2011. február 27., vasárnap

Séta a hóban


Szép, napfényes időben sétálgattunk a február végi sziporkázó hóban. Sokat nevettünk, bohóckodtunk, eljátszadoztunk a gondolattal, hogy hócicát építünk, bár - mivel nem lévén velünk gyerek, aki mögé bizton el lehet "bújni" ilyen jellegű kikapcsolódás tekintetében - biztosan nemigen tekintettek volna komplettnek bennünket a járókelők... De  volt olyan hely, ahol amíg a szűz hóba rajzolgattam, egy lélek sem járt arra...:)


A fotózás során a fényviszonyok és a hóról való visszaverődés miatt nem tudtam eldönteni többször, hogy egyáltalán látszik-e majd valami a fotókon, mivel alig láttam valamit a keresőben, valamint az exponálás utáni, pár másodpercre megjelenő képen... de aztán a végeredmény nem is lett olyan rossz.



Volt, hogy én lettem a fotóalany...


...és volt, hogy több maci...:))


Aztán később újabb facicák is gyarapították a meglévő gyűjteményt.:)




2011. február 26., szombat

Kongó - Torday Emil nyomában


Ugyanaznap, a Capa-kiállítás után megnéztünk egy egészen más jellegű, de igazán érdekes, egzotikus kiállítást: Kongó - Torday Emil nyomában címmel. Ez egy igazán különleges hangulatú videó- és fotókiállítás, amely a vadregényes Afrikát mutatja be.

 
"Torday Emil Afrika-kutató 1900–1909 között három jelentős kutatóutat bonyolított le a Kongó-medencében. Utolsó útjának századik évfordulóján, 2009 nyarán az Afrikai-Magyar Egyesület expedíciót indított a Kongói Demokratikus Köztársaságba, hogy Torday egykori útvonalának egy részét bejárja. Az expedíció sikeresen eljutott azokhoz a népcsoportokhoz és helyszínekre, ahol Torday legkiemelkedőbb kutató- és gyűjtőmunkáit végezte. Az útról készült fotókból összeállított válogatás 46 kép által mutatja be az expedíciót, melynek létrejöttét Debrecen önkormányzata is támogatta."

Capa-kiállítás



Szerencsére a Capa-kiállítás kitartott, míg barátommal meg tudtuk nézni azt február 27-én. Egyszer már Budapesten majdnem sikerült, de akkor két másik kiállítás mellett nem maradt időnk rá. Így nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy Debrecenbe is eljutott, és mi is láthattuk.


Robert Capa a világ legismertebb haditudósítója volt, mint kitűnő fotóriporter. Budapesten született Friedmann Endre (1913-1954) néven. "A 20. század, de talán minden idők egyik legnagyobb fotográfusa. Haditudósító riporter, akiben a kiváló újságíró valamennyi fontos tulajdonsága - a szívósság, a szükséges erőszakosság a helyszínekre eljutásban, találékonyság, kapcsolatteremtő képesség - jó arányban párosult egy nagy művész adottságaival: nagyfokú érzékenységgel, témafelismerő és -kiválasztó képességgel, kompozíciós készséggel. Képeinek fő témája az emberiség óriási hazárdjátéka, a háború volt."


Capa azt vallotta: "ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel." Ő pedig közel volt nagyon sokszor, sok mindenhez... 4 földrész 23 országában... a spanyolországi polgárháborúban, a milicista halálakor, a normandiai partraszállás vérfürdőjénél, az indokínai háborúban, amikor rálépett a végzetes taposóaknára.
Képeinek hatása megdöbbentő, maradandó élmény.

2011. február 22., kedd

Üzenet az 1800-as évekből - egy dolgos vasárnap

Negyedszázada, hogy reluxát szereltettem 27. évében lévő panelünk nagyobbik szobájában az erkélyfalas ajtós-ablakra, mely három részből állt: magán a kettéosztott erkélyajtón 2 kisebb darab, a mellette levő ablakon pedig egy. Pár éve vettem észre, hogy egyre inkább strapásodnak lefele, pedig hét- és hónap-, lassan évszámra nem is húzgáltam, ha nem muszáj... inkább csak a fordítópálcával fordítottam a lapokat zártra vagy vízszintesre.
Azon túl, hogy az itteni fűtőtest mellett van a letakart nyitott vasalódeszkám, mivelhogy így kultiválják a cicák egyik kedvenc fekvőhelyükként, ezzel azt értem el, hogy elérték a reluxa forgatópálcáit is, s főleg Honesty, a rágóbajnok jól elrágta a műanyag részeket, tehát némely részeket már elforgatni sem lehetett; no, lényeg, hogy az ajtóban levő alsó rész féloldalasan leszakadt már tavaly... nekem még hónapok múlva is az tűnt legelőször szemembe a szobámba lépéskor, hogy ez mennyire randa... ráadásul dől be a nap a leszakadt részen. De megcsinálni ezt már nem lehetett, s az viszont már jól látható volt: egyszerűen elfáradt negyedszázad alatt az anyag. A műanyag izék, amik felül tartották, letöredeztek. Pár hete ugyanezt eljátszotta a felsőrész! (Kíváncsi vagyok, ami az ajtó melletti ablakban van érintetlen pózban időtlen idők óta, az meddig bírja vajon?) No, de ebből már elegem lett. Két, kizárólag féloldalasan letört-leszakadt reluxa egyetlen erkélyajtóban kicsit sok volt a jóból! Csúnya, randa, gusztustalan... De télvíz idején két macska mellett az ember meggondolja, mikor hagyja tárva-nyitva úgy és hogy szedjem ketté az ajtót, hogy valahogy kivarázsoljam a leszakadt reluxákat.
Azt viszont tudtam, hogy a csúfságon kívül még az is lesz nagyon hamar a bajom, hogy amint kint nagyjából 20 fok lesz, bent máris kánikula fog dőzsölni, ui. déli fekvésű ez a fal, s itt kibírhatatlan a hőség nyáron. Ha kint 35 fok lesz, idebent bizton lesz minimum 40, ezt azon az egyetlen első nyáron kipróbáltuk és átéltük reluxa híján, majd beledöglöttünk! Azért lett a reluxa, nem ám luxusból, vagy mert nem tudtunk gyedből már mire költeni.
Úgyhogy Danival szétnyitottuk az ablakot és kioperáltuk a leszakadt reluxákat, tette ő főleg, én pedig a macskákra figyeltem. Aztán be a létrát, feliparkodás, gyors lekapkodása a függönynek, be a mosógépbe, hadd menjen. Ezalatt Dani a régi hagyományos fémkarnis külső sínjére pakolta át a függönygörgőket a csipeszekkel - mivelhogy úgy döntöttem: 27 éves, megviselt, leépült, megvetemedett ablakba nem szereltetek új reluxát vagy redőnyt, ablakcserére viszont nincs pénzem - egyszóval a leendő beáradó hőség ellen és az elviselhető esztétikum kedvéért visszatérünk a sötételőhöz. Ahhoz viszont nincsenek pluszgörgők és csipeszek, de sötételő se!
Dani elhussant biciklivel a Praktikerbe görgőkért és csipeszekért (valamint edénycsöpögtetőért, merthogy azt is ideje volt lecserélni... és világos fatapétáért, merthogy Honesty imádja az előszobatapétát karmolni annak ellenére, hogy van bőven a házban kaparófa: lógó, álló, falon levő; mindegy: neki a lakásunk legdrágább tapétájánál esik jól nagyon sokszor karmot élesíteni, s ezt, sajnos, muszáj vagyok öntapadós, világos fatapétával lefedni - lassan már minek is a tapéta?).
Ezalatt a mosógép kimosta a függönyt, mindeközben én az ablakot kívül-belül; majd huss a létrára, és felcsíptettem a függönyt a külső sínre - mostantól ott fog mosás után lógva megszáradni.
Közben szemügyre vettem azt a szőttesanyagot, melyet sötételőként fel szándékoztam rakni: törtfehér színű, anyagában mintásra szőtt, stabil, szinte hibátlan szőttes. Igaz, hogy az 1800-as évek közepe táján szőtte az anyai ágon cseh ükapám, aki takács volt, és ők ágytakaróként használták... azokon a régi, támlás pároságyakon, melyeket magasra és szögletesre volt illendő vetni! Úgy öröklődött a dédanyámékra, majd nagyanyámékra, aztán nagynénémre, aki az ágytakaróként való hasznosítást elsőként szakította meg azzal, hogy az első minigarzonjában használta sötételőként. (Sajnos, nem tudom visszaadni a fotón a mintát, ez itt csak egy töredéke, talán rákattintva-kinagyítva látszik belőle valami.)


Mikor rákérdeztem tőle eznap délelőtt, nincs-e valami kóbor, elfekvő sötételő jellegű cucca (ő varrogatós volt mindig és mindig volt/van rongyoszsákja... sosem volt gond némi maradék anyag), még azt gondoltam, tök mindegy is, mit fogok oda felrakni, csak ne dőljön befele a pucér ablakon a vakító fény délelőttönként 11-től du. 4-ig egyfolytában, mert látni sem lehet (a monitort pláne), ám megdegleni igen a hőségtől. Én is keresgéltem itthon előző napokban, de lévén, nem szoktam varrni, nincs varrógép, így nekem szinte semmilyen anyagom sincs. Kerestem én a régi jó sárga sötételőt, ami anno a "lakáshoz járt", de nem találtam meg.
Keresztanyámnak ez a szőtt anyag jutott eszébe, mely réges-rég neki is a szekrényben hever, szépen kimosva, összehajtogatva. Úgy megörültem neki, mint majom a farkának. Mindegy, mekkora, mindegy, hogy régi, lényeg, hogy világos, tehát visszaveri a fényt, de amúgy meg olyan sűrű szövésileg, hogy azon aztán nem hatol át fény, ha egyszer elhúzom. S akkor mesélte el, hogy ezt még az ő dédapja, ergo az én ükapám mint takács szőtte, úgy becsüljem meg.:)) És csak úgy közbevetőleg, milyen furcsa, hogy ők, de még dédnagyanyám is csak csehül beszéltek, magyarul nem. Nagyanyám volt az első, aki már kétnyelvű volt, de én már csak magyarul hallottam beszélni (gyermekkorunk nyarait náluk töltöttük) - és különben is, nagyapám pedig betelepített német (sváb) volt, akihez férjhez ment - vele hiába is próbált volna csehül beszélni.:)
Úgyhogy mikor Dani hazajött, felhúzgált vagy 35 db összepárosított görgőt-csipeszt a belső sínre, mert azért van tartása és némi súlya ükapám szőttesének - és felraktuk. Teljesen jó lett. Elég rövid is, hogy ne legyen útban, és ne lóghassanak a macskák feltétlenül rajta, bár a vasalódeszkáról elérhetik, de remélem, nem akarják majd... és elég hosszú is ahhoz, hogy a pont befelé tűző napot egy kissé kizárjuk, hogy pár fok enyhülést nyerhessünk általa.
A jól végzett munka jutalmául sütöttem Daninak pizzát, amit percek alatt el is tüntetett, plusz még húslevest is főztem, valamint kicseréltem a szép új edénycsöpögtető-szárítót, felragasztottam a fatapétákat az ominózus szétkarmolt tapétarészekre, valamint kiporszívóztam, főztem, felmostam, kiteregettem, n+1-szer elmosogattam, akváriumot takarítottam, Kleofást etettem, almoztam, macskákat etettem, hajat mostam...
Semmi kikapcsolódásom nem volt szinte ezen a vasárnapon, mégis az eredményesség megelégedettsége győzött a dögfáradtság felett.


 Ő volt Andulka, a cseh dédanyám. Az ő apja volt takács.

Anna (Andulka) Vasicek és Fenkl Ferenc - dédszüleim kézfogója.:)

2011. február 19., szombat

Rajzok - Gömbi és Hateya

Megrajzoltam Flami cicáit is. Nem állítom, hogy fényképszinten hasonlítanak, de valamennyire szerintem igen. Végül is azért rajz.
Gömbi a szépségkirálylány, s ennek nagyon is tudatában van hófehér zoknijaiban és barnacirmos, sörényes bundájában.

Hateya baba pedig Honesty cicám alom (iker)-testvére, azzal a különbséggel, hogy ő teknőc, avagy a sárga szín is játszik az ezüst-fekete klasszikus cirmos bundájában, azonkívül Honestynek trapézabb a feje a hatalmas sörénytől, ezáltal Hateyának keskenyebbnek tűnik az arca. Pedig amúgy nem, mert ha Honestynek lenyomom a sörényét, akkor pont olyan keskeny arcocskája van, mint Hateyának.:) A szemük tök egyforma, maga a megtestesült ártatlanság, melyeknek nézésétől a szikla is porrá repedezik; és amiben még hasonlítanak, az a belességük-szodéságuk. Ha hazatér az ember, olyan folyamatos éhenhalási koncertben van részünk általuk, hogy hihetetlen. Ha otthon vagyunk - pl. hétvégén -, már du. 3-kor elkezdik az áriát stabil kőszoborként közelünkben letelepedve, merev szemszuggesztió kíséretében - a vacsoráért...
És talán Honestynek a skótjuhászhoz hasonló hófehér, dús mellénye kicsit nagyobb.

Míg Gömbit lehet simizni viszonylag bátran, Hateya félénkebb; ő, ha csak egy mód van rá, egy távolabbi sarokból szemléli a történéseket.

Gömbi, a királylány:



Hateya baba:

2011. február 18., péntek

Twilight-mánia...


Tavaly ilyenkortájt vettem meg magamnak az első részt, a Twilight-ot, és pár este - seperc alatt - elolvastam.
A többit már megkaptam barátomtól, aki örült, hogy ha meg akar ajándékozni valamivel, akkor ezzel is lehet...
Mindet nagyon hamar elolvastam, hihetetlen, amennyire repültek a pillanatok és az oldalak, az ember azt vette észre, hogy milyen baromi vastag a könyv és már vége is van.
Nem beszélve arról, hogy olyan szépek is ezek a kiadványok. Jólesik az embernek kézbefogni is őket...
Nem befolyásolt az, hogy elsősorban a tinilányok olvassák, én ugyanúgy elolvasom és megnézem a Harry Pottert is, mint a Kisvakondot, Mézga családot vagy a Lolka és Bolkát; úgyhogy ez izgat a legkevésbé.
Tarthatnám magam ahhoz, hogy mégiscsak alaposan felnőtt vagyok, és mit szólnak mások, olyanok, akik már csak elvből is azt kell hogy hirdessék, hogy eh, de ciki ilyesmit olvasni, és még be is vallja... - erről a Dallas jut eszembe, hogy azt is érdekes módon cikizte és hurrogta mindenki, ha szóba került; az ember csak csodálkozott, hogy akkor mégis, vajon honnan adódik a hatalmas statisztikai nézettség, amikor pedig ezt senki se nézi!:))) Jelzem, már akkor sem érdekelt, hogy mit illik mondani, én bevallottam, hogy - bár sosem voltam egy nagy tévés, de - azt néztem. És magasan nem érdekelt, hogy ez nem elég intellektuális.
Az, hogy egész nap olvasószerkesztek iszonyat komoly könyveket - történelmileg bizonyos témák, korszakok, csaták és hadjáratok, világháborúk leírása egészen aprólékosan részletezve; vagy éppen egészségügyi, irodalmi, nyelvi, földrajzi, biológiai és vég nélkül sorolhatnám, mennyi minden egyébféle lexikonok, atlaszok, "nagykönyvek", albumok; talán pont ezért - szükségem van könnyedségre, álomvilágra, mesére, krimire vagy akár horrorra és vámpírokra... Kikapcsolódni és jól szórakozni.
Barátomtól megkaptam ötödik részként az írónő Bree Tanner rövid második élete című könyvét az Eclipse kiegészítéseként, azt is elolvastam szinte egy este.
Én nagyon szerettem őket, sokszor és sokat elvoltam magamban abban a különös világban, s az eddigi filmeket is megnéztem, szintén megkaptam őket.:) Azt mondom, szegényebb tutira nem lettem általuk, sőt! - s korban eljutottam ahhoz az időszakhoz, amikor szinte már kizárólag lexikális tudás miatt nem annyira szeretek olvasni a beteg szemem miatt és az egész napos olvasásos melóm mellett. Jelzem, nem is ragad meg bennem az a hihetetlen töménységű információ, amin nap mint nap keresztülrágom magam napi nyolc órákon át.
Ha már otthon is olvasok, akkor ne mindig csak feltétlen klasszikus legyen már, és ne csak azért olvassak folyton nagy jelentőségű "húha"-könyveket, hogy jelentős emberek rábólogathassanak. Hanem magamért, mert megérdemlem.:)
S elmondok egy titkot. Anyukám, aki (79 éves) szó szerint falja a könyveket, egyszerűen hihetetlen gyorsan és őrületes mennyiséget olvas és olvas, mindig is olvasott éjjel-nappal (persze soha nem a munkát és tennivalókat helyettesítendő; ám ő soha nem járt sehova, az olvasás volt az egyetlen kikapcsolódása) - nagynéném nem győzi maguknak - tehát anyámnak is - könyvtárból is hordani a könyveket, de anyám "felolvassa" mindenkinek a könyvtárát, akié csak hozzáférhető.
Én szándékosan nem ajánlottam fel neki ezt a sorozatot, mert úgy tudtam, hogy bár mindent és rengeteget olvas, de horrorféleséget, orvoskrimit és nagyon vad dolgokat nem. S egyszer úgy véletlenségből beleolvasott a Twilightba, és "úgy maradt". Elmondanám, hogy azonnal kellett neki az összes, és többször is elolvasta mindet egymás után, sőt, unokahúgom által elvitt dvd-ken is megnézte az öcsém által elvitt lejátszón...
Csak lehet benne valami...:))

2011. február 13., vasárnap

Könyvcserék ajándékba

Könyveket cseréltünk költőtársaimmal. (Persze nem ez volt az első eset, és annak idején meg is írtam, amikor B. Irén megjelent elbeszélésgyűjteményét felajánlotta az enyémért cserébe, melyet örömmel fogadtam.)
Még a múlt hónapban zajlott, ám mivel még nem említettem, most mégiscsak írok róla.
Írói nevükön Vörös liliom (Dana) és Szomorúfűz (Gitka), kikkel több helyen is volt/van szerencsénk együtt, egy időben verselgetni, egy időben megjelenni, valamint magánban is meg-megkeressük egymást - küldték nekem könyveiket, s én nekik a sajátom. Nagyon örültem nekik, s ők is az enyémnek... jó, hogy itt vannak több éves időtöltéseink eredményei, gyümölcsei, melyek itt-ott már találkoztak...
Réges-rég helyet kaptak verses topikomban, és az én szüleményeimet is már évekkel ezelőtt, egyszer csak váratlanul felfedeztem csodaszép blogjaikban, hiszen időnként egymás mellett szerepeltünk irodalmi fórumokon  - tulajdonképpen így kezdődött személyes kapcsolatom velük.