Anyámnál

Voltam anyukámnál, ahol megint górcső alá vehettem Mollyt.
Az emberben erős testi-lelki felkészülésre való késztetés van már percekkel a becsengetés előtt, hiszen Molly öröme oly hatalmas (nemcsak számomra), hogy azt fizikailag nem kis gond átvészelni.
Én megértem és tolerálom ezt a fantasztikus örömmegnyilvánulást, csupán azért probléma, mert nem különösebben van ebben az időszakban váltás ruházatom, és hát ugye, mire mosás után ezek beszáradnak...!
Bár direkt a legnagyobb szatyromat tartom pajzsként magam előtt, anyukám is próbál hadakozni (mindent bevet, hogy távol tartsa a pácienst a kutya lehengerlő örömétől), de még így is sikerül másodpercek alatt tropára taposni rajtam mindent. Ami azért a legkisebb nedves időben is igen maradandó nyomokkal jár.
Később aztán hál' Isten, csillapszik ez az elementáris vehemencia, s akkor már legalább lehet simogatni, gyömöszkölni -- bár akkor meg jönnek a sűrű képennyalások, melyeknél szintén nagyon topon kell lenni, hogy legalább felét megússza az ember.:)

Anyukám időnként hangosan bejelenti, hogy "na, akkor most bekenjük Mollyt!", és megfog egy kenőcsös tégelyt. Érdekes módon ennyi is elég néha egy időszakos visszakozáshoz -- úgy látszik, nem nagyon kultiválja Molly a kenegetést.
Ha ez sem segít a visszaszorításban, akkor jön egy félliteres műanyag flakon, melyben apró kavicsok vannak. Ezt az unokahúgaim találták ki, fogalmam sincs, milyen összefüggésben és miből ered a hatékonysága, valamint mivel asszociálja a kutya; de ha ezt a kavicsos flakont megrázzák egyszer-kétszer, Molly abban a szúrásban pattan a helyére és egy időre megszűnik.
Anyukám mesél róla, hogy meg tud sértődni Molly.:)) Időnként alig lehet kibékíteni.
Emlékszem, az én valamikori Toncsi tacskóm is milyen sértődékeny lélek volt. Elég volt neki egy rosszkor jött rákiabálás, és már vérig sértődött. Volt, hogy órákig még csak ránk se nézett, hiába szóltunk hozzá. Még a netán odavetett sütit sem tisztelte meg figyelemmel vagy megszaglással, míg ki nem engesztelődött.
A cicák kevésbé sértődékenyek, ez biztos -- bár azért nyomokban náluk is megtalálható a tulajdonság.

Szegény anyukámnak szerintem a decemberi nyugdíja mindig is olyan tényező volt, ami volt, nincs. Ő egyedül van baromi régen, viszont számára ehhez képest nagyon sok a potenciális karácsonyi ajándékozandó személy... ráadásul engem is kénytelen támogatni. Na, ennek fejében én végképp elhárítottam a még külön ajándékozásra tukmált összeget, tehát a segítségből majd én azt -- a saját, már végképp leegyszerűsödött és jelképes ajándékozásunkat már elintézem az ő nevében is. Neki meg még ott vannak öcsémék is négyen... Ők hiába "teljesen más kategória", de mindig is pont ővelük szemben "nem teheti meg" anyám, hogy ne ajándékozzon. Én magunkról le tudtam mindig is beszélni -- de őfeléjük "nem teheti meg".

Nem vidám dolog ez, és őrület ez a szegénység, de hát ez van. Nekem pl. az a baromi nagy karácsonyi ajándék, hogy befizethetem a villanyszámlát, oszt passz. Az ő nevében és a magaméban is leszármazottaimnak (sajnos) csak olcsó-és-nem-ráz, praktikus és "úgyismegkellvenni" ajándékokat szerzek be -- ez van; rég nem az én formám azon vergődni (hasonlítgatni és PLÁNE irigykedni), hogy mások milyen ajándékozásokat csap(hat)nak. Mikor szó szerint a lét a tét, akkor nem javítok a helyzeten azzal, hogy másoknak bezzeg hogy és mint. Letojom a tényt; mindenkinek váljék kedves egészségére és örüljön, ha flancosan tud ajándékozni -- az én célom, hogy minél tovább kitolni azt a tényt, hogy a fedelem meglegyen a fejünk fölött. Most viszont másfél hónap, míg szerencsétlen anyámnak is a maradékból el kell majd tengődnie...
Mivel elég későn mentem, már este 7 felé járt, mikor jöttem elfele. Mivel (tudom, hogy szóismétlés, de nem gond) az anyámé vígan a legócskább ház már az utcában, a többi mind új és puccos, így adventben nem győz az ember csodálkozni a sok ötletes díszvilágításon. Ez a szépen kivilágított fa az anyámmal majdnem szemközti ház udvarán gyönyörködteti a szemet.