Karácsonyi ebéd Mamunál

Karácsony első napján Mamuhoz mentünk ebédre.
Eredetileg le akartam beszélni erről, ne kínlódjon ezzel, ne strapálja magát, nem hiányzik már neki a nagy vendéglátás. Mint ahogy régen is volt, sok-sok évig. Ez, hogy újra mindenképp meghív bennünket, csak pár éve lett rendszer. Míg kicsik voltak a gyerekek, itthon, nálunk volt a karácsony, és ő, mármint anyám volt ide híva. Szentestére, keresztanyámmal, a nővérével együtt -- mert különben mindketten egyedül töltötték volna a szentestét. És én akkoriban is már komolyan vettem azt az intelmet, hogy -- természetesen máskor is, de -- szentestén (esetleg szilveszterkor) különösen gondoljunk egyedülálló családtagjainkra.
A gyerekeknek is jó volt, hogy itt voltak az "öregek", és nem csak az ajándékaik képviselték őket a szenteste izgalmában; és úgy reméltem, hogy az "öregek" számára is jó, ha láthatják az unokák örömét, és végre egyszer ŐK a vendégek, akiket kiszolgálnak.
Pedig amúgy ismerem én anyámat jól, ő soha nem szenvedett az egyedülléttől. Ő annyit dolgozott másokra, annyit "szolgált" egész életében, hogy sosem volt elég ideje magában lenni -- ergo neki az volt a kuriózum: végre egy kicsit egyedül lenni, olvasni... Szóval ő tutira nem sértődött volna meg, ha nem hívom. Keresztanyámban már nem voltam olyan biztos. Ő bizony sokszor szemünkre vetette, ha bármi okból is, akár csak pár napig is úgymond, "elhanyagoltuk". "Rám nem nyitnátok az ajtót"... később: "fel nem emelnétek azt a telefont"... (abszolút más természetű és felfogású volt a két lánytestvér!), így aztán mi sem volt természetesebb, mindkettőjüket meghívtuk ezekre az alkalmakra a gyerekek születésétől kezdve egészen azok bő tinédzserkorukig. És nem vártuk el, hogy karácsonyi ebédekre járkáljunk viszont.
Ilyenkor én főztem, készültem és talpaltam álló nap, késő éjszakáig. Mi négyen voltunk, ők ketten, és én igyekeztem mindenkinek megfelelni. Esetenként úgy, hogy előző napokon még keményen dolgoztam, és munka után kellett mindent mindig beszerezni...
Közben fát díszíteni, ajándékokat csomagolni, gondoskodni a komplett karácsonyi menüről, két gyereket rendezni, lakásban rendet tartani... emlékszem, volt olyan, amikor szenteste 10 órakor, mikor már csupán a mosogatások, a romeltakarítás és mindennek az elrendezése volt hátra, rosszul lettem, majdnem beájultam a mosogatóba. Heves szívdobogás, zsibbasztó, lüktető mellkasi fájdalom és gyengeség, hideg verítékezés... Azóta már tudom, hogy anginás rosszullétek voltak ezek...
Mindezen közben meg drukkoltam, hogy elmúljanak ezek a tünetek, mert azon aggódtam, hogy hogy érünk oda az éjféli misére és hogy bírom ki ilyen rossz közérzetben, hiszen az elodázhatatlan! Azért, mert mondjuk, Dani évekig szerepelt rajtuk ministránsként és/vagy előtte vagy utána a karácsonyi misztériumjátékokban. Tehát muszáj volt menni! Másnap, karácsony reggelén is, mert akkor is előadták! Sőt, volt olyan, hogy még karácsony első napján délután is mentünk a Szent Annába, mert ott is előadták a misztériumjátékot egy jótékonysági rendezvény keretében. (Az már csak mellékesen jutott eszembe, hogy 23-án kezdődően már a szülői kíséret tagja voltam, mert már aznap délután a Terápiás házban megvolt az első előadásuk, de több alkalommal vitték őket ezekkel a misztériumjátékokkal pl. a fiatalkorúak börtönébe is...) Szóval a dolgozó embernek, kétgyerekes anyának, akinek a hittanos gyerekét is istápolnia kellett évekig, és legtöbbször otthonra is el volt látva -- mindenféle szabadságok idejére is, így karácsonyra is -- számítógépes szedési melóval amúgy meg...  nem sok pihenője volt. Egy kis anginás valamire gyakorlatilag idő sem volt odafigyelni...
Na, mindegy. Mostanra viszont már anyám, ki tudja, miért, eléggé ragaszkodik ahhoz, hogy menjünk hasonló ünnepekkor ebédre. Addig örüljünk, míg így van... ugyanis ez azt jelenti, hogy meg bírja csinálni! Én már csak tudom, hogy nekem akár 30-45 évesen is mekkora strapa volt ez, hát akkor neki?!?
Mikor aggódásaimnak adok hangot -- miszerint alig bír menni, és akkor hogy a fenébe fog komplett ebédet, süteményeket!! előállítani szinte az összkomfort teljes hiányában --, akkor mindig olyan egyszerűen bagatellizálja el a dolgot, hogy az ember szinte elhiszi, hogy tényleg semmiség az!
Szilvi általában nagyon nehezen készül el Bencussal, kicsit már forrt is az agyvizem, mikor végre 1 óra után sikerült velük elindulnom. Holott tudták már egy hete, hogy hova és mikor megyünk, ráadásul ez Szilvinek is örömteli program amúgy -- úgyhogy nem igazán tudom, hogy a fenébe nem lehet DÉLRE elkészülni. Mikor ráadásul ÉN voltam éjféli misén, ÉN feküdtem le hajnali 3-kor... és nem ők.
Mindegy, végül is megvolt a telefonos kommunikáció mind anyámmal (aki persze ebből sem csinál problémát), mind Danival (aki meg tök kivételesen már délben ott, anyámnál vette fel a telefont). Dani így legalább ott volt, és segített is neki.
Én már majdnem elindultam egyedül, mondván, hogy majd jönnek a kapcsolt részek is, igazán nem mániám 5 percenként érdeklődni és rimánkodni ugyanazért...
Egyszer majd csak odaérünk...

Bencus jól bírta a gyaloglást, le is fotóztam a Kisbotos utcánál, a mindig nála lévő, elmaradhatatlan "kisbottal"!:))
Mamunál megvoltak a köszöntések, segítettünk kaját behordani, és természetesen isteni finom ebéd volt.

 

Szinte mélyarany színe volt a gazdagon zöldségelt, kacsaalkatrészekből készült húslevesnek, amilyen finomat csak anyám tud csinálni. Az ember úgy érzi, hogy vérré válik benne...

 

Ezután töltött karalábé volt, melyet, bár már jóllaktam a levessel, de egyszerűen muszáj volt megkóstolni, akkor is, ha rosszul leszek... Az azt követő rántott hús sült krumplival illetve rizibizivel sajnos, már csak a fényképező számára volt ingerencia, majd pár óra elteltével viszont az isteni diós és gesztenyés tortát csak meg kellett kóstolni, de a meggyes piskótából képtelen voltam egy falatot is enni...

 

 

Természetesen kaptunk is elvitelre kaját, úgyhogy pár napig nem volt gond kajacsinálásra, pláne, hogy olyan kevés befogadóképességgel rendelkezünk, és fagyasztónk sincs.

Bencust nagyon frappánsan lekötötte Molly, illetve kölcsönösen egymást; élvezet volt figyelni, amilyen nagy bizalommal vannak egymás iránt, gyerek és kutya.

 

 

 

 

 

 

 

Kicsit szomorú élmény volt a szomszéd két kutya jól megszokott habzsolása... annyira keveset kapnak enni (a gazdájuk nem is ott lakik), hogy anyám kezéből szerintem a mérget is azonnal megennék. Mindenesetre újra gyűjtjük a maradék kenyeret és kenyérhéjat, mert ezeknek a kutyáknak az mennyei manna, ha anyám bekeveri mindenféle, bármilyen maradékokkal, meleg levessel vagy csak egyszerűen meleg vízzel, egy kis olajjal, sóval, cukorral; összebaltázza részükre a csontokat apróra... s úgy esznek, amilyet sok ember szerintem még életében nem látott... csak hát anyámnak nincs annyi maradéka, hogy mindennap tudjon nekik is adni legalább 1-1-szer.

 

 

Az idő nagyon hamar eltelt; egyrészt a sok meghitt régi emlék, élmény felelevenítésével; másrészt régi fotók nézegetésével. Anyám mostanra is talált olyan paksaméta fotókat, melyeket a gyerekek még nem biztos, hogy láttak. Mi ugyanis régen, a filmes korszakban is nagy fotósok voltunk, azt kell mondjam, a legnagyobb hobbim volt, s egyúttal a legköltségesebb olyan kiadás is, mely nem létszükséglet, de hát lényegében gyakorlatilag ez volt az egyetlen. És szerintem bőven megtakarékoskodtam ilyeneken, mint ruhák, fodrász, kozmetikus meg hasonló nyalánkságok... ezt a sort bőőőőőven lehetne sorolni. Nekem fontosabb, sokkal fontosabb volt mindig is a fényképezés! A fényképek, melyek mindig mindenki örömére szolgáltak, ahogy telnek az évtizedek és romlanak azok minőségei, úgy lesznek egyre értékesebbek bizonyos szempontokból...

Első osztályos korombeli anyák napi szívecske ajándék.

Hátulján a felirat: "Szeretettel édesanyámnak. Jószai Magdika". 

I-vel írtam a saját nevemet... merthogy még akkor eléggé nem volt fogalmunk a különálló y-ról mint betűről.

1983 őszén, Füzesgyarmaton.

Balról a 2 éves Szilvi, mellette az apja, sógornőm és öcsém.

Majd ifjabbik nagybátyám az akkor nagy szám Robival, no és a dédi. (Anyai nagyanyám.)

Hú, ez abból az időből -- 1980 --, amikor még Szmena 8-cal fotóztam, fekete-fehérben.

Gyerek még egy szál se. Apukám, anyukám, én, anyósom, sógornőm, apósom...

1998-ban szintén Füzesgyarmaton, a két gyermekem Józsi nagybátyámmal.

Dani 13, Szilvi 17 éves lesz lassan...

Anyukám fürdeti Szilvit, nagyjából 2 hetesen...

Mikor már a kétéves unoka oda bír figyelni a mesét olvasó nagymamára...