Hangverseny és cukrászda

Ildikó előző este, olyan 20.20 körül érdeklődött, hogy nem mennék-e el vele egy koncertre, illetve annak főpróbájára másnap délelőtt. Huh, ez hirtelen sok gondolkodnivalót jelentett; mert bár én elmondhatom, hogy gyakorlatilag majdnem mindig tök rugalmas voltam/vagyok, de azért ahogy idősödünk, már vannak objektív okok is, meg nemszeretem szubjektívek is, melyek csak annyiből szubjektívek, hogy bennünk/velünk zajlanak/történnek, nem befolyásolható azáltal, hogy mi mit akarunk! Egészségiekre is gondolok pl., de számtalan másféle szitu is létezik, ami már mondjuk, nem borítható fel egy éjszaka alatt.
Nem volt kötött a másnapi saját egyéb "program" vagy terv, ezért megbeszéltük, hogy reggel megtelefonálom, hogy mi a helyzet: megyek-e vagy sem. Azért szerettem volna...
Ő sem tudott előbb szólni, mert ő is pont akkor kapta a fülest. (Alábbi plakát nem a jelen hangverseny plakátja.)

Egy ismerőse van a zenekarban, és bevett szokás, hogy a főpróbára a fellépők élhetnek ezzel a lehetőséggel: be lehet vinni ismerősöket -- így legalább közönség is van, és azoknak, akik szeretnék meghallgatni a műsort, így ingyen részesülhetnek benne.
Megtudtam a linkből, hogy az esti előadásra amúgy már minden jegy elkelt. Még emlékszem, mikor vagy 1 hete láttam a koncert megosztását, eszembe is jutott, hogy hát igen, régen én ilyenekre is jártam...
Másnap nem bíztam magam arra, hogy magamtól kelek, hanem ébresztővel keltem a biztonság kedvéért, és mivel minden rendben alakult, felhívtam Ildikót, hogy oké, megyek; aminek ő nagyon örült.:)
Gyorsan elkészültem, és negyed 10-kor már indultam is -- Ildikó már rám is telefonált, ahogy a liftből kiléptem, ő már ott várakozott vagy 20 méterre a bolt mellett. Együtt mentünk a buszhoz, hatalmas nagy tereferében. Szerencsénk volt, mert pár méteres rohanással elértünk egy leginkább megfelelő 24-est, mellyel legegyszerűbb az Aranybika hátulsó feljáratát megközelíteni.

Ott gyülekeztek szépen-lassan a zenekar és a kórus tagjai. Ildikó két zenekari tagnak is bemutatott, jókat cseverészett velük; majd hátul jó kanyargós lépcsőkön-folyosókon-zegzugokon át bejutottunk a Bartók Terem folyosójára. Ahol már hallottuk, hogy nagy hangolásban van a zenekar, a kórustagok pedig a körfolyosó egy részén "intonálgattak".

Ezalatt mi megnéztük az előtéri kiállítást, mely a zenekari tagok kézműves munkáiból lett kiállítva, majd bementünk a félsötét nézőtérre. Csak hevenyészve voltunk, sokkal nagyobb hallgatói létszámra számítottam!
Hát igen, eleve csak egy bizonyos réteg az, aki szereti a komolyzenei hangversenyeket. Ebből a rétegből, akik eleve az esti főműsorra jönnek pénzért vagy tiszteletjegyért, nyilván nem fognak főpróbára beülni. A maradék 90%-ának nincs ismerőse, nem tud erről a lehetőségről (mert egyébként épp azt beszéltük Ildikóval, hogy ha az ember TUDJA az időpontot, ISMERI ezt a lehetőséget, gyakorlatilag BÁRKI bejöhet az utcáról ide egy főpróbára! A kutya nem kérdezte meg, hogy mi miért vagyunk ott, vagy ki által!), a fennmaradó 10%-a ennek a maradékrétegnek meg el van foglalva azzal, hogy nyakunkon a karácsony... aki tegnapig dolgozott, mára egy csomó besűrített elintéznivalója van.

No, mi voltunk ezek a szerencsések, akiknek ez a lehetőség fennállt, és gyakorlatilag minden további nélkül meg tudtuk oldani, hogy magunkénak tudhassunk egy élményt.
Én, leszámítva annak idején a magaméit, most részese lehettem hosszú idők után egy főpróbának.
Itt nem számítanak időt a számok közötti tapsra, nincs konferanszié, és egyes részeket le lehet inteni karmester által és újrajátszatni.

Mindenesetre gyönyörű volt a hangverseny -- ehhez kis képzelőerővel hozzáadtuk az ünnepi öltözéket a zenekarra, kórusra és karmesterre, a számok közötti tapsvihart és a konferálást.
A zeneszámok alatti hidegrázás, szőrfelállás és itt-ott katarzis ugyanúgy megvolt és fantasztikusan jó érzés volt!

Tehát: az Aranybika Bartók Termében adott Karácsonyi koncert címmel műsort a Kodály Filharmónia két együttese: a Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus. Az esti hangversenyre már minden jegy elkelt -- mi mégis hallhattuk.:)
Műsor:
A. Corelli: Karácsonyi concerto grosso, op. 6. No. 8.
J. Pachelbel: D-dúr kánon
D. Buxtehude--C. Chávez: e-moll chaconne, BuxWV 160
J. S. Bach: Magnificat, BWV 243

Közreműködik:
Rendes Ágnes, Bódi Marianna, Medgyessy-Schwartz Lúcia, Bejan Miklós Máriusz, Csávás József -- ének
Alexáné Kardos Ildikó, Erdélyi Zoltán -- hegedű
Fekete Katalin -- cselló
Dr. Váradi Judit -- csembaló
Sárosi Dániel -- orgona
Kodály Kórus, Debrecen (karigazgató: Pad Zoltán)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel

Dél elmúlt, hogy véget ért, Ildikó még volt olyan bátor, hogy személyesen köszönte meg elismerő szép szavakkal és kézfogással a karmesternek e csodálatos műsort. Én bólogatva álltam mögötte, és közöltem, hogy valami fantasztikus volt.:) Látszott, hogy jólesett a fiatalembernek az elismerés.

Ezután még dilemmáztunk, melyik buszhoz menjünk. Szép, nyugis szombat déli időszak volt a főtéren, ráérősen flangálva beszélgettünk. Elérve a Gara cukrászdához, Ildikó, szokásos feldobott hangulatában addig beszélt és hívott, hogy menjünk be és együnk valami finomságot, ő meghív.. naaa, így meg úgy.. hogy a végén rábeszélt.:) Pedig nem szoktam édességet kívánni éhgyomorra... viszont már ilyenkortájban én is meg szoktam éhezni, aztán úgy döntöttem, mindegy, most ez kivételes alkalom, biztos nem fog rosszulesni akármi sem.:)
Ildikó itt is nagyon közvetlenül eltársalgott a felszolgálókkal, ráadásul mi voltunk az egyetlen vendégek egy darabig, úgyhogy amúgy sem tartottunk fel senkit. Sikerült is megjegyeznem most a hallott párbeszédek alapján, hogy mi volt tavaly az országtorta -- valamiféle kölestorta --, és hogy az Ildikónak nem annyira ízlett... Ellenben most akkor megkóstoljuk az ideit! Ami márpedig Milotai mézes diótorta volt, és jelenleg is állt rendelkezésünkre. Gyönyörű volt egyébként a cukrászpult, s mint egy mesevilág, olyan a felhozatal! Ildikó noszogtatásával lett a torta mellé még ásványvíz és habosított tejjel körített kávé is.

Csuda jól éreztem magam; ezt látványosságilag csak a boszitársam szárnyalta túl (vagy ő szerintem csak mindent azonnal és turbósítva ki tud mutatni!), ő kicsit sem zárkózott és nem szégyenlős, visszahúzódó típus.
Nem kissé ellentétem ebben, pedig amúgy nagyon sok mindenben egyezünk; eleinte meglepődve -- később már nem -- tapasztaltuk, mennyi téren megegyezik az ízlésünk, felfogásunk. Csak én visszafogottabb, zárkózottabb vagyok; ő nyílt, megosztó, mindent azonnal kisugárzó, pozitívumokat rögtön közölni akaró. Látom, körülötte az emberek is hogyan nyílnak ki a hatására -- és ezáltal örömet szerez nekik. Nekik is. Mosolyognak! Valahogy Ildikó kicsit... napfényt visz mindenki életébe aznapra, amikor találkozik velük.
Mennyei finom volt a torta, kimondottan gasztronómiai élmény! És az a habostejes kávé...

Na, ez sem mindennapi esemény volt az én életemben. Talán soha nem ettem még tortát cukrászdában. Ha valaha is étteremben voltunk, én szinte sosem tudtam desszertet is enni, mint mások általában pedig igen. Mert jobbára még a kért kaját sem tudtam végig megenni. Bármikor is jött a pincér, hogy desszertnek mit hozhat, én akkor egy kávét szoktam kérni, passz.
Ezért nem szeretek esküvőkre sem járni, mert megeszem a levest, aztán csak nézem, hogy más hogy eszik még órákig... ááá, nem olyan jó ez!
Míg otthon laktam anyukámnál, egy-egy vasárnapi ebédnél mindenki tudta, hogy "Manónak ennyi, mert a levessel jóllakik". Max. egyféle másodikból egy kicsi, aminek felét otthagyom... de anyám vasárnapi ebédje általában nem csak levesből meg EGY másodikból állt... Egész életemben minden ilyen kajánál, bárhol, bármilyen éttermi vagy esküvői, akármi apropós kajálásánál én csak szenvedtem azon, hogy mindenki más hogy bír enni (ami rendben van), én pedig nem.
Mostanában, mikor sokszor éhezem és egyszerűen nem tudok MIT kitalálni enni a kákabélemmel a... khm, lehetőségekből; sokszor eszembe jutnak az életem során részemre szánt kaják milliói... hogy hányszor ment kárba egy csomó minden. Vagy nem ment kárba, mert valaki más meg bírta enni a magáén felül az enyémet is.
De a gyomorűrtartalmam miatt rájöttem: végül is én csak így tudok tortázni, éhgyomorra. És ha bérrel rendelkezős, dolgozós koromban nem futotta ilyesmire, ezután pláne nem fog sűrűn előfordulni.:))
Gyanakodva figyeltem Ildikót, enyhe lelkifurdalással: ő vajon biztosan megengedheti magának, hogy engem is jóltartson egy Gara cukrászdában? Azt a konzekvenciát vontam le magamnak, hogy igen, ő megengedi magának időnként ez a fajta kényeztetést, mert jól érzi tőle magát. Sőt, attól mintha még jobban érezné magát, hogy én is vele vagyok, és nekem is megadhatja ezt! Mondta is: az ember nem azért él, hogy minden fillért fogához verjen, HA nem muszáj. Időnként igenis, szükséges, hogy az ember lelkileg adjon magának valamit. Egy kis kényeztetést, egy kis örömöt; amire majd jó lesz visszaemlékezni. Mert igenis, ő is van néha padlóközeli állapotban, és akkor pont attól áll fel, hogy ilyen dolgokra mennyire jó visszagondolni.
Köszönöm ezt a napot!