A csendes elítélés

A Facebookon találtam, és ez számomra nagyon frappáns, magas konkrétum.
Ja, nem Bruce Willisre gondolok, bár ő is nagyon konkrét.:)) Az idézetre.
Van, aki úgy értelmezte, hogy na, ő aztán tényleg utál elhallgatni bármit is, ő aztán kimondja, amit gondol!
Hát aztán szerintem ne csodálkozzon, hogy olyan túl sok ember nem ölelte keblére életében.
Mert szerintem ez nem arról szól, hogy valakinek a szemébe mondjuk, hogy hú, de szarul néz ki.
Aztán meg csodálkozunk, hogy egész életünkben nem voltunk az emberek szíve csücskében... mindenki tartotta a távolságot, mert mindenki "félt" tőlünk...

Nekem ez fenti példánál kissé bonyolultabb üzenet. Ugyanis engem illendőségre, tiszteletre, tapintatra neveltek. Egyáltalán nem vagyok híve az empátia nélküli, melldöngető, "ami a szívemen, az a számon" pofába mondásnak -- ez szerintem olyan skorpiós! Számomra feltétlenül létezik tapintat is, illetve olyan igazmondás, amellyel nem alázunk vagy bántunk meg másokat. Tudnunk kell disztingválni! Csak a gyereknek bocsátható meg, ha azt rögtön, ezerrel ki is mondja, amit gondol! Sőt, neki sem feltétlen... Már sokszor láttam olyan felnőttet, aki gyerekre orrol annak túlzott őszintesége miatt. Hát akkor egy felnőttnek mindenképp kontrollálnia kellene tudnia magát: hogyan lehetek úgy őszinte, hogy ne sértsem vérig az illetőt!? Mert pedig szerintem összeegyeztethető!
Én mindenesetre az enyémeket igyekeztem úgy nevelni, hogy úgy legyenek őszinték, hogy közben azért, izé... szóval barátaik is maradjanak! Mert tudnia kell mindenkinek, hogy ahogy senki sem, ő sem tökéletes, és kell, hogy annyi empátiája legyen: ha visszaszáll rá a melldöngető őszinteség, az NEKI vajon egészen biztosan kéjérzést okoz? Frászt. És ahhoz, hogy jól érezhesse magát a társak között, ahhoz egyáltalán nem az kell, hogy mindenki alázza, csak azért, mert piedesztálra helyezzük a melldöngetős őszinteséget.
Emberi szocializációban, felnőttek között ez valahogy nem így kell, hogy működjön! És a fenti poszt nem erről a bagatell dologról szól.

Számomra a fenti poszt értelmezése az, amikor elkezdenek a hátad mögött kombinálni anélkül, hogy tudnál róla. Fogalmuk sincs az életedről, nehézségeidet csak távoli hírekből ismerhetik, a háttérről szerencséjükre szellentésük sem lehet. De esetleg hallanak vagy feltételeznek valamit, ami által bolhából elefánt lesz. Mindenki ismeri, hogy hogyan terjed a pletyka -- a végeredménynek az eredetihez általában KÖZE sincs, nemhogy az igazsághoz!
Te meg ott vagy gyanútlanul és halvány dunsztod sincs róla, hogy mi baja az illető(k)nek veled. Még csak a gond eredetét sem sejted, tehát az is kiesett, hogy TE kérdezzél rá -- hiszen NEM neked van bajod! Nem a Te viselkedésed változott meg! Egyáltalán: miért nem szól az, akinek baja van? Természetesen négyszemközt kellene az ilyet, normálisan és nem nyilvánosan -- mert az brutális, hogy a másik feleslegesen és indokolatlanul alázódjon le! --, hiszen feltételeznünk kell minden rágalomnak, elgondolásnak az ellenkezőjét is.
Hallgattassék meg a másik fél is! Még az alaptörvényekben, még a nyilvánvalóan elítélteknél is játszik az ártatlanság vélelme!
De sokra megy vele az ember, ha a másik nem kíváncsi rá. Pedig ha kíváncsi lenne és "vitát nyitna" -- ergo: szeretne konkrétumokat kapni feltételezéseire --, talán igencsak meglepődne, mennyire totál máshogy van minden, mint ahogy ő gondolta. Ahogy ő gondolta, ahogy ítélkezett, ahogy megváltoztatta a semmi alapján a véleményét, és ezáltal talán saját maga számára is tökéletesen elszúrt egy kapcsolatot.

Csak érzed, hogy van valami, de fogalmad sincs, mi -- mert az illető, akinek megváltozik a viselkedése, nem kérdez, mert már eldöntötte... ha baja van, nem teszi szóvá, mert nem akar cáfolódni... nem akarja, hogy esetleg megismerje a TE véleményedet, nem akarja megvitatni a témát, hogy oda-vissza netán megismerődjön a probléma. Ő _ lezárta. Gondolt valamit, bírált, ítélkezett - ennyi volt neki. "Nem ér rá" megbeszélni a dolgotokat. Kész. Te meg esetleg évekig csak találgathatsz, hogy vajon mi lehetett a problémája...
Hány ilyen kapcsolatot tudhatunk magunk mögött?
És ez pedig soha nem egyirányú. Amivel az illető azt gondolja, bosszút állt, az őrá is visszahatott, bármennyire is soha be nem ismerné. Ne legyünk már olyan biztosak abban, hogy csak az lett megbüntetve, akit mi jól elítéltünk. Lehet, hogy pontosan a (semmiért) bosszúálló lett az igazi kárvallott...
Na mindegy, csak eszmét futtattam.

Nagyanyám azon a nyáron halt meg, amikor általános és gimi között voltam éppen. És még mindig emlékszem egy csomó olyan dologra, amiket ő mesélt annak idején.
Amikor úgy 70. életéve körül említette, hogy X. vagy Y. barátnője annak idején -- "húú, fiam, már nagyon régen!" -- egyszer csak elpártolt tőle. Ő nem is érti... sose értette. Addig minden rendben volt, utána meg semmi. Nem értette, fogalma sem volt, mi baja volt az illetőnek vele, soha meg nem magyarázták neki.
És 70 évesen, miután már nyilván évtizedek óta szépen túltette magát a dolgokon és elfogadta más döntéseit -- ezer nagyobb baja és gondja volt az életben! --, a maga egyszerű szavaival fejezte ki: "Tudod, fiam, nem vótam én neki elég jó. Szegínyebb vótam. Ő meg arra fordult, amerrűl a szél fútt. Hülye lett vóna az én problémáimmal nyűglődni, mikor mással meg nem vót probléma. Én meg nem kéredzkedtem tovább olyan szekérre, amelyik nem vett fel."
Kísz.