Üzenet az 1800-as évekből - egy dolgos vasárnap

Negyedszázada, hogy reluxát szereltettem 27. évében lévő panelünk nagyobbik szobájában az erkélyfalas ajtós-ablakra, mely három részből állt: magán a kettéosztott erkélyajtón 2 kisebb darab, a mellette levő ablakon pedig egy. Pár éve vettem észre, hogy egyre inkább strapásodnak lefele, pedig hét- és hónap-, lassan évszámra nem is húzgáltam, ha nem muszáj... inkább csak a fordítópálcával fordítottam a lapokat zártra vagy vízszintesre.

Azon túl, hogy az itteni fűtőtest mellett van a letakart nyitott vasalódeszkám, mivelhogy így kultiválják a cicák egyik kedvenc fekvőhelyükként, ezzel azt értem el, hogy elérték a reluxa forgatópálcáit is, s főleg Honesty, a rágóbajnok jól elrágta a műanyag részeket, tehát némely részeket már elforgatni sem lehetett; no, lényeg, hogy az ajtóban levő alsó rész féloldalasan leszakadt már tavaly... nekem még hónapok múlva is az tűnt legelőször szemembe a szobámba lépéskor, hogy ez mennyire randa... ráadásul dől be a nap a leszakadt részen. De megcsinálni ezt már nem lehetett, s az viszont már jól látható volt: egyszerűen elfáradt negyedszázad alatt az anyag. A műanyag izék, amik felül tartották, letöredeztek. Pár hete ugyanezt eljátszotta a felsőrész! (Kíváncsi vagyok, ami az ajtó melletti ablakban van érintetlen pózban időtlen idők óta, az meddig bírja vajon?) No, de ebből már elegem lett. Két, kizárólag féloldalasan letört-leszakadt reluxa egyetlen erkélyajtóban kicsit sok volt a jóból! Csúnya, randa, gusztustalan... De télvíz idején két macska mellett az ember meggondolja, mikor hagyja tárva-nyitva úgy és hogy szedjem ketté az ajtót, hogy valahogy kivarázsoljam a leszakadt reluxákat.

Azt viszont tudtam, hogy a csúfságon kívül még az is lesz nagyon hamar a bajom, hogy amint kint nagyjából 20 fok lesz, bent máris kánikula fog dőzsölni, ui. déli fekvésű ez a fal, s itt kibírhatatlan a hőség nyáron. Ha kint 35 fok lesz, idebent bizton lesz minimum 40, ezt azon az egyetlen első nyáron kipróbáltuk és átéltük reluxa híján, majd beledöglöttünk! Azért lett a reluxa, nem ám luxusból, vagy mert nem tudtunk gyedből már mire költeni.

Úgyhogy Danival szétnyitottuk az ablakot és kioperáltuk a leszakadt reluxákat, tette ő főleg, én pedig a macskákra figyeltem. Aztán be a létrát, feliparkodás, gyors lekapkodása a függönynek, be a mosógépbe, hadd menjen. Ezalatt Dani a régi hagyományos fémkarnis külső sínjére pakolta át a függönygörgőket a csipeszekkel - mivelhogy úgy döntöttem: 27 éves, megviselt, leépült, megvetemedett ablakba nem szereltetek új reluxát vagy redőnyt, ablakcserére viszont nincs pénzem - egyszóval a leendő beáradó hőség ellen és az elviselhető esztétikum kedvéért visszatérünk a sötételőhöz. Ahhoz viszont nincsenek pluszgörgők és csipeszek, de sötételő se!

Dani elhussant biciklivel a Praktikerbe görgőkért és csipeszekért (valamint edénycsöpögtetőért, merthogy azt is ideje volt lecserélni... és világos fatapétáért, merthogy Honesty imádja az előszobatapétát karmolni annak ellenére, hogy van bőven a házban kaparófa: lógó, álló, falon levő; mindegy: neki a lakásunk legdrágább tapétájánál esik jól nagyon sokszor karmot élesíteni, s ezt, sajnos, muszáj vagyok öntapadós, világos fatapétával lefedni - lassan már minek is a tapéta?).

Ezalatt a mosógép kimosta a függönyt, mindeközben én az ablakot kívül-belül; majd huss a létrára, és felcsíptettem a függönyt a külső sínre - mostantól ott fog mosás után lógva megszáradni.

Közben szemügyre vettem azt a szőttesanyagot, melyet sötételőként fel szándékoztam rakni: törtfehér színű, anyagában mintásra szőtt, stabil, szinte hibátlan szőttes. Igaz, hogy az 1800-as évek közepe táján szőtte az anyai ágon cseh ükapám, aki takács volt, és ők ágytakaróként használták... azokon a régi, támlás pároságyakon, melyeket magasra és szögletesre volt illendő vetni! Úgy öröklődött a dédanyámékra, majd nagyanyámékra, aztán nagynénémre, aki az ágytakaróként való hasznosítást elsőként szakította meg azzal, hogy az első minigarzonjában használta sötételőként. (Sajnos, nem tudom visszaadni a fotón a mintát, ez itt csak egy töredéke, talán rákattintva-kinagyítva látszik belőle valami.)

Mikor rákérdeztem tőle eznap délelőtt, nincs-e valami kóbor, elfekvő sötételő jellegű cucca (ő varrogatós volt mindig és mindig volt/van rongyoszsákja... sosem volt gond némi maradék anyag), még azt gondoltam, tök mindegy is, mit fogok oda felrakni, csak ne dőljön befele a pucér ablakon a vakító fény délelőttönként 11-től du. 4-ig egyfolytában, mert látni sem lehet (a monitort pláne), ám megdegleni igen a hőségtől. Én is keresgéltem itthon előző napokban, de lévén, nem szoktam varrni, nincs varrógép, így nekem szinte semmilyen anyagom sincs. Kerestem én a régi jó sárga sötételőt, ami anno a "lakáshoz járt", de nem találtam meg.

Keresztanyámnak ez a szőtt anyag jutott eszébe, mely réges-rég neki is a szekrényben hever, szépen kimosva, összehajtogatva. Úgy megörültem neki, mint majom a farkának. Mindegy, mekkora, mindegy, hogy régi, lényeg, hogy világos, tehát visszaveri a fényt, de amúgy meg olyan sűrű szövésileg, hogy azon aztán nem hatol át fény, ha egyszer elhúzom. S akkor mesélte el, hogy ezt még az ő dédapja, ergo az én ükapám mint takács szőtte, úgy becsüljem meg.:)) És csak úgy közbevetőleg, milyen furcsa, hogy ők, de még dédnagyanyám is csak csehül beszéltek, magyarul nem. Nagyanyám volt az első, aki már kétnyelvű volt, de én már csak magyarul hallottam beszélni (gyermekkorunk nyarait náluk töltöttük) - és különben is, nagyapám pedig betelepített német (sváb) volt, akihez férjhez ment - vele hiába is próbált volna csehül beszélni.:)

Úgyhogy mikor Dani hazajött, felhúzgált vagy 35 db összepárosított görgőt-csipeszt a belső sínre, mert azért van tartása és némi súlya ükapám szőttesének - és felraktuk. Teljesen jó lett. Elég rövid is, hogy ne legyen útban, és ne lóghassanak a macskák feltétlenül rajta, bár a vasalódeszkáról elérhetik, de remélem, nem akarják majd... és elég hosszú is ahhoz, hogy a pont befelé tűző napot egy kissé kizárjuk, hogy pár fok enyhülést nyerhessünk általa.

A jól végzett munka jutalmául sütöttem Daninak pizzát, amit percek alatt el is tüntetett, plusz még húslevest is főztem, valamint kicseréltem a szép új edénycsöpögtető-szárítót, felragasztottam a fatapétákat az ominózus szétkarmolt tapétarészekre, valamint kiporszívóztam, főztem, felmostam, kiteregettem, n+1-szer elmosogattam, akváriumot takarítottam, Kleofást etettem, almoztam, macskákat etettem, hajat mostam...

Semmi kikapcsolódásom nem volt szinte ezen a vasárnapon, mégis az eredményesség megelégedettsége győzött a dögfáradtság felett.

 Ő volt Andulka, a cseh dédanyám. Az ő apja volt takács.

Anna (Andulka) Vasicek és Fenkl Ferenc - dédszüleim kézfogója.:)