Az írók köztünk élnek -- kihívás

Az írók köztünk élnek!
címmel indított kihívást Thats_crazy, melyen 51.-ként vettem részt.

Nyilván mindenki írt már valamilyen formában… Valaki csak egy röpke verset vagy novellát; és lehet, hogy olyanok is vannak, akik egy egész könyv írásába is belekezdtek! Ez a kihívás arra akar koncentrálni, hogy láthassuk, hogy a Molyon olvasók mennyire jártasak az írásban is!
A feladat ennyi lenne:
– Írd le, hogy miről kezdtél el írni!
– Azt, hogy mi inspirált/késztetett!
– És, hogy miért hagytad abba, vagy esetleg elkészültél vele?
+ Ha valaki nem szégyenlős és nem titkolja „írói mivoltát” akkor szívesen várok tőle egy idézetet a saját művéből!! (senkit nem nevetünk ki!!)
Plecsni természetesen minden bátor jelentkezőnek jár!

* *
Hát izé, nekem megjelent egy idézetgyűjteményem – Aranygondolatok – még net nélküli korszakban, kézzel gyűjtve, saját olvasmányaim alapján, még 2006-ban.
http://moly.hu/olvasasok/1659205
Ezenkívül egy 400 verset tartalmazó verseskötetem 2010-ben - Szívhang a kövek mögül.
http://moly.hu/olvasasok/1660390
24 antológiában olvashatók verseim/kisprózáim, 4,5 évig publikáltam A macska magazinban, saját két macskám igaz történetei alapján. Eleinte évekig sok netes irodalmi fórumon jelentek meg verseim, de jelenleg rendszeresen már csak a Poeton publikálok.
A verseimet és egyéb írásaimat tartalmazza ez a blog:
http://kovekmogul.blogspot.hu/
és ez az oldal: http://joszaymagdi.gportal.hu/gindex.php?pg=21923943
Egy kisprózát szeretnék hozni, ha elfér:

* *
Ancsa, a vizsla

Éveken keresztül jól ismertem egy vizslát. Annál a régi, roskadozó kertes háznál élt, ahol munkából eljövet buszra szoktam várni. Ancsának hívták gazdái, egy idős házaspár. A vizsla mindig érzékelte az időt, amikor megyek és már az ócska, tyúkketreces kapu mögött ülve várt. Már akkor meglátott, mikor még az út túloldalán jártam, hangos csaholásba kezdett, rövidre vágott farkincája csak úgy paskolta a tárgyakat, amikhez hozzáért...
Kicsit elkényeztettem. Napközben mindig eszembe jutott Ancsa, s hogy mit is fogok neki adni buszvárás közben. Nem akartam csalódást látni arcán, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ne legyen nálam semmi. Valami maradékot, vagy némi csokit pillanatok alatt eltüntetett, s engedte, hogy az ajtó melletti kerítésnél, ahol simán befért a karom, simogassam szép, tejcsoki színű sima fejét, közben összevissza nyalt, és minden bizonnyal fejemig ugrált volna, ha nincs köztünk a rozoga kerítés.
A kerítés kb. egyidős lehetett a házzal, minimum múlt század eleji... Korhadt, töredezett, szedett-vedett lécdarabok düledeztek, s látszott, hogy néhány évtizedenként egy-egy összekötő fadarabbal időnként toldták-foldták a tákolmányt... ha nekidőlt volna egy ember, szerintem simán bedől...
Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy időnként Ancsa kijutott a kerítésen... néha kívül várt, olyankor egy kis kényeztetés, fejem búbjáig ugrálás után becsengettem a házba, hogy mire a busz megérkezik, ne hagyjam az utcán magára a kutyust. Bár tudtam, hogy vissza tud menni, ha akar. De biztos, ami biztos... Ilyenkor beszélgettem az öregekkel, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik Ancsát.
Néha láttam, mikor a kertben szöszmötölgetett vagy egyik, vagy másik – s természetesen Ancsa is ott fontoskodott körülöttük -, hogy úgy beszélgettek a kutyával, mintha ember volna. A néni így panaszkodott neki: "Tudod, Ancsa, már nem hajlik a derekam. Nem bírunk a papával ezzel a kerttel... látod, kihúzom a gazt, holnapra visszanő..."
Vagy a papa, akinek megviselt, fájó dereka csaknem derékszögben görnyedt, szőlőkapálgatás közben felnézve a sötétlő égre, bólogatva így szólt Ancsához: "Látod, Ancsa, jön az üdő! Ha arrúl jön, az mindig feljön!"
Ancsa nem vitatkozott – ha feljön, feljön. Őt úgyis beeresztik, ha esik vagy ha fázik...
Egyik alkalommal, egy korán sötétedő, késő őszvégi napon a szokott időben mentem a buszmegállóhoz, Ancsa ott téblábolt kívül a kapun. Kicsit tovább tartott a sötétben a maradék keresése a szatyromban, vagy a busz jött korábban, nem tudom, de egyszer csak begördült a busz... Ancsának még épp odavetettem a megmaradt két szelet parizert a fél kiflivel, odakiáltottam egy "Szia, Ancsá!"-t, és felrohantam a buszra.
Kötelességtudóan mutattam a bérletemet a sofőrnek és közben a busz is elindult, így a lendülettől élénken masíroztam a busz belseje felé, remélve, hogy nem esek el a nagy sietségben. Ekkor befékezett a busz - még át is villant rajtam, hogy "úristen, csak nem Ancsa szaladt a busz elé?" -, s hallom a hangszóróból: "A kutyás hölgyet megkérem, hogy szálljon le!"
Én még pár pillanatig laza nyugalommal nézegettem szét a buszon, meg is jegyeztem magamban, hogy "hú, megint milyen sokan vagyunk"... el se tudtam képzelni, hogy ez a felhívás esetleg nekem szól. Aztán visszafordulva... megláttam Ancsát közvetlen mögöttem állni a buszon... Borostyánszemeivel enyhe nehezteléssel nézett rám: "egész délután várlak, és csak ennyi időt szánsz rám?"...
Éreztem, hogy gyúl lángra az arcom úgy körülbelül hatvan szempár kereszttüzében, ám amennyire tőlem tellett, könnyedén lelibegtem a buszról, nyomomban Ancsával. Mintha mi különben is, direkt így akartuk volna...
Mivel már csaknem fél megállónyit eltávolodtunk a háztól, visszasétáltunk. Közben megbeszéltük a dolgot Ancsával, mintha mi sem történt volna; s odaadtam neki vigasztalásként még ebédem maradékát is, egy lekváros linzert. Hazaérve becsöngettünk az öregekhez... nem számoltam be nekik a történtekről, csak kedvesen - mint már annyiszor - újra megjegyeztem, hogy Ancsa érdekében csinálni kellene valamit a kerítéssel... Ancsa nem nagyon helyeselt, de feltételezem, ő sem mesélte el este gazdáinak a buszkalandot...

Ezek alapján érkezett meg a 130. plecsnim:

Ennek elvileg biztos lenne valamilyen kerete; gondolom, sárga. De már hosszú ideje így van hagyva, szóval így is örvendetes.