Nyolc év

8 évesek vagyunk.
Régebben ismertük már egymást, mondjuk, 11 hónappal. De személyesen csak párszor találkoztunk, lévén köztünk vagy 230 km -- itt elmondhatom, hogy macskásfórum-talikon jött létre pár társaságbeli találkozás... micsoda véletlen.
Micsoda véletlen, hogy mindkettőnknek voltak macskái. Micsoda véletlen, hogy pont azon a macskás fórumon kezdtünk beszélgetni. Nemcsak egymással, persze, hanem elsősorban és leginkább még másik 30-40 emberrel (akkor még). Nagy kaland volt ez még akkoriban, mikor még otthon sem nagyon volt net... És micsoda véletlen, hogy mindketten szabadok is voltunk.
Az utolsó tali döntő volt, annak ellenére, hogy a végén még nem lehetett semmit tudni. Csak azt, hogy jó, hogy a másik is ott van. Hogy jó, ha ő rám néz, és jó, ahogy néz. Jó az is, hogy bátortalan. Jó az is, hogy szótlan, szelíd, kedves, barátságos, segítőkész. Néha egy nézés, egy önkéntelen cselekedet többet mond, mint a szavak. Talán pont ez, pont így, pont ennyi hiányzik az életemből. Meg az övéből.
Én nem keresek direkt, az nem én lennék. És ő sem olyan. Egyikőnk sem "árulta" még magát sehol, mindketten inkább magunkban öregednénk meg, belepusztulnánk, ha állandóan próbarandikra kéne járni, újra és újra ismerkedni... Mindketten prímán el tudtuk tölteni az időt és lekötni egy csomó mindennel magunkat. Bár én nem sokat voltam egyedül, ő nagyon is; gyakorlatilag mindig.
De a tali korábban volt aug. 15-énél, és nem onnan számolunk. Azt a levelezések, az utána következő kommunikációk határozták meg. S az, hogy esélyt adunk magunknak privát találkozásokkal, az a döntés 2006. aug. 15-én született meg. Innen számolunk.:)
Nyolc év kevés idő egy 25 évnyi ezüstlakodalomhoz képest. Amúgy meg nagyon sok idő. Annyi, de annyi minden történt ezalatt, s megkockáztatom, ha nem külön városban élnénk, talán nem lenne ennyi közös dolgunk, átélt programjaink, közös élményeink; nem kommunikálnánk ennyit és így.
Nincsenek normális szavak, melyek kifejezhetnék, mennyi mindent köszönhetek neki.
Ha sorolnám, lehet, egy csomó minden nem jutna eszembe, mert annyi minden az, amiért hálás lehetek. Nélküle ki tudja, hol tartana most az életem. Senki mást nem ismerek az anyámat leszámítva, aki ennek csak parányi részét is tenné értem. S ezekre tényleg nincsenek szavak...

Elküldtem 0:01-kor egy képeslapon kívül két új e-könyvemet Istvánnak, persze legálisan, a kiadóval lerendezve. Én "kitaláltam", ő (Miki) belerakta a dedikációimat, a szerződésről beszkennelt névaláírásommal együtt. Valamint 3 saját helyre felrakott versemmel is köszöntöttem Istvánt, mert az "elektronyos" képeslapra nem fért rá az egész, csak a fele... de az e-könyvküldő és köszöntő e-mailben is elküldtem neki az egész verset is...

Harsona nélkül

Nincs nagydob és trombitaszó,

sem harsona, sem vörös szőnyeg,

sem tapsvihar, sem gratuláció,

nincs buli, sem színes konfetti,

mert nem másoknak szól az ünnep,

így a lényegről nem is tudhat senki,

mert

csak számunkra világít gyertyaként

e nap, s az igazság -- melyet nem

akadályoz s gátol bármilyen távolság --,

az, hogy az életem veled egy

tenyerünkbe rejtőzött,

predesztinált örökkévalóság.