak karácsonnyal kezdtük. Mondjuk, én az egész régen gyűjtött kollekciót kipakoltam egyben minden alkalmat magába foglalóan, de István nap mint nap névnappal, születésnappal, évfordulóval kapcsolatban produkált köszöntéseket, és csak a végén lett karácsony és újév, a 4. nappal bezárólag. De ő ezt máskor is így csinálta...

 

 

 
"Otthon" a cicák viselkedésében semmi változást nem vettem észre, mintha nem is telt volna el vagy 8 hónap, mióta utoljára itt jártam. Számomra Amazonka semmit nem változott, viszont Murcos annál inkább! Pötyihez hasonlóan Murcos is süldő volt még tavasszal, és felülnézetből egy aprócska csík volt az egész macska. Ehhez képest most szépséges, nagy, erős, izmos, fejlett, elegáns fejjel és végtagokkal ellátott tubusmacska lett, akit megemelve megállapítottam, hogy jó kilóval üti az én szintén tubusmacska Haramiámat!
Murcos nem ám pihe-puha pillekönnyű csőpuma, hanem színtiszta, konkrét macskaanyag.:)

 

 

 

Olyan jó volt még a tudat, hogy milyen sok idő van még hátra. Akkor úgy tűnt... pedig milyen hamar eltelt ez is, mint minden. Megállapítottuk, hogy ha ott vagyok, irtó hamar szalad az idő. Észre sem vesszük, fél nap már el is röppen...
Mivel újabban konkrétan csak egyszer eszem naponta (ez a Protelos óta alakult így, bár azelőtt a napi kétszeri kajálás sem volt egészen normális), így erőltetni kellett magam, hogy próbáljak meg normálisan valamit mégiscsak enni este is. Még szerencse, hogy ezt így, amit a bolti sütödésnél vettünk nekem, magában minden nélkül csaknem mind meg bírtam enni jó későn...