A macska -- a Szépség

Olyan gyönyörű ez a macska.
Néha elég rajta felejteni a szemeim, és nem győzöm csodálni: hogyan alkothat a Jóisten ily gyönyörűséget!

Sosem felejtem el, mikor még apukám élt és az akkor még szolnoki, de az egri főiskolán tanuló szobrászbátyám (most miskolci) többször járt hozzánk; megvitattuk, általában véve a képzőművészeti alkotásoknál mennyire szükség van esztétikai érzékekre, azok művelőinél szinte akaratlanul is (ha érzéke van, akkor is, ha netán nem tanulja azt) kialakul, formálódik, csiszolódik, tökéletesedik az anatómiai megfigyelőképesség, a készség arra, hogy kapásból megmondjuk: itt meg itt nem jók az arányok, amott valami nem szabályos, nem természetes; ez itt túl távol áll a másvalamihez képest; s mivel senki nem tökéletes, egy-egy állatot, de leginkább embert látva jól felismerjük az általános, tudásunkban lévő és élő előíráshoz képesti eltéréseket. Mi az, amitől valaki szabályos szépség, mi az, amitől tudjuk, hogy nem -- de ettől függetlenül a szabálytalan is lehet szinte szép, pláne, ha közbeszól az "ahány ember, annyi" ízlés is! --, és hogy mi az, amikor a legnagyobb jóindulattal sem mondható valaki szépnek, arányosnak (ám ettől még nyilván lehet maximálisan kedves, értékes és szerethető -- félreértés elkerülése végett ezt nem hangsúlyoznám többet, merthogy most nem komplett értékekről van szó, csakis és kizárólag külső, objektív esztétikumról, mely mindenkinél olyan, amilyen; általában hozott anyagból alakultunk, ugye; melyről alapból senki nem tehet).
Beszélgettünk arról is, hogy mennyire más egy karakteres, alapelvárásos szabályosságtól eltérő arcot rajzolni. Szerintem könnyebb is. Annak idején lerajzoltam anyukámat profilból, és mikor bátyámnak megmutattam, ő jónak találta a rajzot -- míg a csupán fantázia alapján, divattervezési alapok miatt rajzolt, tök szabályos arcú és alakú karaktereimet gyorsan végiglapozta --, és mondta, hogy anyámnak nagyon karakteres arca van, jó "rajzanyag".
Anno Attilával, volt grafikus kollégámmal is beszélgettünk néha ezekről; pl. karikatúrarajzolásról. Ő mondta, és teljesen igaza is van, hogy szabályos Barbie-arcról szinte lehetetlen feladat karikatúrát készíteni. Ha nincs rajta valami szokatlan, valami más, valami szabályosságtól eltérő, amit ki lehet emelni és ezáltal eltúlozni -- nincs karikatúra.
Ezért nem lehet pl. cicákról karikatúrát csinálni úgy, hogy azok, ha groteszkül is, de megfellebbezhetetlenül felismerhetők legyenek, azaz hasonlítsanak is egy bizonyos cicához. Mert a cicák túl szabályosak... ezáltal egy cicakarikatúra minden cicához hasonlít.
És még valami, amiről nem szól ez a bejegyzés: az ízlésekről. Hogy ízlések és pofonok... ezt mindenki tudja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek csak a legszabályosabb, tökéletes szépségek jönnek be. Engem is sokszor sokkal inkább megragad vizuális szimpátia szempontjából egy-egy kámeaarc, míg egy Barbie-szépség tök hidegen hagy -- de most akkor is egy etalonról, az átlagos, normál esztétikum és szabályosság megítéléséről beszélünk.
Az is más kérdés, hogy millióféle képzőművészeti ágazat létezik, és pl. a festészetnél, szobrászatnál egyáltalán nem mérvadó az esztétikai tökéletesség betartása. Nem minden műfajban attól jó egy kép vagy szobor, hogy mennyire fényképszerű az alkotás, mennyire tökéletes anatómiájú a modell. Ráadásul, mint tudjuk, koronként sűrűn változott a szépségideál is... A cicáké viszont nem igazán.:)
Meg aztán azokon a képzőművészeti kiállításokon, amiken csak egy szűk réteg által tolerált, pár ecsetvonással felvitt színek, mértani alakzatok, fény-árnyék hatás dominál, ott aztán teljesen mindegy, hogy a modell egyáltalán biztos-e, hogy ember, pláne, hogy nő, de még plánébb, hogy mennyire szabálytalanok-aránytalanok az arcvonásai, testrészei... egyáltalán számban és elhelyezkedésben stimmelnek-e az alkatrészek... Mivel ez a pár sor nem képzőművészeti tanulmány, sőt azoktól fényévekre jár és nem arról szól, ezért ezt itt le is zárhatjuk.

Nos, meg is állapodtunk bátyámmal akkori macskánkat elnézve, hogy környezetünkben a macska az az állat, amely a legközelebb áll a tökéletes szépséghez. (Természetesen a gondolat továbbfűzhető: számtalan gyönyörű jószága van a természetnek; gondoljunk csak a kutyákra, nagymacskákra, fókákra, madarakra, lepkékre... de most maradjunk egy mezei ház körül.) Csúnya macska nincs is... De lehet annyira szabályosan szép, hogy szinte fáj a tökélye.
Ezért is marad rajta sűrűn a szemem a macskáimon. Gyönyörködöm minden egyes istenadta vonásaikban, mintáikban, színeikben; főleg Honesty annyira eszméletlenül gyönyörű, hogy már szinte el sem lehet hinni. Tudom, hogy macskaszépségversenyeken más szabályok érvényesek pl. arcra. Ott markánsabb arcú, erős állú macskák a nyerők. De más a marketing és más a képzőművészeti alapanatómiai szabályosság. Esztétikailag pontos szabályosság szempontjából akkor is azok a macskák a legszebbek, akiket nem markáns arcuk stb. miatt vinnénk kiállításra, hanem a lágyabb szépségű szabályos cicaságuk miatt...
No persze én soha nem vittem volna Honestyt, akkor sem, ha megfelel mindenféle marketingkritériumnak. Semmiképpen nem zökkentettem volna ki a nyugalmából. Őt már az is megviseli, ha hordozóba tesszük pl. orvoshoz menés miatt; ő nem lett volna boldog semmilyen nyerési lehetőségtől. Empátiám hatalmas ez irányban, engem is megvisel mindenféle szereplés vagy ügyintézés; nekem nagyon fontos, hogy ebből a nyugalomból csak akkor kelljen fájó szívvel kizökkentenem, ha muszáj. És ne legyen az, ha lehet.
Szóval ez a dolog, hála a jó Istennek, soha szóba sem jöhetett volna (egyéb technikai, gazdasági és praktikussági tényezők hiányáról nem is beszélve!).
Lényeg, hogy vizuális esztétikai szépségigényeket tökéletesen kielégítő cica -- mint persze egy csomó cica még rajta kívül (én mindben látom vagy az átlagos, vagy a feltűnő szépséget!) --, és a belső, nagyon szeretetteljes tulajdonságaival együtt meg pláne úgy gondolom, olyan mértékben gazdagítja az ember lelkivilágát, hogy meggyőződésem, igaz a mondás: "macska nélkül lehet élni, de minek".