Negatív állapotok

Nem írtam ugyan Pocak halála óta, ennek oka nemcsak a bánat a veszteség felett, de különösebben nem is történt semmi olyan, ami miatt írnom kellett volna.
Álláskereséseim rendszeresen dugába dőlnek, naponta többfelé irányuló jelentkezéseimre még csak nem is válaszolnak...
Aztán persze szokásomhoz híven elkezdem a munkáltatók szemszögéből látni a jelentkezésemet.
Akkora mértékű a munkanélküliség, hogy ennyi kidobott, kirekesztett, elbocsátott, leépített, kirúgott (és folytathatnám a szinonimákat) szerencsétlen ember még tán soha nem volt, mint jelenleg -- ez köszönhető a 10 évvel emelt nyugdíjkorhatárnak is! --, amikor még tolószékest is tolnak be a Munkaügyi központba pecsétért, aki láthatólag saját magát sem bírja ellátni... és ez iszonyat elkeserítő! Hiszen ez azt jelenti, hogy még nincs 65 éves, bár többnek is kinéz; és azt jelenti, hogy ő bezzeg nem érdemelte ki a rokkant címet és ellátást! Vajon miért? Nem volt ismerőse és pénze?
Tudom, most már ezek segítségével sem igazán lehet a kíméletlen megszigorítások miatt ezt a titulust oly egyszerűen elérni, ámbátor tisztán előttem van, hogy régen és még nemrégiben is számtalan, látszólag tök egészséges ember (a tolókocsis Parkinson-kóroshoz képest legalábbis!) élte világát nálam 10-15 évvel fiatalabban és jobb állapotban is lerokkantságizva...
Milyen könnyű a jó kis irodák kényelmes székeiből jéghidegen ítélkezni: "Keressen magának olyan munkát, melyet el tud látni!" Ez az idiotizmus a világon a legkényelmesebb! Hogy a 'csába keressen, mikor a NEM tolószékesek is eredménytelenül tolonganak?? Ehhez hány diploma kell, hogy felfogja valaki??
Tehát ott tartottam, hogy látom a munkáltatók szemszögéből is a dolgokat. Felraknak egy hirdetést, bevárják és úgy-ahogy átnézegetik a beküldött önéletrajzokat, jelentkezéseket. Mivel a választék tengernyi, 18-tól 60-ig minden korosztály képviselteti magát, egyértelmű, hogy hiába felel meg egy 50-55 éves a kritériumoknak, egészen nyilvánvalóan nem őt fogják választani, hanem a százával jelentkezett sokkal fiatalabbakból kerül ki a boldog ember. Ez annyira egyértelmű, hogy akár ne is jelentkezzek sehová!
Csak hát az ember úgy gondolja, vergődik és próbálkozik, ameddig csak életben van. Legalább nem mondhatom azt, hogy nem tettem meg mindent, vagy kihagytam valami megfelelőt -- bár szinte mindig előre lehet számítani az eredményre. Jobban mondva az eredménytelenségre...:(

Viszont sajnos, nem kezdődik jól ez az év a macskás társaságunk szempontjából: egy másik gondos, szerető gazdi imádott cicája is igen komolyan megbetegedett.
Mivel nyílt egy reménysugár, lehetőség számára, ezért nem lehetünk pesszimisták, s a gazdi is inkább úgy gondolja, csak akkor írjak részletesebben, amikor már talán jó eredményről is tudunk beszámolni. Ebben bízunk, és nagyon-nagyon szorítunk a cicának, gazdájának; és magához a gyógykezelés sikeréhez.

Ő már túl a szivárványhídon...

POCAK

2002 tavasza -- 2013. január 22.

Nyugodj békében!

* * *

"Az első sokkon már túl vagyok...
Tegnap este itthon a lehetőségekhez képest élénk volt Pocak. Kicsit még ölbe is jött, mint régen.
Csináltam neki külön fekvőkét, amit használt is.
A gyógyszert sikerült beadnom neki, és egész kicsit evett is a jutalomfalatból.
Éjszaka éreztem, hogy felugrik, mászik az ágyra. Én eleve úgy helyezkedtem, hogy legyen helye, ha jönni szeretne.
Egész éjszaka keresztben feküdt a lábaimon, én meg igyekeztem meg sem mozdulni... Reggel óvatosan felkeltem, utána láttam, hogy úgy fordult, helyezkedett, hogy láthasson.
Mikor bementem a fürdőszobába, két kétségbeesett nyávogást hallottam és ott volt mögöttem, de a csempén már nem tudta megtartani magát. Összeesett. Én gyorsan felkaptam, kivittem, hátha almoznia is kellene, és aztán bent a szobában próbáltam kényelmesen elhelyezni, de már csak ernyedten lógott. Az utolsó, amit érezhetett, hogy felveszem, mikor utánam jött.
Többé már nem tért magához...
Csak remélni merem, hogy az utolsó éjszaka nem szenvedett sokat.
Az én Pocak cicám volt, és legalább az utolsó éjszakát velem tölthette. És én is elsirathattam, ahogy ott feküdt a heverőn..."

* * *

Annyira hirtelen zajlott ez az egész, hogy idő kell hozzá, míg ilyet egy igazi, szerető gazdi feldolgozhat.
Én most egy kicsit objektívebben tudok gondolkodni, bár én is élete nagyobb részében ismerhettem és szerettem őt.
Ha valami, amiben biztos vagyok, az az, hogy Pocaknak boldog, nyugodt álomélete volt, és hogy nagyon szerették. Bár minden macskának (és kutyának, egyéb háziállatnak) a világon csak negyedennyi szeretetben és gondoskodásban lenne része -- nem lenne gondja az állatvédelemnek!
És afelől is teljesen nyugodt vagyok, hogy bár igazságtalan és nagyon alattomos ez a betegség, hiszen még nem volt olyan idős a cica, élhetett volna még -- de a lehetőségekhez képest lényegében minden úgy alakult, hogy soha egy percre nem volt magára hagyatva. Sem orvosi gondoskodás, sem gazdiszeretet nélkül nem maradt. Utolsó délutánra, estére, éjszakára hazakerült, ezt az időt otthon tölthette megszokott környezetében, szeretett gazdájával. Alakulhattak volna sokkal rosszabbul is a dolgok.
Ahogy én látom, Pocak azzal búcsúzott, hogy szimbiózisban maradt gazdájával utolsó éjjelén, és mikor az felkelt, utánament... végképp elbúcsúzni. Lényegében gazdája karjában halhatott meg, abban a tudatban, hogy csak szeretet létezik a világon. Remélem, ha volt is fizikai fájdalma, ez a mérhetetlen szeretet enyhítette azt...

Légy boldog a szivárványhídon túl, Pissstim!

Pocak csillagzata

Pocaknak nem kedveztek a csillagok.
A szövettan eredménye sajnos, pozitív: adenokarcinomája van, ezt mutatta ki a mell- és hasüregből vett minta. A hasüregben még nem terjedt ki, de ott is találtak rákos sejteket. Tehát áttétei is vannak...
Lehetett volna választani a kemoterápiát... csakhogy semmi értelme. Azon túl, hogy nem mindenki (ez emberre, állatra egyaránt vonatkozik) viseli jól, egy ember legalább meg tudja ezt mondani; ám egy állaton ez nem feltétlenül látszik! És még ha leszűrjük, hogy "jól viseli", azt azért nem hinném, hogy élvezet lenne számára. A macskák, kutyák inkább elbújva szenvednek. Pláne, hogy a betegség e stádiumában ez a tortúra már kínzásnak is elmegy, azért, mert egyszerűen felesleges. Idegen közegben, azok nélkül, akiket szeret... és így is, úgy is az lesz a vége... nem beszélve az anyagi lehetetlenségről -- illik vagy sem, azért ez is számít, főleg, ha nincs tétje a dolognak!
Istvánnak tömegközlekedve kellene rendszeresen elhordania télvíz idején, avagy persze ott a taxi lehetősége... és hát maga a kezelés abszolút, de nagyon pénztárcafüggő. De jó ismerősöm és többek véleménye is az, hogy akkor sem választanák a kemoterápiát ez esetben, ha nem függne pénztárcától!
Teljesen egyetértek.
Pissstinek már csak arra van szüksége, hogy megszokott környezetében, szeretetben, imádott gazdijával töltse -- a lehetőségekhez képest nyugodtan -- ezt az utolsó időszakot.
Ez persze nem lesz olyan könnyű...

István délben tudta meg az eredményt, egy sms-ben egyetlen szót írt: "rák". Én is visszaírtam egy szót, hogy "úristen...", és szinte pár perccel ezután jelentkezett nálam neten egy közös barátunk, aki már korábban -- mikor István kis macskás baráti társaságunkban "bejelentette" a nagy bajt -- jelezte, hogy neki van ott, az állatorvosi klinikán ismerőse, és megkérdezi tőle, hogy van, mi van a cicával. Gondolom, ez történt, így részleteket és szakmai véleményezést is hallhattam barátunk által.
Tehát ő is jelezte, hogy megvan Pocak eredménye... fentieket mondta, valamint azt, hogy egyébként hazavihető a cica, csak vízhajtót kell neki rendszeresen szednie, hogy az meggátolja az újbóli vizesedést. Esett még néhány szó arról is, hogy igen, hát túlsúlyos a cica, és ez sem előny ebben az esetben, meg a szíve is nehezebben bírja ezáltal...
Hálás vagyok ismerősünknek, hogy így engem lelkileg felkészített ezekre az információkra. Hiszen mire István úgy fél 4 körül fel tudott hívni, összeszedtem magam annyira, hogy legalább én tudjak megszólalni... Annyira reménykedtünk...
Mondta, hogy mindenképpen vár tőle egy telefont a klinika, a hogyan továbbról, csak baromi nehéz most beszélnie... amit nagyon-nagyon átérzek.
Sokat beszéltünk bármely lehetőségről, a kemót ésszerűségi és minden más alapon elutasítva... úgyhogy ilyen szempontokkal felhívta a klinikát, utána pedig odament, egyenlítette a horribilis végeredményű számlát, és hazahozta Pocakot. Otthonról megint helyzetjelentés történt, már annak is örültem, hogy Istvánnak kicsit vidámabb talán a hangja. Pocak azért tud közlekedni, bár többször elbújik bútorok alá, mögé, de már azért ivott többször is, az igaz viszont, hogy enni nem eszik... Kezében benne van még a kanül, hiszen majd vinni kell kontrollra, és sosem lehet tudni, ha véletlenül gyorsan infúzió kéne... Na meg ugye, több helyen rendesen le van borotválva a csapolások, UH és egyebek miatt.
Amazonka óvatosan, gyanakodva szaglássza, de nem zavarja...
István lement és bevásárolt, elsősorban megvette a klinikán javasolt gyógyszereket, vett jutipasztát, csirkemellsonkát... hátha valahogy sikerül rávenni a cicát az evésre. Mire felment, Pocak a fotelban helyezkedett el. Későbbi helyzetjelentéskor már az ágyon a szokott helyén feküdt. István próbálkozott kedvenc kajájával, de rá sem nézett, viszont ivott.
A gyógyszerek nagyon fontosak lennének, úgyhogy most azon drukkolok, hogy sikerüljön neki rendszeresen beadni reggel és este is...
Tudom, hogy jó döntés volt ez így. A cica és István számára egyaránt. Mindenképpen az a legfontosabb, hogy ez a... ki tudja, mennyi ideig tartó, hátralévő idő a cica számára a lehető legnagyobb gondoskodással és szeretettel legyen teljes.

Pocakért

Nagyon szorítok Pocaknak.
Ő István cicája, egy gyönyörű, élénk sárga-barna csíkokkal díszített, hatalmas sárga szemű, szelíd kistigris. "Gazdagon fejlett" bajuszpárnái csodaszéppé teljesítik arcát.
11 éve, hogy a mamacicát 5 vagy 6 kölykével az István munkahelyének portája előtt lerakták. Később az ott dolgozók a telephely végében csináltak a cicacsaládnak helyet. Ez az udvar igen forgalmas volt, így szinte nem is csoda, hogy a mamacicát elütötték. Épp akkor, amikor már a kicsik képesek voltak anyatej nélkül is létezni... és elkezdtek mászkálni, ami megint nem túl sok jóval kecsegtetett a jövőjük szempontjából. Ám azt hiszem, végül is mindnek lett gazdája, István is közéjük tartozott: kettőt hazavitt, egy fiút, Pocakot; és egy lányt, Amazonkát. (Amazonka is olyan színeiben és alkatra, mint Pissssti -- én neveztem el így, egyszerűen azért, mert nekem annyira "Pisssti" --, csak kicsit keskenyebb az arca, és néhány kilóval könnyebb.) Mi lett, mi lehetett volna velük, ha be nem fogadták volna őket? Ha nem így történik, kóbor cicákként valószínűleg már rég nem tartoznának az élők sorai közé.
Természetesen mindvégig a lakáscicák kényelmes, kellemes életét élik és ifjúkoruk óta ivartalanítottak, rendszeresen kapják oltásaikat és nagy szeretetben részesülnek.
Pocak egy újszülött szeretettel teli, nyílt, barátságos tekintetével nézi a világot. Hogyan máshogy is nézhetné, hiszen mást, mint szeretetet, hál' istennek, soha nem látott és érzett!

Most pedig megbetegedett. A betegség, ki tudja, mióta lappanghat már benne, de ezt az ember, pláne, ha dolgozik, elég nehezen veszi észre, mert a macskák nem szoktak feltűnést csapni, ha megbetegszenek.
István is csak a lelassult mozgását, reakcióit vette észre, a Pocaktól merőben szokatlan étvágytalanságra is csak 1-2 napja lehetett felfigyelni. Lényegében péntek estére tudatosult benne, hogy nincs valami rendjén a macskával. Ám szombatra már nehezen is lélegzett és nem jött le a galériáról, így István orvoshoz cipelte. Azt is érzékelte, hogy sokat fogyott az egyébként nagyon is jó húsban lévő cica.
Ott észlelték, hogy víz van a has- és mellüregében, s kiküldték az Állatorvosi Egyetem klinikájára...
A vizet leszívták sok szúrás árán, miközben oxigénnel biztosították a légzését. Bár horribilis az összeg, amit fizetni kell mind a kezelésért, mind a benntartásért, de nem lehetett elhozni egy fulladozó macskát...
Úgyhogy bent maradt. Oxigénsátorban biztosítják a légzését, s a vérkép alapján bizonyos értékei magasak, ezek alapján lehet gyulladás vagy... daganat is. Kiszáradásveszély is fennáll, ezért természetesen infúziót kap a megfelelő gyógyszerekkel. Szerencsére azóta nem termelődött újra víz a bensőjében.
István ma meglátogatta, kihozták neki Pocakot és jó negyedórára maguk is maradhattak. Gyenge volt, mozdulatlan és erőtlen, de azért nézelődött és dorombolt, bár nem úgy, mint szokott... Gazdája nem tudott mást tenni, mint simogatni és beszélni hozzá... de érthető, hogy ki van borulva. Mégiscsak közel 11 éve társa jóban-rosszban, Amazonkával együtt...
A szövettani vizsgálat hétfő esti eredménye döntő lesz.
Istenem, add, hogy "csak" gyulladás legyen és szegény Pissssti meggyógyuljon. Máskülönben gazdája szívéből is törik egy darab...

Jelentkezés a MÜK-nál

Ma jelenésem volt a Munkaügyi Központban. Mióta nyáron hajszál választott el attól, hogy kivágjanak 50 fokban közmunkára alapból állandóan sajgó gerinccel, már egy héttel az akció előtt gyomoridegem van.
Még akkor is, ha októberben leállították a közmunkát amúgy, merhogy nincsen pénz arra sem...
Na mindegy, okom az idegességre ugyanúgy nem volt, mint az októberi jelenéskor, és kb. ugyanannyi ideig tartott.
Leghosszabb idő a számkérésre való várakozás volt. Az ott lévő hölgy megkérdezte, hogy van-e valami intéznivalóm a saját ügyintézőmmel, vagy csak jelentkezni jöttem. Mondom, ez utóbbi. Akkor, aszongya, nem oda megy, hanem a gyorsintézőbe, fsz. 1. Legutóbb is itt voltam. Meg is álltam a kijelző alatt, s még végig sem tudtam számlálni, hányan vannak a tömött folyosón, máris az én számomat jelezte ki! Hitetlenkedve újra ránéztem a számra, stimmelt fent is, a kezemben is, úgyhogy már bent is voltam a már múltkor megismert idősebb úriembernél.
Az ügymenet egyetlen szó nélkül zajlott a köszönést és a következő jelentkezés dátumát leszámítva, és most a múltkorival ellentétben csak azért ültem le, mert utamban állt a szék, de kár volt. Ezalatt ő kikeresett a gépben, bepecsételt a kiskönyvembe, és elhangzott az április közepi dátum. Már jöhettem is kifelé...
Ennyi...
Aztán még az előtér faliújságos részénél felírtam pár olyan munkalehetőséget, illetve elérhetőséget, melyeket nem gondoltam hátránynak, és már tűztem is el.

* * * * * * * *

Ma 1 éve, hogy nagynénémet/keresztanyámat temettük... az elmúlt hetekben-hónapokban nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna arra, miszerint 1 éve aznap épp kb. mit csináltunk. Főleg a november-december, s a halálának napja és a megelőző pár nap volt legkifejezettebben ilyen. Meg azóta is, egészen a temetési napig (máig), hiszen a halálától kezdve meg végképp olyan dolgokat csináltam végig egyedül, amit el nem tudtam volna képzelni, hogy képes leszek...
Még mindig, még mindig olyan sokszor akarok neki mondani vagy elmesélni valamit... s ezzel anyám is így van, úgyhogy valahányszor órákig telefonálunk, fele időben folyton őrá emlékezünk.

Mások készítették saját versekből 4.

A következő 10 vers, mellyel összeáll 31-40-ig a sor: Mióta, Nehéz nap elé, Nyugtalanság, Ő is csak egy anya..., Öldöklő szavak, Őrizz meg, Szívedbe álmodom magam, Téli csoda, Valóság, Végre.
Köszönöm azoknak, akik érdemesnek találták verseimet arra, hogy képekbe foglalják és valahol közzétegyék.

Mások készítették saját versekből 3.

A következő 10 képvers -- 21--30-ig: Gesztenyevirágzás, Ha majd pattan a zár, Kerestem a szívem, Kőfalak mögül..., Könnyeim tükre, Köszönöm, Látlak téged, Láttam arcát, Miért látom, Mint egy sóhajtás.