Bencus-köszöntő

Bencének nagyon boldog névnapot!

Két augusztusi olvasás kihívása

Olvassunk el 2 könyvet augusztusban!
Velcsi indított e címmel kihívást, 316. résztvevő voltam benne.

Bármilyen nyelven olvashatod, s nem számít a műfaj. A lényeg, hogy augusztusban kezdd el és fejezd is be. 
– Olvasási linket kérek.
– A dátum pontos legyen.
– Minimum csillagos értékelést kérek, de jöhet szöveges is, szívesen elolvasom.

Mivel kérdezték, hogy van-e minimum oldalszám: minimum 100 oldal, ami szinte semmi, úgyhogy könnyen lehet teljesíteni. 
– Mesekönyvet, mangát nem tudok elfogadni!
– Újraolvasás is ér!:)
Ha minden megvan, megy a plecsni! Jó olvasást!:)


Ezeket küldtem be, értékeléssel:
      Nancy Price: Egy ágyban az ellenséggel 
      Danielle Steel: A csók 
És lőn a 195. plecsni.

Szülinap és névnap

Csak az évek óta megszokott szűk családi körben ünnepeltük meg Szilvi szülinapját, és mivel 3 nap különbség van e közt és a Bence névnapja között, ezért egy kalap alatt tesszük. Így azért más a tortázás is, meg az ünneplés jelentőségteljessége is.

Értve ezalatt, hogy ha "csak" egy felnőttről lenne szó, nem csinálna az ember még ekkora felhajtást sem, hiszen minek. Felköszöntés megvan, oszt jóvan. Mint ahogy pl. az én születésnapomon szokott lenni. Általában gyerekeim, anyám felköszöntenek valami szükségessel, még csak nem is egyszerre. De általában semmi külön készülődés nincs, én tortát sem rendelek magamnak, mert egyrészt miből; másrészt régen is csak a gyerekeknek volt tortájuk a szülinapjukon, amikor még dolgoztam.

Mellékágazati gondolatok: négy saját szülinapi tortáról van emlékem.
Egy volt valamikor "kicsikoromban", arra emlékszem, 4 vagy 6 éves lehettem talán. Biztos anyám sütötte, piskóta alapú csokitorta lehetett, gyertyával. Nálunk nem volt divat -- a mi gyerekkorunkban -- a születésnap különösebben; érdekes módon az, hogy születésnap, a névnappal szemben hátrányos helyzetben volt. Emlékszem olyanra, hogy fel sem köszöntött gyakorlatilag senki...
Ha igen, az anyám volt, és egy darab könyv volt általában az ajándék, amivel én roppant boldog voltam.
Nem mintha névnapon dúskáltunk volna az ajándékokban; dehogy. Csak az valahogy nagyobb valami volt, mint holmi születésnap. Az meg volt említve feltétlen. Névnapomkor eleve nagyanyáméknál nyaraltam, de ott is számon volt tartva és ott is köszöntöttek -- születésnapkor viszont egyáltalán nem. Emlékszem, a felnőttek születésnapja meg sem volt említve még annyira sem, mint mienk, gyerekeké...
A legközelebbi saját torta a 30-as éveim vége felé, utolsó albérleti éveinkben; szintén anyukám sütötte, erről véletlenül van lefotózott papírkép:

Volt egy harmadik, 40 éves koromban, akkor költöztünk vissza 8 év és 4 albérlet után a lakásunkba (ide), ki más, mint anyukám sütötte, direkt nekem volt meglepetés!:)
Aztán volt egy negyedik, egy kis 10 szeletes orosz krémtorta, amit 2005-ben kaptam Danitól és Katától, akkori barátnőjétől. Tutira a Kata ötlete volt, mert ő olyan precíz, ünneplős volt, emlékszem, egész családjában ünnepeltek folyton valakit, és kedves volt irányomban is.
Ennyi saját tortára emlékszem életemből. Nem számítva a 18 fős, szülői háznál tartott esküvői vacsorámat, amit szintén anyám hozott össze 2-3 segítő rokonnal; s emlékszem, 3 tortát is sütött, és az egyik puncstorta volt direkt azért, mert az a kedvencem. Nem számított, hogy sajnos, semmit nem tudtam belőle enni, de az én kedvemért lett sütve.:))

Mostanra felnőttek a gyerekek, nekem nincs említésre méltó jövedelmem amúgy sem, tehát örülök, ha valami ajándékkal fel tudom őket köszönteni, nemhogy még torta is... erről Szilvi szokott önként magának gondoskodni. Általában ugyanonnan rendeli neten ugyanazt a kis csinos, 10 szeletes Sacher-tortát, számgyertyával. Díszíteni is ő szokta, valamint a 100 Ft-os boltból sokkal olcsóbban szokott kapni tűzijátékot is hozzá -- amit elsősorban szintén nem a saját kedvéért játsszunk el, hanem Bencus miatt. Hadd örüljön a gyerek, ő a névnapja ünnepléseként úgyis úgy szokta érezni, mintha ez is szinte kizárólag az ő ünnepe lenne. Pedig már elvileg tudja, hogy nem.
Én előre (míg még volt) odaadtam Szilvinek 3-3 ezer Ft-ot a két ünnepre, hogy igazándiból ő tudja, mire van szükség. Vagy beleinvesztálja a tortába, szendvicsbe, és/vagy vesz belőle akármiket is. Így is lett, Bencusnak is már hetek-hónapokkal ezelőtt elkezdődtek az apró örömök beszerzései... sok ajándéknak tűnik, mert sokat kell bontogatni, de annyival többször örül. Még a két szükséges, Ázsiában vásárolt cipő így sem lett közzétéve a rengeteg aprósághoz mint ajándék.
Mivel így állunk, ahogy állunk, tulajdonképpen aki számíthat köszöntés szempontjából (anyám és Dani), ők is pénzzel járulnak hozzá a dolgokhoz, így az ő nevükben is megelőlegeztük Bencus számára a megvett, becsomagolt ajándékokat.

Egy jópár 48, 64 db-os kisdobozos puzzle, mágneses Scooby Doo-album egy rahedli tasak belerakható hűtőmágnessel, valamint egy sokdarabos rajzsablonkészlet nem is látszik a fotókon...

Szilvi 3 tálca szendvicset készített, szaladt a konyha gyakorlatilag egész nap... A tortát 10 óra előtt hozták ki, azt is fel kellett díszíteni, utána pedig a hűtőben várta a sorát.
Szilvi ilyenkor mindig díszít, terít előre. Így számomra is meglepetés volt, hogy leürített egy újságos (és egyéb kellékes) polcot az ablak alól, és feldíszítette a falipolcokról néhány nagyobb macskadísszel. De ez még ekkor annyi volt, hogy Haramia is nyugodtan korzózott mellettük...
Dani 5 óra után jött, ilyenkor fél zsák tiszta ruháját kicseréljük legalább ugyanannyi szennyesre.:))) Valamint elmenetelkor megkapja a heti főtt kaják maradékát, valamint egy kajányi szendvicset is.
Az ő ötlete volt, hogy anyámnak is, ha gondoljuk, vihet kóstolót szendvicsből, tortából még ma este. Nagyszerű!
Dani kissé fáradt volt, mert valami buliból, ahol valami munkatársát vagy kit búcsúztattak grillezős-ivós bulival, reggel 7-re jött haza... úgyhogy nem volt valami üde, de Daninál ezt már meg lehet szokni, mert vagy a három műszak miatt kómás, vagy valami előző buli miatt. Ráadásul innen ment, ugye, este még haza az itteni küldött cuccokkal, ruhával, utána anyámhoz biciklizett el az odaszánt dolgokkal, aztán pedig ment éjszakára dolgozni!
Addig is szendvicsezés, kólázás, tortázás, beszélgetés volt a műsor. Ez utóbbi abból állt, hogy próbáltuk Bencét túlkiabálni. Most ez elég elviselhetetlen és egyelőre kivédhetetlen szokása, hogy folyton beszél, kiabál, semmiségekkel is azon van, hogy beléfojtsa az emberekbe a szót; csak ő, csak ő... ha nem jut eszébe újdonság, ismétli akárhányszor a baromságokat.
Nem akarok folyton nevelési tanácsadót játszani, de érdekes módon az én kölkeimmel nem volt ilyen probléma... Sőt, Szilvia pl. még kérvényre sem nagyon óhajtott szerepelni senki előtt, nemhogy magától egyszer is közbekiabáljon!... Dani jobban megszólalt, de csak akkor, ha kérdeztük. Na, ez a viselkedés Bence előtt ismeretlen, sajnos. És valóban alig kap idegrohamot tőle az ember...:D
Én próbálom Bencének minden lehetőséget megragadva ezeket mondani, de letojja. Mondtam is, hogy a "mi időnkben" mi öcsémmel nem sok évet éltünk volna meg, ha olyanok mertünk volna lenni, mint Bence. Szüleink szerettek bennünket, tényleg mindent megtettek értünk a szegénységben is, de idegesek voltak, sokat dolgoztak, és ha még kommunikálni sem tudtak volna fontos dolgokról, mert mi feszt üvöltözünk, hogy ránk figyeljenek, rég szétvágtak volna bennünket. Még sokszor ezek nélkül is kaptunk...

Kissé aggódtam, és eredetileg én le is mondtam a torta megkóstolásáról, lévén, hogy igen keményen csoki. És én még a műtét óta nem ettem csokit. Elvileg tejcsokit majd valamikor talán, de nyáron nem nagyon szoktam egyébként sem csokizni, mert nem szeretem, hogy olvadnak a csokik.
Aztán egy kis szeletet csak megettem, relatíve sok tejszínhabbal; mondtuk, hogy a csoki meg a tejszínhab hátha felér eredményként a tejcsokival... biztonságként bevettem 2 kis Espumisan bogyót, aztán rábíztam magam a jelzésre, hogy mit szól az epém helye... nem volt probléma.

Eztán Daninak összecsomagoltam, neki is meg anyámnak is, majd érzékeny búcsút vettünk, hiszen ő még ment éjszakára dolgozni.

Szilvivel aztán még kitaláltuk, hogy azon a macskás polcon ne csak annyi macskát fotózzunk, hanem szedjük össze a lakásban, mondjuk, csak a fából készült macskákat.
Olyannyira jól sikerült, hogy alig fértek el a polcon, az ablakpárkányra is tenni kellett. Pedig a 30 éves ócska, tisztíthatatlan nyílászárónk elég kellemetlen látvány a szemnek... a fák meg vannak vetemedve, repedezve, lemoshatatlan foltok vannak rajta, plusz a dupla ablakot képtelenség szétnyitni, hogy köztük is meg lehessen mosni, ergo fekete penészes, párás stb. Mindig készültem ablakokat cserélni, de ez dolgozó koromban sem futotta egy keresetből két gyerek mellett... Úgyhogy ennyi!
A famacskák összeszedésénél ráadásul innen is, onnan is, mindig eszembe jutott újabb és újabb; míg a végleges fotókról mégiscsak lemaradt egy -- ezt a fotózás utáni elpakolás után vettem észre --, amely a makramé virágtartóban lakik... Pedig mennyiszer körbevizsgáltunk mindent...
Úgyhogy a konyha rendbetétele igencsak elhúzódott késő éjszakáig...

Utólag: nem egy; kettő(!) maradt ki... (meg ilyen alapon ki tudja, hány...:), időnként majd visszatérek bepótolni...:)

Szilvi köszöntése

Szilvinek

nagyon boldog szülinapot kívánok,

Isten éltesse!

Nyolc év

8 évesek vagyunk.
Régebben ismertük már egymást, mondjuk, 11 hónappal. De személyesen csak párszor találkoztunk, lévén köztünk vagy 230 km -- itt elmondhatom, hogy macskásfórum-talikon jött létre pár társaságbeli találkozás... micsoda véletlen.
Micsoda véletlen, hogy mindkettőnknek voltak macskái. Micsoda véletlen, hogy pont azon a macskás fórumon kezdtünk beszélgetni. Nemcsak egymással, persze, hanem elsősorban és leginkább még másik 30-40 emberrel (akkor még). Nagy kaland volt ez még akkoriban, mikor még otthon sem nagyon volt net... És micsoda véletlen, hogy mindketten szabadok is voltunk.
Az utolsó tali döntő volt, annak ellenére, hogy a végén még nem lehetett semmit tudni. Csak azt, hogy jó, hogy a másik is ott van. Hogy jó, ha ő rám néz, és jó, ahogy néz. Jó az is, hogy bátortalan. Jó az is, hogy szótlan, szelíd, kedves, barátságos, segítőkész. Néha egy nézés, egy önkéntelen cselekedet többet mond, mint a szavak. Talán pont ez, pont így, pont ennyi hiányzik az életemből. Meg az övéből.
Én nem keresek direkt, az nem én lennék. És ő sem olyan. Egyikőnk sem "árulta" még magát sehol, mindketten inkább magunkban öregednénk meg, belepusztulnánk, ha állandóan próbarandikra kéne járni, újra és újra ismerkedni... Mindketten prímán el tudtuk tölteni az időt és lekötni egy csomó mindennel magunkat. Bár én nem sokat voltam egyedül, ő nagyon is; gyakorlatilag mindig.
De a tali korábban volt aug. 15-énél, és nem onnan számolunk. Azt a levelezések, az utána következő kommunikációk határozták meg. S az, hogy esélyt adunk magunknak privát találkozásokkal, az a döntés 2006. aug. 15-én született meg. Innen számolunk.:)
Nyolc év kevés idő egy 25 évnyi ezüstlakodalomhoz képest. Amúgy meg nagyon sok idő. Annyi, de annyi minden történt ezalatt, s megkockáztatom, ha nem külön városban élnénk, talán nem lenne ennyi közös dolgunk, átélt programjaink, közös élményeink; nem kommunikálnánk ennyit és így.
Nincsenek normális szavak, melyek kifejezhetnék, mennyi mindent köszönhetek neki.
Ha sorolnám, lehet, egy csomó minden nem jutna eszembe, mert annyi minden az, amiért hálás lehetek. Nélküle ki tudja, hol tartana most az életem. Senki mást nem ismerek az anyámat leszámítva, aki ennek csak parányi részét is tenné értem. S ezekre tényleg nincsenek szavak...

Elküldtem 0:01-kor egy képeslapon kívül két új e-könyvemet Istvánnak, persze legálisan, a kiadóval lerendezve. Én "kitaláltam", ő (Miki) belerakta a dedikációimat, a szerződésről beszkennelt névaláírásommal együtt. Valamint 3 saját helyre felrakott versemmel is köszöntöttem Istvánt, mert az "elektronyos" képeslapra nem fért rá az egész, csak a fele... de az e-könyvküldő és köszöntő e-mailben is elküldtem neki az egész verset is...

Harsona nélkül

Nincs nagydob és trombitaszó,

sem harsona, sem vörös szőnyeg,

sem tapsvihar, sem gratuláció,

nincs buli, sem színes konfetti,

mert nem másoknak szól az ünnep,

így a lényegről nem is tudhat senki,

mert

csak számunkra világít gyertyaként

e nap, s az igazság -- melyet nem

akadályoz s gátol bármilyen távolság --,

az, hogy az életem veled egy

tenyerünkbe rejtőzött,

predesztinált örökkévalóság.

Interspar és Ázsia

Bencusnak őszre 2 pár cipőt kellett vennünk. Szerencsére utcai cipője van, de ovis benti cipőt, illetve tornacipőt (ami manapság gyakorlatilag ugyanaz, mint egy bentinek szolgáló, tépőzáras vászoncipő, hogy a gyerek maga is fel tudja venni).
Ráadásul mindjárt névnapja is... úgyhogy mindenképp gyűjtögetjük már neki jó ideje az örömteli apróságokat is, meg figyeljük az akciókat, turkálunk pólókat stb.
Szilvi ötlete volt, hogy az Intersparban két nagy kínai bolt is van, és hogy ott tutira találunk vászoncipőket... Ha véletlenül mégsem, akkor sréhen az Intersparral ott van a régen Domus bútoráruházként szolgáló Ázsia nevű, egyemeletes hatalmas üzlet, végeláthatatlan kínálattal -- hát ott mindenképpen. (Utólag már tudjuk, jobb lett volna egyből odamenni, na de az Intersparban is jól elvoltunk... és kajaféléket is tudtunk venni.)
Úgyhogy kaptuk magunkat mindhárman, és lóra pattanva elvágtattunk az Intersparba. Akarom mondani, a 12-es busz ott áll meg a Spar előtt, szóval ahhoz kimenve tömegközlekedéssel. Dögmeleg volt ezen a napon is, úgyhogy az életünket mentette meg időnként a légkondi. Szerencsére a buszokon működött, meg hát az áruházakban is; egyedül az utcai gyaloglások voltak kivédhetetlenek a hőséggel szemben.
Az egyik kínai az főleg ruhás, a másik cipős volt, igen széles választékkal. A fő profiljaikon kívül természetesen minden megtalálható volt ezekben az üzletekben, ami úgy egyébként szokott lenni a kínai boltokban: játékok, írószerek, sporteszközök, dísztárgyak, edények, háztartási dolgok.
Elég sokat időztünk mindegyikben, de sajnos, a cipősnél épp az a két méret, melyek Bencus számára vehetők voltak, abszolút hiányzott! Úgyhogy ez nem jött be... Apróságokat vettünk csak, leszámítva, hogy eltereltem Bencus figyelmét, míg az anyja hupikék törpikés 100 db-os puzzlét választott és vett neki.

Ezután a játszóház előtti tágas szabad területen nézelődtünk, ahol volt kiállítás; valamint különböző játékszerek (csocsó, kosárlabdadobáló, hullahopp karikák, rajzasztal színes ceruzákkal és egy halom kifesteni való ábrás lappal), de itt foglaltak helyet olyan sport- vagy egyéb eszközök is, melyek reklámcélt szolgáltak és ki is lehetett őket próbálni.

Ilyen volt ez a derék-fenék-comb (stb.)-fogyasztó szerkentyű, amelyet, látván, hogy egy pasi kipróbálta, miközben jól szórakozott a gyerekével együtt; utána én is kipróbáltam. Nem tudom, mennyire hatásos egy ilyen műszer, mindenesetre amúgy tök jó volt. Bence kedvéért beleálltam vagy 3-szor pár percre, mert élvezte, hogy ő kapcsolhatja ki és be.:)

Csak némi ízelítő a kiállításból:

Miután az Interspart is bejártuk és vettünk szükséges kajaféleségeket, lassan kifelé igyekeztünk.
Bencus egyébként végigvirgonckodta és -hangoskodta az egész napot! Annyira eleven volt, hogy tutira háromszor annyi távot tett meg, mint mi, és annyira hangos, hogy mi Szilvivel elvétve tudtunk egy mondatot végigbeszélgetni egymással. Egyszerűen nem bírja elviselni Bencus, ha nem vele foglalkozunk, hanem egymással beszélgetünk. Ez otthon is így van. Állandóan beszél, lényegtelen dolgokkal közbevág, mondja, mondja... mi meg elveszítjük ezerszer is a beszélgetés fonalát. A rohangálás miatt egy jó nagyot esett is a bolt területén, mi néma csöndben vártuk az eredményt... Hisz tudja minden szülő, hogy ha elkezd előre sopánkodni és sajnálkozni, a gyerek már akkor is elkezd ettől ordítani, ha egyébként nem tenné... No, mi nem tettük, és Bencus csak sziszegve és röviden konstatálta a helyzetet. Kicsit fájlalta a térdét meg a könyökét, de úgy látszik, nála mérvadó az is, ha nem vérzik egy bibi. Ez nem vérzett, tehát nem is fájt különösebben...:)

Én már a pénztárnál álltam két sajtosrolómmal és két, előre csomagolt tálca csirkelábbal, mikor Szilviék még visszamentek valami matricáért, s közben találkoztak a sógornőmmel, aki ott dolgozik irodában egyébként. Mivel nekik Szilvi tulajdonképpen elvileg keresztlányuk lenne, ezért nem csoda, ha most elbeszélgettek vagy egy fél órát. Azalatt én kimentem a bolti részből, a hatalmas előtér egy padján befaltam egy sajtosrolót ebéd gyanánt 5 órakor, szóval jól elvoltam.
Ezek után kimentünk a döbbenetes hőségbe, ahol szóltam, hogy ha már itt vagyunk, tényleg menjünk át az Ázsiába, derékszögben két zebra választott el bennünket, mikor kiértünk ahhoz a buszmegállóhoz, ahol leszálltunk a buszról idejövet. Igaz, hogy negyed 6 van, de feltehetőleg 6-ig biztos nyitva van egy akkora áruház.
Kezünkre játszott az alkalom: 7-ig volt nyitva, úgyhogy vígan bemehettünk, még a szokásos Szilvi-tempóval is, aki órákig elvan ilyen helyeken...
El is varázsolódtunk a hatalmas választéktól.
Lent ruhák voltak, fent cipők. Plusz mindenütt a szokásos dolgok, mint a fent jelzett kínai boltokban is akár.
Ezt az emeletfordulón fotóztam:

Bencének sikerült volna akár mindkét lehetséges méretből két-két cipőt is venni, de természetesen megelégedtünk azzal, hogy a jobban stimmelőből vettünk egy bentit, és más (tornacipősebb) színben, de ugyanolyan típusút tornacipőnek. Ez a két pár a normál cipőbolti árakhoz képest nem került harmadannyiba sem, mint azokban egy pár -- és nálunk ez teljesen rendben van.
Kiérve a hőségbe pár méterre ott volt a hazafelé menő busz megállója, és megállapítva, hogy 5 perc múlva jön, hálisten, a 12-es -- holott amúgy félóránként jár --, baromi nagy szerencsénk van. Így is lett, és szerencsére éppen lett ülőhelyünk is, valamint a kondi is ment a buszon.

Hazafelé a sétányon egy haldokló feketerigót láttunk, melyet szívszaggatóan meggyászoltunk mindahányan. Nemigen lehetett már rajta segíteni...:((
Én elszaladtam még a postára, épp befértem 7 előtt, hogy az egész nap hurcolászott upc-számlámat befizessem -- Szilviék még ott jajgattak szegény kis rigó mellett, de azért hamarabb hazaértek, mint én.
Aztán Szilvi mondta, hogy egy papír zsebkendővel együtt betették a kerítésen át a múzeum kertjébe a kis rigót -- nem is értem, hogy nem tették meg mások... elég népes a sétány egész délután, és hagyták, hogy az a szerencsétlen madár ott vívja haláltusáját a macskaköves út és a füves rész között, a hőségben... kutyáknak stb. kitéve.
Ezt a részt kihagytuk volna a napból, mely amúgy fárasztó, de jó volt egynek.