Jelentkezés a MÜK-nál

Ma jelenésem volt a Munkaügyi Központban. Mióta nyáron hajszál választott el attól, hogy kivágjanak 50 fokban közmunkára alapból állandóan sajgó gerinccel, már egy héttel az akció előtt gyomoridegem van.
Még akkor is, ha októberben leállították a közmunkát amúgy, merhogy nincsen pénz arra sem...
Na mindegy, okom az idegességre ugyanúgy nem volt, mint az októberi jelenéskor, és kb. ugyanannyi ideig tartott.
Leghosszabb idő a számkérésre való várakozás volt. Az ott lévő hölgy megkérdezte, hogy van-e valami intéznivalóm a saját ügyintézőmmel, vagy csak jelentkezni jöttem. Mondom, ez utóbbi. Akkor, aszongya, nem oda megy, hanem a gyorsintézőbe, fsz. 1. Legutóbb is itt voltam. Meg is álltam a kijelző alatt, s még végig sem tudtam számlálni, hányan vannak a tömött folyosón, máris az én számomat jelezte ki! Hitetlenkedve újra ránéztem a számra, stimmelt fent is, a kezemben is, úgyhogy már bent is voltam a már múltkor megismert idősebb úriembernél.
Az ügymenet egyetlen szó nélkül zajlott a köszönést és a következő jelentkezés dátumát leszámítva, és most a múltkorival ellentétben csak azért ültem le, mert utamban állt a szék, de kár volt. Ezalatt ő kikeresett a gépben, bepecsételt a kiskönyvembe, és elhangzott az április közepi dátum. Már jöhettem is kifelé...
Ennyi...
Aztán még az előtér faliújságos részénél felírtam pár olyan munkalehetőséget, illetve elérhetőséget, melyeket nem gondoltam hátránynak, és már tűztem is el.

* * * * * * * *

Ma 1 éve, hogy nagynénémet/keresztanyámat temettük... az elmúlt hetekben-hónapokban nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna arra, miszerint 1 éve aznap épp kb. mit csináltunk. Főleg a november-december, s a halálának napja és a megelőző pár nap volt legkifejezettebben ilyen. Meg azóta is, egészen a temetési napig (máig), hiszen a halálától kezdve meg végképp olyan dolgokat csináltam végig egyedül, amit el nem tudtam volna képzelni, hogy képes leszek...
Még mindig, még mindig olyan sokszor akarok neki mondani vagy elmesélni valamit... s ezzel anyám is így van, úgyhogy valahányszor órákig telefonálunk, fele időben folyton őrá emlékezünk.