Hazautazás

A Figurashop-élmény után István azt javasolta, hogy itt van nem messze a Corvin Plaza, ebédeljünk ott.
Soha nem jártam még errefelé, úgyhogy némi fotózás céljából körbefutkostam a teret, megnézegettem a szobrokat, emléktáblákat, kopjafát... konstatáltam, hogy nyilván itt van a hírneves Corvin Mozi -- hol másutt?

Aztán bementünk a Plazába, és eléggé idősürgetve sajnos, már nem nagyon tudtunk szétnézni, mert egy gyors ebéd után igyekeznünk kellett hazafelé, hiszen még a lehetetlennek tűnő összepakolás hátravolt... melynek egyelőre még a gondolata is elég reménytelennek látszott.

A Plazában gyorsan megkerestük az éttermes szintet, és rögtön az első utunkba esőnél találtunk is olyan kajákat, melyek mindkettőnknek megfeleltek. Természetesen én általában biztonságban szoktam magam érezni, hogy ha a sajátomat nem tudom megenni, akkor István a magáé után simán begyűri.
Emlékezetes, mert első hely volt, ahol találtam sült kacsacombot (régebben a Fanyűvőben is volt!) párolt lilakáposztával és forgatott burgonyával, mely igen jólesett. Párom pedig hihetetlen kuriózumot talált újfent; mi mást, mint rántott sajtot rizzsel és tartárral.:)) Arra nem tett megjegyzést, de azért a maradékomra azt mondta, hogy finom.:)

No, ezután elég sietősen hazafelé vettünk utunkat, hiszen fél 4 is elmúlt!
Odahaza István a hátam mögött "orvul" belehelyezte egy dísztasakba a cicás boszit és a cicás hűtőmágnest, és ugyanúgy, ahogy reggelenként szokta, ma sem maradhatott el a tasakos ajándékozás! Teljesen kiakadtam, hiszen megbeszéltük, hogy ha ma Figurashop, akkor az általa mindennapi ajándékozáshoz ragaszkodása ma onnan fog teljesülni. És hát mint kiderült, a cicás boszi nem volt egyedül a mágnessel a tasakban! De nem ám!
Ott volt mellette a Cast-könyvek 8. kötete, 3 dvd, egy hajfesték, és -- kapaszkodjak meg -- egy 8 gigás pendrive. Merthogy az utóbbi időben tényleg sokat szerencsétlenkedtünk az 1 gigásommal, a több itt töltött nap alatt elkövetett fotók sehogyan sem fértek rá... pl. a szeptemberi adagot 3 különböző cuccon vittem haza. Úgyhogy egyáltalán nem maradt el semmiféle meglepetés, csak reggelről átcsúszott délutánra!
A következő képen összesítve látszanak az elmúlt 5 nap maci-ajándékai, kár, hogy a dvd-k nem látványosak borító híján.

István elkezdte letöltögetni a képeinket, majd rátöltögetni a vadiúj pendrive-omra, hogy nekem is egyben legyen meg. Így gyakorlatilag otthon már nem kellett még külön a két fényképező összes memóriakártyáját is beolvasni: minden ráfért egyetlen pendrive-ra.
Én meg ezalatt elkezdtem a lehetetlent: összepakolni.
Hát, nem tudom, hányszor futottam neki, elég kivitelezhetetlennek tűnt a dolog!
Többször átrendeztem a dolgokat, a hátizsákomba raktam pl. a könyveket, hogy ott is legyenek nehezebb dolgok, a Sophie-ék nehéz szatyrát így kettőbe raktam (abból pár cuccot ott is hagytam Istvánnak és ottani későbbi használatra), hozzájuk a Flami--Erika ajándékait, de egy harmadikat egyáltalán nem tudtam megúszni. Ezek a maciféle szobrok nem nehezek ugyan, de méretes dobozokba vannak csomagolva a törhetőség miatt. Úgyhogy a legnagyobba, abba az erős Fressnapf-féle táskába (amellyel utaztam odafelé is, és István ajándékaival volt tele); abba most a tőle kapott ajándékok nagy részét zsúfoltam. De mind abba sem fért, tehát még a lányok cuccaival tele két táskába is került... Akár a puzzle vagy a legó, komolyan...
Miután útra készre felöltöztem, tartottam főpróbát is: hátamra a hátizsák, nyakamba keresztbe a vállamon a tarisznya, és egyik kezemben a legnagyobb tele táska, másik kezembe összefogtam a két, valamivel vékonyabb, ám egyáltalán nem könnyebb nagy szatyrot. Erre addig lesz így szükség, míg majd otthon leszállok valahogy a vonatról, aztán átkecmergek az aluljárón, át az állomáson, és balra ki a taxiállomásig... De legalább láttam, hogy végül is sikerült összefogni, még ha egyhuzamban csak métereket is tudok velük botorkálni...
És gyakorlatilag alig fejeztük be a teendőket, már indulhattunk is. Ennyi cucc kettőnknek is pont elég volt az állomásig. Most szinte kivételesen trolival tettük meg a két megállót, onnan gyalogoltunk. A vonat benn állt, úgyhogy István felmászott velem a helyemhez, elhelyeztük a cuccaimat, így tulajdonképpen Debrecenig rendben voltam... Fejem felett a hátizsák és a behúzható táska, lábamnál két baromi nagy nyitott, tele szatyor, ölemben a tarisznya. Még szerencse, hogy a négyes ülőhelyen most csak ketten tartózkodtunk, mert így is nehéz volt féloldalasan ücsörögni és pakolgatni a lábam a szatyrok mellett.
Fájó búcsút vettünk aztán, én ilyenkor az ott töltött idő zömét általában nem is tudom egyből felfogni. Idő kell hozzá, míg feldolgozok minden élményt, minden történést. A vonaton általában egy káosz a fejem is... túl sok minden kavarog bennem; ha olvasok pl., alig tudok odafigyelni.

A Debrecenbe való megérkezésről is írok annyit, mivel így lesúlyozva azért még soha nem érkeztem... szóval hogy gondolatban elterveztem és időben meg is tettem: hátamra a hátizsák, nyakamba a tarisznya, egy kézzel a széles nagy szatyor, másikkal a két szatyor, ha ideiglenesen meg kellett mindent fogni -- és igyekeztem úgy előreállni, hogy még legyenek utánam leszállók. Én balga, titokban abban reménykedtem, hogy ha a meredek, keskeny lépcsőkön leóvakodok úgy, hogy mivel egy kézzel kapaszkodnom kell, a nagy szatyrot addig fennhagyom, míg landolok és magam mellé rakom a másik kettőt, szóval abban reménykedtem, hogy VALAKI majd segít és leadja azt, amit a lépcsők tetején hagytam. De hiú remény volt! Pedig én hányszor megtettem másoknak már... Na mindegy.
Szóval visszaléptem az alsó fokra, hogy levegyem a nagy szatyrot.
Ja, és még előzetes terveim közt szerepelt, hogy HA MOST leszállás után azt hallom, hogy "Taxi!? Taxi!?", akkor nem játszom a süketet a fülem botját sem mozdítva és elsietve, hanem kapok az alkalmon. Hiszen az illető akkor biztos segít legalább egy csomagomat vinni! De: NEM. Most senki nem kínálkozott taxi-taxival!
Úgyhogy végigaraszoltam az aluljárón... a lépcsősoron lefelé... a szatyrok majd kiverték a lábamat alólam... majd a lépcső nélküli pár vágánnyi részen, de ami a legrosszabb volt, utána két lépcsősoron fel. A szatyrokat a lábaim lendítésével igyekeztem a csigatötyögés közben segíteni... aztán még az állomáson való átvánszorgás, és itt fel is fedeztem, hogy én vagyok az utolsó, jócskán lemaradt személy a pesti vonat utasai közül. Így aztán talán természetes, hogy mikor átevickéltem a taxiállomáshoz, egy rohadt taxi sem volt látható, pedig máskor bezzeg!!
6,5 éve járok már Pestre kisebb-nagyobb rendszerességgel, s ezalatt, bármilyen későn jöttem is és sok csomaggal, soha nem "vertem el" pénzt taxira. Ez alól csak az utolsó alkalom a kivétel, amikor a monitort  és egyebeket cipeltem, de akkor mint kiderült, ez máshogy megoldhatatlan is lett volna... szóval akkor, és most szerettem volna taxit igénybe venni -- erre nicht taxi. (Múltkori taxizáskor állt vagy 8, de akkor én sem utolsónak másztam ki az állomásépületből!)
Kicsit ácsorogtam, míg kiengedtek a karjaim a csomagok lerakása után -- hátha lassan befut 1-2 taxi. De nem. Úgyhogy megeresztettem egy telefont -- s 2-3 perc múlva már jött is egy. Innen már sínen voltam, 10-15 perc alatt gyakorlatilag otthon. Innen már csak két sor lépcsőn kellett felkutyagolni a liftig, de ezt már, ha egyenként fordulok lépcsőnként, akkor is kibírom, gondoltam...
A viszontagságos hazaút után otthon még órákig pakoltam, cicák roppantul örültek, Szilviék is fent voltak még, nem volt semmi gond.
A nyakamtól lefelé a vállamtól a karjaimban majd' egy hetes izomláz keletkezett viszont másnaptól.:)
De nem baj; hisz' sikerült! Hazajöttem egy fantasztikus "üdülés" és 5 nap élményei után, és gyakorlatilag minden lényegest sikerült is hazahozni. Pláne az emlékeimet. Lesz miből töltekezni itthon még hetekig-hónapokig!