Műtételőzetes vizsgálatok

14-e egy olyan nap volt, ami a régi időkben már a kórházi felvétel után zajlott. Amikor a betegeket küldözgették vagy kísérgették egyik osztályról a másikra műtét előtti vizsgálatok miatt.
Most ezekért már külön kell bemenni, és bár tartson egész nap, cipelve az összes cuccot -- kabátot, táskát, szatyrot, iratokat, beutalókat --, próbáljam megtalálni az ismeretlen hely összesen 6 zegzugos, labirintus jellegű emeletén a keresett helyet, rájönni, hogy hol és hogyan kell jelentkezni, illetve van, ahol sorszámot szerezni magamnak, aztán pedig izgulni, hogy a következő vizsgálat idejéig végzek-e az aktuálisan megtalált helyen.
Még szerencse, hogy az időpontokat nem veszik túl szigorúan, mert szerintem nem végeztem volna egy nap alatt. Az első időpont pl., ahova kaptam, már akkor elmúlt úgy 25 perccel, amikor megkaptam!
Na de sorjában.
Meglehetős nehéz volt elsősorban nem a zöldhajnali kelés, hanem az, hogy se a gyógyszereimet, sem folyadékot, pláne kávét nem tölthetek magamba, márpedig nekem ezek úgy együttesen szoktak elindulóképessé tenni (vécé stb.). Hát, most nem. Bekalkuláltam mindenesetre, és tényleg MINDEN nélkül naturálisan megpróbáltam fél óra leforgása alatt valami szegényeset produkálni, mert amúgy képtelen vagyok elindulni. Mi tagadás, nem volt könnyű.
Közben persze pakolászás, mindenféle biztonsági dolgokkal, ez is kellhet, az is kellhet, a szatyrom fele tele volt az eddigi egészségügyi-műtéti stb. irataimmal, de vittem két deci teát is, hogy a végén vagy ha haldokolnék, azért legyen valami, valamint a reggeli gyógyszereim és a nyelvalávaló kéznél legyen, ha végeztem az éhgyomros helyeken.
Tulajdonképpen végig az volt (éhgyomor), mert olyannyira összezsugorodott a gyomrom, hogy eszembe sem jutott a kiszáradt számon kívül ilyesmi, hogy netán evés vagy ivás.
A jelentkezésnél  valami olyasmit mondtak, hogy időpontot kellett volna kérni. Mondom neki, hogy ott van a papíron a dátum és óra, valamint a hely, ahol jelentkeznem kell. De hogy akkor is... Mindegy, míg élek, rá nem jöttem volna, ha ott van egy papíron minden, miért kell még időpontot IS kérni pluszban. Miért, akkor ad du. 2-re?! Szerintem más sem kért (volt erről szó később).
Sorszám, várakozás. Kiderült, hogy 20 perccel a megjelölt 8 óra előtt már ott álltam, majd ültem a folyosón az ajtóhoz közel. Doki úgy fél óra múlva jött.
Lassan sorra kerültem, és gyakorlatilag az volt, hogy már készen volt a meglévőkön kívül plusz három beutaló, kezembe nyomta és szinte fizikailag tuszkolt kifele. Pedig még kérdezősködni akartam néhány dologról, de így? Eszembe sem jutottak a kérdések. Valahogy, bár harmadjára találkoztam ezzel az orvossal, de mindig ez az abszolút sürgetés, minél hamarabbi kiebrudalás jellemezte. Nem tűnt túl empatikusnak...
Aztán -- már a várakozás ideje alatt elkezdődött -- egyre csak nőtt bennem a pánik.
Szerencsére minden helyen akadt egy olyan idősebb hölgy, aki már gyakorlottabb volt a dolgokban és el tudott nagyjából igazítani. Ez volt a szerencsém, mert én csak lestem, mint a moziban, nem találtam semmit, eltévedtem, az időpontom eleve már rég elmúlt, áááá...
Szóval az egyik "néni" még a sebészet előtti folyosón eligazított, hogy az 1. emeleten kezdjek a laborban, és tegyem időrendi sorrendbe a beutalóimat.
Nagyon tág fogalmak az emeletek is, mert amerre szem ellát, folyosók tömege keresztezi, és az mind pl. az 1. emelet. Na, én kóvályogtam egy sort, mire megtaláltam a labrot. Ott is ücsörögtem egy darabig, míg már csak megkérdeztem a mellettem ülő "nénit", hogy hogy kell ide bejutni. Többször is elmondattam vele, hogy felfogjam, mert többféle variáció volt. Lényeg, hogy azt választottam, hogy nem adom le a beutalót a szűrésekhez, mert már amúgy is nagy késésben vagyok, viszont nélküle soha nem jövök rá, hogy az ajtó mellett álló kisebb műszerből kell gombnyomással magamnak számot hívni. Onnantól már legalább tudtam, hogy még 20-an vannak előttem! Közben már a következő időpontra is megérettem volna!
A várakozás közben a szomszédomtól ugyanúgy szedtem felfele az információkat, mint a sebészet előtti, tapasztaltabb páciensektől. Ezek, bevallom, iszonyatosan megrémítettek. Szinte bepánikoltam.
Azt mondja: ő három éve volt ugyanebben a helyzetben, amiben most én. Azóta gyakorlatilag feszt kezelésekre jár, váladékpurgálás, kemó, sugarazás. Mesélte, hogy ha leveteti az ember az egész mellét, a sugarazást megússza. Kérdezem, hogy most miért van itt? Azt mondja, a vérvétel szinte havonta kötelező, de neki most más gondja is van; hiába volt minden kezelés, most a legutóbbi röntgennél és UH-nál felfedezték, hogy átment az egész a másik mellére is... és kezdi elölről az egészet!
Éreztem, hogy alig bírom visszatartani a sírást, fojtogatott az egész, égett a szemem. Ez az egész rám lehetett írva, mert ezek a drága "nénik" mindezt látták, és nem győztek nyugtatgatni mindamellett, hogy rémségesebbnél rémségesebb tapasztalatokat adtak át!
Bevallom őszintén itt magam előtt, hogy a nap folyamának első felében legalább kétszer tört rám olyan erősen a pánik, hogy majdnem elmenekültem. Azt mondtam magamban, hogy nem, én erre nem vagyok képes, én ezt nem csinálom, nem akarom, nem tudom! És bocsánat, tudom, hogy nem illik, de ugyanekkor eszembe jutott, hogy van nekem a konyhai plafonban egy rohadt erős kampóm, amelyen anno a konyhai csillár volt (két vége volt felfüggesztve láncon, de mivel már nem az van, így az egyik kampónál van a jelenlegi konyhai lámpa, a másik szabad... valamint az is, hogy végül is a 7.-en lakom...
Mindenki azt szűr le belőle, amit akar. Lehet, hogy mentálisan sérült vagyok, vagy pszichiáterre lenne szükségem pillanatnyilag -- de a kétségbeesésem nem hiszti volt, hanem néma pánik, hatalmas belső sokk.
A labornál vért vettek, egy ideig rémülten néztem a műanyag poharakat, hogy Jézusisten, pisilni is kell vajon? Mert akkor egyrészt vécét kell találnom, másrészt tudom, hogy mindig is gond a rengeteg cuccal, táskával, szatyorral, kabáttal, iratokkal, a vérvétel helyét vattával lenyomva, poharat tartva és a pisilést is elintézni.
De nem kaptam poharat, hála a jó istennek, az nem kellett!
Így is betartottam szigorúan, késés a következő helyről ide vagy oda, hogy 5 percig ültem kint a folyosón körbevéve a cuccaimmal, a vattát nyomva. Ez sem véletlen, életem előző, vérben ázó rossz tapasztalatai arra vezettek, hogy ez nem hülyeség, hanem igen célszerű betartani!
Ezek után mentem át egy kisablakhoz, amit nyilván magamtól nem tudtam volna, de az előző néni elmondása után tudtam meg, hogy ott kell leadni a mellkasszűrés és a hasi UH behívóit. Ez meg is történt, de kétségbeesésemet látva a hölgy megkérdezte, hogy miért pánikolok... mondtam neki, hogy nézze már át itt a dossziémban a többi beutalót, hogy mit kell esetleg itt még beadnom, mert kissé széjjel vagyok zuhanva.
Mondta, hogy mást nem, ők ezt a kettőt itt elveszik, viszont menjek fel a IV.-re, és csináltassam meg az EKG-t, mert ott csak 11-ig vannak. Ha végeztem, jöjjek ide vissza és szóljak.
Na, akkor félóra keresgetés következett, mert lépcsőt is csak lefelé láttam. Jöttem-mentem, majd megkérdeztem valakit, hogy nem tudja-e, hol kell felmenni a IV.-re. Mondta, hogy menjek lifttel, kanyarodjak el erre meg erre, és majd a sárga linóleum után ott lesz.
Tényleg volt ott, de teherlift. Átfordultam a túloldalára, na, ott volt személylift. Várni kellett, míg kitoltak belőle egy frissen műtött fiatalembert... aztán bementem, nyomnám a IV.-et, és hihetetlen, de csak II.-ig volt gomb! Hát ez nem igaz! Mindegy, felmentem egy emeletet. Ott kóvályogtam, szinte senki nem volt... Ott is mindenféle alacsony zugfolyosók... már mondom, oda se találnék vissza, ahonnan eljöttem. Akkor megint láttam egy liftet, mondom, nagyobb bajom már nem történhet... és abban volt IV. emeleti gomb!
Felmentem, nagy üres tér, sehol senki. Persze, itt leszek majd. Itt kell jelentkeznem 24-én a felvételi irodán, és itt biztos kórtermek vannak amúgy! De hol az EKG?
Szerencsémre arra jött egy fehér köpenyes kislány, aki készségesen segített, még el is kísért, mert nem volt azért egyszerű... át egy üveges részen, és a szemben lévő ajtóra mutatott, hogy OTT! Tessék nyugodtan kopogni! Micsoda mázli, magamtól én soha nem mernék kopogni. Pedig egyébként tényleg nem volt a világon senki. Egyből kinyílt az ajtó, vetkőzzek le, és annak rendje-módja szerint megvolt az EKG, bár párszor elnézésemet kérte, hogy újrakezdi, mert közben leállt a gép... vagy mert megcsinálta, csak nem nyomtat... na mindegy, előbb-utóbb meglett.
Utána felöltöztem, kóvályogtam egy sort, míg megtaláltam a liftet, akkor meg nem jutott egyből eszembe, hogy hol is van az az ablak, az elsőn vagy a másodikon?, ahol beadtam a beutalókat? Erőltettem a higgadást, és rájöttem, hogy igen, az elsőn. A második azért kavart be, mert az egyik lift csak addig ment és ott is ki kellett szállnom.
Az elsőn aztán megint szédelegtem egy negyedórát, nyilvánvalóan a másik irányba indultam el. A kanyargások után újból rákérdeztem, hogy van a szűrések jelentkezési ablaka, mert nem találom. Na, akkor találkoztam az "első nénivel", aki mosolyogva eligazított, és mondta, hogy "kedveském, hát nyugodjon már meg, maga nagyon ideges! A szemén is látszik, hogy síkideg, nagyon piros a szeme fehérje!" Hát csípett is, gondoltam, a nem-alvástól van, meg az állandó bőghetnéktől égeti a könny a szememet.
Ja, mikor már jó irányba térítettek a folyosón, akkor én jobbról esküdtem volna az ablakra, és naná, hogy balról volt! Ennyit a tájékozódásomról: egy nagy kalap sz@r, mindig is az volt.
Az ablaknál szóltam, hogy én voltam itt, aki leadta a két papírját, és most jövök az EKG-ról, és hát szólok, hogy itt vagyok. Mondták, hogy menjek itt ki balra a folyosón, üljek le, és majd szólítanak.
Innentől egy kicsit valahogy nyugodtabb lettem. Ittam két korty teát, mert már majd megpusztultam.
Félóra múlva megvolt a mellkasröntgen. Mikor beszólítottak, nem voltam teljesen biztos benne, mellkasra jövök-e vagy hasi UH-ra, mert az ajtók elején UH, aztán egy csomó RTG, majd megint UH-k voltak kiírva. Aztán megláttam a gépet, és éles eszemmel rájöttem, hogy wooow, mellkasröntgen! Megvolt. Felöltöztem. (Tehát egyúttal az egyébkénti betervezett tüdőszűrőm is -- mint később az összefoglaló papíron láttam: negatív.)
Megkérdeztem a nőt -- biztos módszerem, hogy ami helyet elhagyok, az ott lévőt megkérdezem a soron következő állomásról vagy annak helyéről. Mondta, hogy várjak kint továbbra is, majd szólítanak hasi UH-ra is. Ez kicsit hosszabb volt, olyan 40 perc, úgyhogy megint ittam pár kortyot. Most tartottam a kétdecis tea felénél.
Majd levetkőzés, hasi UH.
Hogy megelőzzem a felesleges keresgetéseket, megmondtam, hogy se epét, se méhet, se egy petefészket ne keresgéljenek, merhogy nincsenek.
Tulajdonképpen minden rendben van, a hasüregben néhány apró meszes valamiket felfedezett, de mikor némi kis sopánkodó hangot hallattam, megnyugtatott, hogy áh, ezek semmik, nem kell megijedni. Érdekes módon a vesémen felfedezte azt a vérömlenyszerű anyajegyet, amit még úgy 30 éve a nyomdába kiszállt klinikai UH-s csoport (ingyen biztosították a dolgozóknak) felfedeztek. Fura, az epeműtét előtti UH-n nem volt róla szó. Egyébként 30 éve a májamon is találtak ilyet, akkoriban adtak leletet mindkettő pontos méretéről, és azt mondták, hogy bár ártalmatlan, van, akinek a fején van, van, akinek máshol -- nekem a belső szerveimen --, elvileg 1 év múlva elvártak volna kontrollra, de mi tagadás, nem mentem, viszont ebből most sem csináltak problémát. Hasnyálmirigy, máj, húgyhólyag (már majd' bepisiltem!) rendben volt, de mire ez utóbbit befejezte, lefőttem.:) Diktálta is, hogy "telt hólyag", és mondta, hogy akkor nem nagyon kínoz nyomkodással. Hát hiába, eddig nem mertem elmenni...
Eztán szintén felöltöztem, miután megtörölköztem, s kerestem egy vécét, hogy megkönnyebbüljek.
Ja, azt mindenhol mondták, hogy nem kell leletre várni, minden összegyűlik a gépben. Kivéve az EKG-t, az ott kinyomtatott papírt ideadták. Innen tovább kellett mennem az aneszteziológiára. Jó érzékkel találtam meg a kardiológiát, mert már párszor felfedeztem a kóborlásaim során. Rengetegen voltak, el sem tudtam menni a folyosó végéig, úgyhogy megkérdeztem egy jóembert, hogy nem tudja-e, hol van az aneszteziológia. Mondta, hogy "hát rígen ott vót, de most ott nem a' van..." Ű nem tudja. Jóvan, gondoltam, megkeresem. Átmentem a másik irányba, és mit ad isten, ott volt két ajtón is kiírva.
Ide viszont még volt mintegy 2,5 órám az időpontomig! Mindegy, kivárom!
De szerencsére fél óra múlva mégiscsak beszedték a papíromat, és rövidesen be is hívtak.
Itt is vetkőzzek le, belgyógyászati vizsgálat, vérnyomásmérés (rendben volt, hisz még kávét sem ittam), majd kérdezősködések; örültek a régebbi műtéteim iratainak is. Végignézték a legutóbbi műtétem altatását és kardiológiai eredményeimet, a szív-UH-t, majd kimondták, hogy altatható vagyok.
Azt hiszem, négyszer vetkőztem és öltöztem itt most a nap folyamán...
Most pedig menjek vissza a kiindulóponthoz, "az orvoshoz".
Igen ám, vissza is találtam, de nem volt ott az orvos, nem volt az ajtó mögött rendelés vagy bármi sem.
Úgyhogy némi várakozás után úgy döntöttem, kimegyek a jelentkezőpultokhoz, és megkérdezem, hogy ha végigcsináltam a vizsgálatokat, hova kell nekem visszamennem, ha a kiindulópont nincs nyitva.
Telefonálgattak kicsinyég, majd megtudtam, hogy a 40-es szoba előtt várjak.
Hát, elég sokáig vártam, de semmi mozgás nem volt az ajtó mozgását illetően, habár körülötte tömegek ácsorogtak.
Még most is ott ülnék szerintem, ha egy határozott hölgyemény oda nem kopog a húszcentis cipősarkain és be nem kopog. Erre kijött az asszisztensnő, és én is felugrottam. Mikor a hölggyel befejezte, én is elmondtam, hogy vissza kell jönnöm a vizsgálatok végeztével, és akkor most mi legyen. Bevette a papírjaimat, és mondta, hogy várjak, mindjárt jön.
Valamit biztos jól megbeszélhettek hamar valakivel, majd kijött és visszakaptam az iratokat, mondta, hogy oké, rendben van, 24-én akkor majd a megbeszéltek szerint jöjjek. A vérhígítót 5 nappal műtét előtt hagyjam el, előző kora este után nem lehet enni, vizet meg éjfélig lehet. Reggel csak a Betalocot vegyem be, mást nem. Hashajtásról egyáltalán nem volt szó.
Még megpróbáltam megkérdezni, hogy ki fog műteni, de nem tudták megmondani.
Napközben az egyik néni különben felvilágosított, hogy elvileg nekem kellett volna szólni egy orvosnak. De kinek? Egyetlen orvost ismerek, az meg mindig 10 mp múlva tuszkolt kifelé, ez így nekem nem szimpi. De mi van ezzel a szólással, én még sose szóltam. Ha szólok, az olyan, mintha megfogadnám. Ráadásul senkit nem ismerek!
Én még ha kőgazdag lennék, se tudnék orvost fogadni így, hogy nem ismerek senkit. Gyakorlatilag tök mindegy, hogy ki műt, csak jól legyen megcsinálva... de azt meg nekem honnan kéne tudni, ki igen és ki nem?

Végre magam mögött hagytam a kórházat, és a Pesti utcán kivártam egy buszt egy megálló erejéig, miközben megittam a magammal hozott összesen két dl tea maradékának a felét...
Bementem a Tecsóba kaját venni magamnak, és a biztonság kedvéért, bár most nem volt akció, vettem két csomag négyes Félixet is. Egyúttal befizettem két csekkemet még, melyek annyit tettek ki, mint a havi "jövedelmem".
Busz és haza.
Kiborító nap volt. Fizikailag sem volt kutya, de főleg mentálisan emésztett fel. Ha egyedül vagyok és lefekhetem, biztos nem sokat kellett volna ringatni...
Kicsit később felhívtam anyámat, beszámoltam.
Aztán Istvánnak is cseten minden lényegest, aki később, mikor olvasta, megkönyörült rajtam, hogy nem hívott fel csupán azért, hogy még egyszer elmondjam, amit már leírtam.
Túlvagyunk ezen is, a koceka el van vetve.

Bence és takonykór - Molyhatás kihívása

Változatosság kedvéért ma Bencus nem ment iskolába, mert annyira taknyos, hogy zacskót kéne kötni az orra elé (ismerős helyzet), folyamatos orrfúvás és egy orrfúvással tele is a pzs, szóval az az igazi ömlő, érett takonykór. Egyéb baja egyelőre, mint láz vagy torokgyulladás, nincs.
Hétvégén odavolt, de már eleve megfázva vitték el, nem hibás senki. Vittek "használati utasítást", köptetőt, minden francot, sőt, még azt a qrva sálat sem felejtették el feltenni hazajövet, szóval nem hétvégén lett beteg.
De ma inkább nem ment iskolába, pedig Szilvi még éjjel vasalt, mert ma lett volna az iskolai ünnepség március 15-ére.
Délelőtt Szilvi vásárolt, tescózott (valaminek ma volt az utolsó akciós napja), hazaérve meg bement a gyerek mai kajájáért az iskolába, ezek alatt én voltam itthon gyerekőrként -- de nem volt vele semmi dolgom.
Feküdt, szundított néha, s úgy nézte a tévét.
Én meg tűzhelytakarítottam -- tényleg hálás vagyok ezért a zsíroldó fúvós szerért, amivel igen egyszerűen tisztává tehető a tűzhely.

* *

Ma is abszolválódott egy kihívásom:

Molyhatás
címen olvasóbarát indította, és 110. résztvevő lettem rajta ahhoz képest, hogy fél hónapja él a kihívás!
Szerencsére a tegnap éjjel befejezett könyvvel teljesítettem a 4 db-os kihívást.

7 éve, mióta molyolok, sok olyan íróval, kötettel találkoztam, akiről, amiről korábban nem is hallottam és igazán kár lett volna, ha kimarad az életemből.
A feladat, hogy válassz ki 4 olyan alkotást, amiről itt szereztél tudomást, felkeltette az érdeklődésedet, várólistára tetted és most elérkezett az idő az olvasásra!
Csak a kihívás megjelenése utáni olvasásokat tudok elfogadni.
Az Én és a könyv linket kérem.
Legalább rövid értékelés is szükséges.
Egyszerre kérem a teljesítéseket, lehet polcot is létrehozni.

     1. Chevy Stevens: Nincs menekvés
     2. Amanda Prowse: Mit vétettem?
     3. Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje
     4. Natascha Kampusch: 3096 nap
Ezzel a négy könyvvel jelentkeztem és teljesítettem a kihívást.
Megkaptam a 305. plecsnit.

Anyámhoz

Ma nem fúrtak, most a felettünk lakó család tagjai készülődtek felváltva az X-faktorra.:)
Ugyanis még tavaly december elején vettek egy zenegépet vagy mit, ami alázengi a mjúzikot, és a paraszt meg énekelheti a pár évtizedes régi jó slágereket. Még mindig jobb, mint mikor az 5. emeleti rémikrek a legmagasabb decibelen mindig pár taktust 3 hanggal (ami nem belőlük jön, persze) ismételnek, de úgy, hogy a konyhaszekrényben csilingelnek a poharak.
Ezek felettünk végül is konszolidált dalokat énekelnek, nagyjából végig. Nem dübörög a basszus, nem megy a legnagyobb decibelen a dob és a hangerő is tűrhető, ám ettől még felébred az ember vasárnap. Szoktak napközben és hétköznap is gyakorolni, de hogy vasárnap miért kell néha 8 órakor, azt csak a jóisten tudja. Utána meg du. 5-6-ig csend, mármint csalogányságilag.
Egyébként szó se róla, mondjuk, tűrhető hangjuk van, főleg a csávónak. Biztos ez a gép (talán szintetizátor?) volt a család karácsonyi ajándéka, és lényegében az egész család használja.
Na mindegy, felkeltem, elkészülődtem félig-meddig, meg összepakoltam anyámhoz, s vagy két órára leültem a géphez. Szólt olyan 11 körül, hogy na, akkor hogy döntöttem, megyek-é. Mert az előző két napon azért beszéltük meg, hogy nem, mert irtó nagy "bűtti szelek" fújtak. Hát szerintem most is, de ilyen alapon sose mennék. Meg azért talán annyira mégsem fújt...?
Nem felejtettem el a csekkeket, egy kis édességet, a 10 tálkás Luisát, két különböző rúd macskaszalámit (a szalámikat önként vettem a kosztosoknak), két hét alatt lett két zacskó száraz kenyér, lett jó néhány műanyag doboz, veder, befőttes üveg, meg olyan műanyag kistepsifélék, amelyekben lefóliázva a húsokat szokták árulni. Én is gyűjtögettem egy darabig, de már van elég, és kidobni meg sajnálom. Mondtam anyámnak, ha nem kell, dobja ki, de azt mondja, hogy dehogy dobja. Ja, meg ugye Szilvi volt megbízva virágmagokkal, hát egy félixes doboz tele volt virág- és zöldségmagzacskókkal, melyek nagyja Szilvire volt bízva, mert anyám aztán nagy bőszen megadott két virágnevet, aztán azt mondta, hogy "tudja azt Szilvi".:))
Sokat vett, de még így is maradt az erre kapott háromezerből vagy 5-600 Ft-ja Mamunak arra, hogy ha még eszébe jut valami. Eszébe is jutott pl. bab és borsó, úgyhogy meglesz ez. Szilvinek sikerült többféle boltban, akciókban beszerezni ezt a sokat.
Útközben egyáltalán nem ingerelt semmi fotózást érdemlő dolog, hacsak az ég maga nem, de annyira nem volt kuriózum, hogy miatta letegyem a két, elég nehéz hordozmányt.
Még nem nagyon indult be gyakorlatilag semmi, kopaszok a fák, virág szinte semmi. Bár egy-két ibolyát mintha láttam volna itt-ott, de az anyámnál is szokott lenni, ha már van.
Egyetlen említésre méltó egy cirmos cica volt a Kisbotoson.:) Kint ült az utcán egy kapu előtt, és szépszégesz volt.:)
Anyámnál jól elbeszélgettünk, sopánkodtunk is némileg. Ő sem nagyon bírta még feldolgozni, hogy mi bajom van. Főleg az, hogy ennek egyszerűen nincs vége. Nem olyan, mint az epeműtétem volt, hogy oké, vizsgálatok, műtét, diéta, oszt meggyógyulok. Nem. A műtéttel bezárólag az csak egy kis rész. Utána jön a java, a kezelések! Meg hát ez a sok bizonytalanság, a Kenézy ismeretlensége... a pénztelenség... szóval idegölő ez úgy globalice.
Nagyon finom húslevest ettem kacsaszárnytőből, reszelt tésztával; aztán meg direkt mondván, hogy ne készüljön semmivel, hát a főtt húsok mellé csinált a sok leveszöldségből meg egy üveg zöldbabból némi habarással főzelékféle köretet. De ebből már nem voltam képes enni.

Mivel a húslevesnél nekem mindig is "előétel" volt a levesből krumpli és sárgarépa némi leveszsírral lelocsolva sósan, ez után naná, hogy max. a leves ment le, mert mondjuk, anyám levese kihagyhatatlan.
Volt még egy tepsi meggyes piskóta is, természetesen ebből is csak idepakolt anyám, mert enni már abból sem tudtam. A képen még vaníliás cukrozatlan...

 

 
Kiszaladtam a kertbe is, és tényleg volt most már hóvirág, valamint halványkék ibolyákat is láttam. Amúgy különösebben még tényleg nincs sok minden... rügyek is csak alig, itt-ott; de pl. a tűzliliom hajtásai nagyon jól mutattak a földben.

Meg egy szomszéd által adott doboznyi fenyőtoboz, hogy majd ha kiszárad, jó lesz fűteni...

Beszélgettünk erről a mostani dologhoz optimális kórházi öltözékről, hogy belegondolván a hálóing most nem lesz igazán jó, mert vizitkor mi van, az ember húzza fel a nyakáig, vagy mi? Már a Kenézyben az asszonyok is ezt beszélték, hogy mégiscsak valami gombos valami kéne, nem? Mondjuk, pizsama, vagy gombos hálóing... Aztán arra lyukadtunk ki, hogy ha tényleg 1-2 nap alatt kigórnak, pluszban még betegfelvétel előtt felvételezni kell kórházi ruhát, akkor lehet, nem is kell ilyesmivel nekünk foglalkozni.
Mindegy, anyám adott végül is egy érintetlen normál pamut hálóinget meg egy gombos, kicsit vastagabb anyagút is. Majd meglátom. Nem ezeknek a súlyától nem fogok tudni hazajönni...
Kipakoltam a cicatálba egy tálkás kaját, Mamu azt mondta rá, hogy nagyon jó illata van. Megjegyeztem, hogy kíváncsi vagyok, melyik cica nyeri meg, mert ezek itt biztos nem fognak "felezni", hogy hadd maradjon a másiknak is...
Ezek után anyám rakott húslevest, főtt húst, főzeléket, meggyes piskótát, egy jó marok papírtörlőt, aztán érzékeny búcsút vettünk, nyilván fogunk még telefonozgatni -- de kicsit se könnyebben, mint ahogy idejöttem, hazaevickéltem.

Sötét lelkű kihívás

Olvassuk el Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje című könyvét!
KATARYNA kihívása, 45.-ként jelentkeztem.

Sziasztok! :)
Nagyon szerettem ezt a könyvet, bár amennyire lehet egy ilyen történetet. Ezért is gondoltam, hogy lehetne belőle kihívás. Nálam újraolvasós lesz, remélem, nektek is tetszeni fog.
Amit a kihívás teljesítéséhez kérek:
– Olvasásokat csak a kihívás kezdetétől, azaz 2016. május 23-tól fogadok el, teljes dátummal (csak évszám nem elég).
– Részt veszek gomb.
– Olvasásod + értékelésed linkjének elküldése.
– Minimum 5 mondatos értékelés.
– Újraolvasást is elfogadok, de legalább 2-3 hónap legyen már a két olvasás között.
NEM fogadom el azt, ha néhány nap/vagy hét után olvasod újra.
Ne a plecsni legyen a legfontosabb, hanem az, hogy igazán szeress olvasni, ne csapjuk be egymást, én sem olvasok újra olyan könyvet, amit néhány héttel korábban olvastam.
Ha mindez megvan, akkor kapod a plecsnit!
Jó olvasást! :)

Az előző kihívásba is illeszkedett volna témailag de külön kihívást kapott a könyv. Elolvastam, értékeltem, beküldtem. Megkaptam a 304. plecsnit.

Amúgy csendesen telt a nap, azt leszámítva, hogy fél 9-kor fúrásra kellett ébredni. Ez nem baj annak, aki legkésőbb éjfélkor lefekszik, ám fél 3 utáni fekvéskor, fél 6-os macskaetetés és almozás után nagykeservesen visszaaludva némiképp kevés.

Nem csíkokra, nem kockákra, hanem vékony, de teljes szélességű szeletekre vágtam a csirkemellet, melyet paprikásan készítettem el. Egyrészt, mert megkívántam a nokedlit, másrészt, mert így Haramiának pár napra nincsen gondom a mit-adással. Sőt, ha elég (két teljes csirkemellfilé) a hús, akkor nyersen még Honestynek is jut 1-2 adagnyi.

Miután végre bepakoltam a bendőm, kiolvastam a 3. macskatörténetes (és verses) antikváriumos könyvet ejtőzésképpen, majd hajat festettem. A műtét előtt biztos, hogy az utolsó, így hát muszáj, mert ki tudja, mikor leszek rá legközelebb képes, viszont most így nem maradhatok, még ha műtéthez képest még rá is érnék.

Egyébként azt terveztem el, hogy ha netán kihullna a hajam a rák következtében, mivel a tövéből ítélve nagy része a fejem tetején legalábbis ősz, nem fogok visszatérni ehhez a sötéthez, mert ez szörnyű kontraszt így, és egyszerűen muszáj a havi hajfestés.

Ha elmegy a hajam és kezd visszanőni, valami szalmaszínre fogok áttérni, hogy ne legyen az ősz és aközt ekkora kontraszt, s akkor -- ahogy másokon láttam is -- egyáltalán nem lesz feltűnő, ha netán több havonta festek hajat. Sógornőm pl. mindig szőkére festette, és mióta gyakorlatilag tiszta ősz, most is azt hisszük, szőke, holott már nem is festi. Szerintem ez érthető.

Istvánnak részletesebben magyaráztam el, de nem vágta a témát, mert annyi volt a litániámra a válasza, hogy attól még maradhat a színem, nincs azzal semmi baj... ááááááááá! Innentől már nem akartam újrakopizni a szerintem értelmes levezetésemet ezzel kapcsolatban, sem pedig tovább magyarázni...:))))

A nők biztosan értik, hogy sötétből házilag laikusnak lehetetlen a világoscsinálás, míg fordítva műxik. Fodrászhoz nyilván nem megyünk, házilag festettünk mindig is. Őszt bármire be lehet festeni, de vigyázni kell, mert csak sötétítés lehetséges. Ha eleve a setítből indulunk, az soha nem lesz világos. A lenövesztés meg horror.

Éjjel Szilvi jelzésére megnéztem A hívás c. krimit (Susan Sarandon) -- jó volt!

Nők elleni erőszak téma kihívása

Nők elleni erőszak
szil0214 kihívása. 214.-ként vettem rajta részt.

A nők elleni erőszak az ENSZ meghatározása szerint:
"A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. 
HBO 
Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a gyermekkel való szexuális visszaélést, […] a házasságon belüli nemi erőszakot […]”

- A kihívás teljesítéséhez legalább három könyvet kell elolvasni, amiben nő(ke)t/lány(oka)t bántalmaznak szóval, tettel vagy bármilyen egyéb formában.
- A könyv lehet regény, igaz történet, de szakkönyv is.
- Az olvasások a kihívás kezdetétől számítanak, újraolvasást és idegen nyelvű könyvet is elfogadok, és nem muszáj az egész könyvnek erről szólnia.
- A kihívás teljesítve, ha hoztad az olvasások és az értékelések linkjét, illetve a hozzászólásodban megírod, hogy az általad olvasott könyvekben milyen módon történt bántalmazás.

Nem tagadom, egyik sajnálatosan kedvelt témám az ezzel kapcsolatos thriller, könyvben, filmben egyaránt. Nemrég olvastam ezeket, így e könyveket vittem utóbbi olvasmányok közül:
     B. A. Paris: Zárt ajtók mögött
     Chevy Stevens: Nincs menekvés
     Amanda Prowse: Mit vétettem?

Megkaptam a 303. plecsnit.

Rosszullét, de miért?

Ma valahogy rosszul voltam.
Meg nem tudnám fogalmazni, de émelyegtem, gyenge voltam -- nem mintha máskor erős lennék.
Délután már kezdtem megijedni, majd' leestem a gép mellől. Eltámolyogtam az ágyamig, ahol ledőltem másfél órára. Persze a macskák jöttek váltva, nehogy teljes legyen a nyugalom... Hol egyik telepedett rám, hol a másik. Nem tudom, bajt éreznek-e, mert az igaz, hogy nem vagyok egy lefekvős fajta; de most muszáj volt.
Olyan érzékelésem volt, mintha lázálmaim lennének, és még a hideg is rázott.
Ki akartam menni a vécére, de nem nagyon engedelmeskedtek a lábaim.
Mi lehetett ez?
Úgy fél 8-8 felé jöttem helyre fokozatosan, heves szívveréssel.
Nem örülnék neki, ha ez most már rendszeresen elő akarna fordulni, de sajnos, nem tudtam másra gondolni, minthogy indokolatlannak tűnő fáradtság és rosszullét a rák egyik jele.
Ennyi. Lesz még ez rosszabb is.

Nőnap...

Nem nagyon szoktam szeretni a nőnapot. Engem sosem halmoztak el. Még a nyomdás évek jók voltak, de azután... olyan sokszor sz@r érzésem volt... munkából hazamenet ölszámra virágokkal és bonbonos szatyrokkal "női hölgyek" megpakolva, én meg... leginkább semmi. Ez az érzés, nem tehetek róla és nem is látszott, de belül mindig megviselt. Inkább soha ne lenne nőnap.
Két kapcsolatnál (házasság és együttélés) is... hol volt, hol nem; bármi is. Nekem mindenesetre soha, semmivel nem lettek könnyebbek azok a napjaim, ugyanúgy cseléd és mindent végző, ellátó, dolgozó anya voltam. Semmi étterem (nyerítés!), ellenben plafonig ugrálás, ha szavakban bárkinek is eszébe jut, hogy netán én is az lennék, akiket ma ünnepelnek...
Nyilván ezzel nem nagyok egyedül, de mivel látni  láttam, hogy is mehetne ez, és nyomdász is voltam, amikor a vállalat és bizony, a szakszervezet által is meg voltunk ünnepelve -- plusz még egy-két alkalommal zárt közeli kollegális légkörben is fel voltunk köszöntve (egyiken éppen Ervinünk szavalt önkéntes szervezésben csodás verset), ezért tudtam, hogy hogy is lehetne...
Öcsém is '78-ban köszöntött utoljára egy szép, hosszú szálú vörös rózsával nőnapon, és lám, sosem felejtem el. Nyilván azért, mert utána már nem volt egyedül, és ilyesmire nem került többet sor...
Mikor már net volt, akkor is oké, részesültünk jókívánságokban, tömegesen.
Én azért csak szomorú maradtam a végén. Voltak nőnapok, amikor más nőkkel egymást köszöntöttük "kínunkban"... hát hiába. Ezt mai napig megtesszük...
Nem kényszer ez, senkinek nem hibája. Vagy ráérez valaki, vagy nem.
Mostanában olyan női bántalmazás témájú könyveket olvasok újra és újra, hogy csessze meg, örülnének neki azok a nők, ha annyi lenne a bajuk, hogy nem eléggé vannak felköszöntve... tiszta hülye az ember... de az érzéseiről nem tehet.

Délután elmentem a Lidlbe, vettem Haramiának Coshidát, magamnak sonkát, kis konzervgombát és néhány tasak bögrés levest (mostanában ezekre álltam rá) -- és kifelé menet észleltem, hogy kevés pénztár van, kígyóznak a sorok. A kevés pénztárnál fiatal férfiak ültek, és távozásnál minden nőt részesítettek egy rózsaszálban, "boldog nőnapot!" szavakkal.
Biztos hülye vagyok, de én ennek úgy örültem, hogy majd elríttam magam. Véletlenül sem maradtam ki!!, nőnek néztek egy másodpercre!! és kaptam egy szál kis sárga rózsát! Még ha idegen, még ha személytelen is, de én kaptam. Nem győztem hálálkodni magamban, hogy eljöttem.
Vigyáztam is rá, pedig rohadt nagy szél fújt... nehogy baja essen.

Itthon persze a macskák azonnal pártfogásba igyekeztek venni. Haramia a fűmániája miatt, Honesty meg a fotogénsége miatt volt tökéletes kapcsolatban a rózsámmal.

Amúgy FB-on személyesen a hölgyeken kívül természetesen István is köszöntött egy szép képpel:

Privátban egy úriember:

E-mailben biztosan többszázan megkaptuk a sármos koncertorgonista R. Gergelynek ezt a szép képét -- de névre szólt!, tehát megemlítendő!

És hát szövegben néhányan személyesen, valamint tömegesen egész nap csak ezektől hemzsegett a FB.
Dani is éjféltájban köszöntött fel szavakban, meg a volt férjem, akin meglepődtem, hiszen van barátnője, de szerencsére az ő kapcsolatuk laza, nincs pórázon, pont azért tartós szerintem, mert nem együtt élnek...; első köszöntőm volt még előző éccaka, ma meg az idővonalon is megejtette írásban. És néhány nőismerőssel is köszöntöttük egymást képekkel és cuki (állatos) videókkal.