Megint anyámnál -- és "ennyit a hűtőről"

Megint anyukámnál voltam. Most nem volt valami jól, a szokásoshoz képest is nehezebben mozgott, fájnak a lábai, szédeleg.
Ettől függetlenül nem lehetett lebeszélni, hogy meg ne kínáljon gulyáslevessel és kétnapos krumplis pogácsával. Mivel kaja után mentem, így a levest inkább elrakta és hazahoztam dobozban.
Az a helyzet, hogy 6 napja voltam itt, akkor hoztam neki 5 könyvet. Ahhoz képest, hogy ismerem anyámat, valahogy mégis arra számítottam, hogy MÉG tart neki ez a mennyiség. De beszélgetésünk közepette, mikor megkávéztunk és ő ledőlt, szerényen megjegyezte, hogy hááháááá, már tegnapra (!) ki is végezte mind az ötöt. Igen?? Mondom elhűlve -- pedig szintén szerényen jegyzem meg, pont tegnap kaptam meg az ez évi 100 könyv olvasásáért járó Moly-plecsnimet (és ebben nincs képregény, gyerekkönyv, sőt a verseseket is le kellett számolni, ha nincs meg legalább 100 oldal) és több száz oldalasak mind; ergo a nagy átlag szempontjából én is a sokat és gyorsan olvasók közé tartozom, annak ellenére, hogy tudom, többet is akarnék-tudnék, csak a hályog miatt nem látok, és ezt hú, de utálom!
De anyámhoz képest rám nem is érvényesek ezek a jelzők. Ő jobban is lát, és egyébként is valami hihetetlen gyorsolvasással falja a könyveket! Pedig napközben ő is tesz-vesz, jönnek-mennek nála, ott van Molly is, főz, tevékenykedik -- csak este olvas. Mondta is, hogy hát persze, hogy kivégezte: 1 este 1 könyv.:)
Úgy sajnálom, hogy nem halmozhatom el könyvekkel ennek a fantasztikus szintnek megfelelően! Régebben ő is szerzett be akciós helyekről könyveket, vagy pláne: keresztanyám (a szintén hatalmas házikönyvtára mellett) járt könyvtárba, s amikor végzett a kihozott könyvekkel, azokat elvitte anyámhoz, egy hét múlva értement és ment újra a könyvtárba -- magyarul keresztanyám ellátta valahogy anyámat is olvasnivalóval). Kénytelen sokadjára is újraolvasni a pedig nem csekély könyvtárát... meg az enyémnek azt a részét, mely neki is megfelel. Ő az életszerű, "normális" regényeket szereti, tehát családi, szerelmes, női életrajz -- tehát semmiféle fantasy, horror, vámpír pláne, katasztrófa, harcos, háborús, politikai/összeesküvéses stb. nem jön be neki.

Az ócska ház fele öcsém lomjait tartalmazza raktárszerűen. Pl. azt a hűtőt is, amit ő elfekvőbe tart ott, mert valakitől kapta és neki nem kell; amire gondoltam, hogy mivel elvileg felkínálta anyám által (mármint hogy felőle vihetem), ha az ajtaját valahogy meg lehetne erősíteni, mivel működőképes, hát talán jó lenne a mi leszakadt ajtajúnk helyébe... De sajnos, öcsémet nem izgatja a dolog. Anyám szerint morózusan kijelentette, hogy nem ért ő hozzá, mittudjaő... de meg se nézte, mihez nem ért. Lepereg róla minden, más baja idegesíti és csak annyit tesz, amennyit káromkodás nélkül kibír vagy muszáj. Empátia vagy segítőkészség ha létezhet is nála, attól mi tutira nem szenvedünk.:))  10 mp alatt bármitől plafonon van, vérnyomásos gyógyszerek ellenére. Ez nyilván nem újdonság, mindig is ilyen volt, nem véletlen, hogy bár egy lépcsőházban lakunk, szinte soha nem beszélgetünk, csak annyit, mint bármelyik szomszéddal, ha véletlenül összefutunk a liftnél, az alatt a 2 perc alatt! De hát mit várhat az ember azon kívül, amit már rég megszokott?
Én annyit próbálkoztam évtizedek alatt... köztünk mindig én voltam, aki ad, segít. Vagy kölcsönöz... amik aztán ott maradtak. Aki a gyerekeiknek segít és jóban van velük. Engem már rég nem köszöntöttek születésnapomon, mikor én őket még mindig. Lassan fogtam fel, hogy hiába emlékezem meg én 4 ember évi 8 alkalmáról akár sms-ben is, még megköszönő sms-ileg sem éri meg nekik... hiszen az pénzbe kerül! Segítség a testvérünknek? Haha. Soha. Mikor 55 évesen kirúgtak, abban az évben, szívem meghasadtával ugyan, de kénytelen voltam előre bejelenteni: sajnos, én most már nem tudok  karácsonyilag ajándékozni, egyedül vagyok... -- szerintem megkönnyebbültek, ugyanis ez nyilván azt jelentette: az ő számukra is egy gonddal kevesebb. Ők 4-en keresnek, 3 autójuk, nagyobb lakásuk, összkomfortos nyaralójuk és örökölt lakás-kert-földjeik vannak, nem szorulnának annyira rá az én havi 22800-ból ki nem telő nagy semmire...
Magamat ismerve: fordított helyzetben én továbbra is ajándékoztam volna nekik, és nem csak karácsonykor! SŐT. Ahogy tizensok helyre évekig havonta feladtam a segítségkérő csekkeket... ahogy havonta virtuálisan örökbe fogadtam állatokat, ahogy adtam (és néha még ma is adok) a koldusnak, etetem a kóbor jószágokat, ahogy örömmel ajándékoztam rászorulóknak ruhákat, könyveket -- a testvéremmel pláne megtettem volna!
Minden szarhoz szerelőt kell hívnom kemény pénzekért, holott... van a lépcsőházban egy villanyszerelő (és amúgy is elég jó ezermester) testvérem... 
Ráadásul pedig... Szilvi az ő keresztlányuk. Ha bármi különbség valaha is volt aközt, ahogy egymás gyerekeivel bántunk vagy azokat segítettük, khm, az nem az én hátrányomról szólt volna.
Regényt lehetne erről írni, de nem szeretem ezt, elkeserítő és nagyon szomorú. Anyám is látott mindig mindent, vágja a szitut -- ő is el van emiatt keseredve.
Nyilván aki évtizedek során át tapasztal valamit, az már csak valami ellenkezőn, valami pozitívumon lepődne meg. Így már csak valami egykedvű, ironikus lemondás van bennem, ha valami testvéri szeretet felmagasztosításáról szóló megosztást látok pl. a neten; vagy valami olyan könyvet olvasok, ahol valami fantasztikus intenzitással van jelen a testvéri összetartás. Legalább tudom, hogy van olyan.
Meg azért tanúja voltam, amikor Dani képes volt kiköltözni a saját szobájából -- albérletbe. Senki nem hibáztatta volna, ha nem teszi meg, sőt, eszünkbe sem juthatott volna! Az ő közös szobájuk volt, amit a tesója 10 éve elhagyott. És ő... nem elég, hogy embereket szerzett és két fuvarral megszervezte, hogy hazaköltöztesse a nővérét, még el is ment albérletbe. A testvére miatt, akinek nem volt hova mennie a gyerekkel, a maga jogáról is lemondott.

Ha kora délután megyek anyámhoz, már nem tudok világosban visszaindulni. Emiatt ideges a drága, míg haza nem érek. Mert ugye, köztünk nincs tömegközlekedés, mindazonáltal egy elég kieső kertvárosi részből (kissé sötét, itt-ott félelmetes, ahol nincsenek boltok és kirakatok, nem tolonganak embertömegek még napközben sem) kell átkutyagolnom a panelházas Tócós közepére. Fele út itt, fele ott - ez nagyjából 20-25 perc az én lépteimmel (ha Bencussal megyünk, akkor 35 perc; mikor anno keresztanyámmal gyalogoltunk haza, az volt 40 is).
Szóval hazaérve bár még bementem a gyógyszertárba a receptjeimet kiváltani, utána bementem a postára befizetni a villanyszámlát, majd még a coopban is bevásároltam -- otthon lepakolás után muszáj felhívni anyámat, hogy megnyugodjék. Mármint hogy hazaértem, és nem ütött le senki.:)