Műtételőzetes vizsgálatok

14-e egy olyan nap volt, ami a régi időkben már a kórházi felvétel után zajlott. Amikor a betegeket küldözgették vagy kísérgették egyik osztályról a másikra műtét előtti vizsgálatok miatt.
Most ezekért már külön kell bemenni, és bár tartson egész nap, cipelve az összes cuccot -- kabátot, táskát, szatyrot, iratokat, beutalókat --, próbáljam megtalálni az ismeretlen hely összesen 6 zegzugos, labirintus jellegű emeletén a keresett helyet, rájönni, hogy hol és hogyan kell jelentkezni, illetve van, ahol sorszámot szerezni magamnak, aztán pedig izgulni, hogy a következő vizsgálat idejéig végzek-e az aktuálisan megtalált helyen.
Még szerencse, hogy az időpontokat nem veszik túl szigorúan, mert szerintem nem végeztem volna egy nap alatt. Az első időpont pl., ahova kaptam, már akkor elmúlt úgy 25 perccel, amikor megkaptam!
Na de sorjában.
Meglehetős nehéz volt elsősorban nem a zöldhajnali kelés, hanem az, hogy se a gyógyszereimet, sem folyadékot, pláne kávét nem tölthetek magamba, márpedig nekem ezek úgy együttesen szoktak elindulóképessé tenni (vécé stb.). Hát, most nem. Bekalkuláltam mindenesetre, és tényleg MINDEN nélkül naturálisan megpróbáltam fél óra leforgása alatt valami szegényeset produkálni, mert amúgy képtelen vagyok elindulni. Mi tagadás, nem volt könnyű.
Közben persze pakolászás, mindenféle biztonsági dolgokkal, ez is kellhet, az is kellhet, a szatyrom fele tele volt az eddigi egészségügyi-műtéti stb. irataimmal, de vittem két deci teát is, hogy a végén vagy ha haldokolnék, azért legyen valami, valamint a reggeli gyógyszereim és a nyelvalávaló kéznél legyen, ha végeztem az éhgyomros helyeken.
Tulajdonképpen végig az volt (éhgyomor), mert olyannyira összezsugorodott a gyomrom, hogy eszembe sem jutott a kiszáradt számon kívül ilyesmi, hogy netán evés vagy ivás.
A jelentkezésnél  valami olyasmit mondtak, hogy időpontot kellett volna kérni. Mondom neki, hogy ott van a papíron a dátum és óra, valamint a hely, ahol jelentkeznem kell. De hogy akkor is... Mindegy, míg élek, rá nem jöttem volna, ha ott van egy papíron minden, miért kell még időpontot IS kérni pluszban. Miért, akkor ad du. 2-re?! Szerintem más sem kért (volt erről szó később).
Sorszám, várakozás. Kiderült, hogy 20 perccel a megjelölt 8 óra előtt már ott álltam, majd ültem a folyosón az ajtóhoz közel. Doki úgy fél óra múlva jött.
Lassan sorra kerültem, és gyakorlatilag az volt, hogy már készen volt a meglévőkön kívül plusz három beutaló, kezembe nyomta és szinte fizikailag tuszkolt kifele. Pedig még kérdezősködni akartam néhány dologról, de így? Eszembe sem jutottak a kérdések. Valahogy, bár harmadjára találkoztam ezzel az orvossal, de mindig ez az abszolút sürgetés, minél hamarabbi kiebrudalás jellemezte. Nem tűnt túl empatikusnak...
Aztán -- már a várakozás ideje alatt elkezdődött -- egyre csak nőtt bennem a pánik.
Szerencsére minden helyen akadt egy olyan idősebb hölgy, aki már gyakorlottabb volt a dolgokban és el tudott nagyjából igazítani. Ez volt a szerencsém, mert én csak lestem, mint a moziban, nem találtam semmit, eltévedtem, az időpontom eleve már rég elmúlt, áááá...
Szóval az egyik "néni" még a sebészet előtti folyosón eligazított, hogy az 1. emeleten kezdjek a laborban, és tegyem időrendi sorrendbe a beutalóimat.
Nagyon tág fogalmak az emeletek is, mert amerre szem ellát, folyosók tömege keresztezi, és az mind pl. az 1. emelet. Na, én kóvályogtam egy sort, mire megtaláltam a labrot. Ott is ücsörögtem egy darabig, míg már csak megkérdeztem a mellettem ülő "nénit", hogy hogy kell ide bejutni. Többször is elmondattam vele, hogy felfogjam, mert többféle variáció volt. Lényeg, hogy azt választottam, hogy nem adom le a beutalót a szűrésekhez, mert már amúgy is nagy késésben vagyok, viszont nélküle soha nem jövök rá, hogy az ajtó mellett álló kisebb műszerből kell gombnyomással magamnak számot hívni. Onnantól már legalább tudtam, hogy még 20-an vannak előttem! Közben már a következő időpontra is megérettem volna!
A várakozás közben a szomszédomtól ugyanúgy szedtem felfele az információkat, mint a sebészet előtti, tapasztaltabb páciensektől. Ezek, bevallom, iszonyatosan megrémítettek. Szinte bepánikoltam.
Azt mondja: ő három éve volt ugyanebben a helyzetben, amiben most én. Azóta gyakorlatilag feszt kezelésekre jár, váladékpurgálás, kemó, sugarazás. Mesélte, hogy ha leveteti az ember az egész mellét, a sugarazást megússza. Kérdezem, hogy most miért van itt? Azt mondja, a vérvétel szinte havonta kötelező, de neki most más gondja is van; hiába volt minden kezelés, most a legutóbbi röntgennél és UH-nál felfedezték, hogy átment az egész a másik mellére is... és kezdi elölről az egészet!
Éreztem, hogy alig bírom visszatartani a sírást, fojtogatott az egész, égett a szemem. Ez az egész rám lehetett írva, mert ezek a drága "nénik" mindezt látták, és nem győztek nyugtatgatni mindamellett, hogy rémségesebbnél rémségesebb tapasztalatokat adtak át!
Bevallom őszintén itt magam előtt, hogy a nap folyamának első felében legalább kétszer tört rám olyan erősen a pánik, hogy majdnem elmenekültem. Azt mondtam magamban, hogy nem, én erre nem vagyok képes, én ezt nem csinálom, nem akarom, nem tudom! És bocsánat, tudom, hogy nem illik, de ugyanekkor eszembe jutott, hogy van nekem a konyhai plafonban egy rohadt erős kampóm, amelyen anno a konyhai csillár volt (két vége volt felfüggesztve láncon, de mivel már nem az van, így az egyik kampónál van a jelenlegi konyhai lámpa, a másik szabad... valamint az is, hogy végül is a 7.-en lakom...
Mindenki azt szűr le belőle, amit akar. Lehet, hogy mentálisan sérült vagyok, vagy pszichiáterre lenne szükségem pillanatnyilag -- de a kétségbeesésem nem hiszti volt, hanem néma pánik, hatalmas belső sokk.
A labornál vért vettek, egy ideig rémülten néztem a műanyag poharakat, hogy Jézusisten, pisilni is kell vajon? Mert akkor egyrészt vécét kell találnom, másrészt tudom, hogy mindig is gond a rengeteg cuccal, táskával, szatyorral, kabáttal, iratokkal, a vérvétel helyét vattával lenyomva, poharat tartva és a pisilést is elintézni.
De nem kaptam poharat, hála a jó istennek, az nem kellett!
Így is betartottam szigorúan, késés a következő helyről ide vagy oda, hogy 5 percig ültem kint a folyosón körbevéve a cuccaimmal, a vattát nyomva. Ez sem véletlen, életem előző, vérben ázó rossz tapasztalatai arra vezettek, hogy ez nem hülyeség, hanem igen célszerű betartani!
Ezek után mentem át egy kisablakhoz, amit nyilván magamtól nem tudtam volna, de az előző néni elmondása után tudtam meg, hogy ott kell leadni a mellkasszűrés és a hasi UH behívóit. Ez meg is történt, de kétségbeesésemet látva a hölgy megkérdezte, hogy miért pánikolok... mondtam neki, hogy nézze már át itt a dossziémban a többi beutalót, hogy mit kell esetleg itt még beadnom, mert kissé széjjel vagyok zuhanva.
Mondta, hogy mást nem, ők ezt a kettőt itt elveszik, viszont menjek fel a IV.-re, és csináltassam meg az EKG-t, mert ott csak 11-ig vannak. Ha végeztem, jöjjek ide vissza és szóljak.
Na, akkor félóra keresgetés következett, mert lépcsőt is csak lefelé láttam. Jöttem-mentem, majd megkérdeztem valakit, hogy nem tudja-e, hol kell felmenni a IV.-re. Mondta, hogy menjek lifttel, kanyarodjak el erre meg erre, és majd a sárga linóleum után ott lesz.
Tényleg volt ott, de teherlift. Átfordultam a túloldalára, na, ott volt személylift. Várni kellett, míg kitoltak belőle egy frissen műtött fiatalembert... aztán bementem, nyomnám a IV.-et, és hihetetlen, de csak II.-ig volt gomb! Hát ez nem igaz! Mindegy, felmentem egy emeletet. Ott kóvályogtam, szinte senki nem volt... Ott is mindenféle alacsony zugfolyosók... már mondom, oda se találnék vissza, ahonnan eljöttem. Akkor megint láttam egy liftet, mondom, nagyobb bajom már nem történhet... és abban volt IV. emeleti gomb!
Felmentem, nagy üres tér, sehol senki. Persze, itt leszek majd. Itt kell jelentkeznem 24-én a felvételi irodán, és itt biztos kórtermek vannak amúgy! De hol az EKG?
Szerencsémre arra jött egy fehér köpenyes kislány, aki készségesen segített, még el is kísért, mert nem volt azért egyszerű... át egy üveges részen, és a szemben lévő ajtóra mutatott, hogy OTT! Tessék nyugodtan kopogni! Micsoda mázli, magamtól én soha nem mernék kopogni. Pedig egyébként tényleg nem volt a világon senki. Egyből kinyílt az ajtó, vetkőzzek le, és annak rendje-módja szerint megvolt az EKG, bár párszor elnézésemet kérte, hogy újrakezdi, mert közben leállt a gép... vagy mert megcsinálta, csak nem nyomtat... na mindegy, előbb-utóbb meglett.
Utána felöltöztem, kóvályogtam egy sort, míg megtaláltam a liftet, akkor meg nem jutott egyből eszembe, hogy hol is van az az ablak, az elsőn vagy a másodikon?, ahol beadtam a beutalókat? Erőltettem a higgadást, és rájöttem, hogy igen, az elsőn. A második azért kavart be, mert az egyik lift csak addig ment és ott is ki kellett szállnom.
Az elsőn aztán megint szédelegtem egy negyedórát, nyilvánvalóan a másik irányba indultam el. A kanyargások után újból rákérdeztem, hogy van a szűrések jelentkezési ablaka, mert nem találom. Na, akkor találkoztam az "első nénivel", aki mosolyogva eligazított, és mondta, hogy "kedveském, hát nyugodjon már meg, maga nagyon ideges! A szemén is látszik, hogy síkideg, nagyon piros a szeme fehérje!" Hát csípett is, gondoltam, a nem-alvástól van, meg az állandó bőghetnéktől égeti a könny a szememet.
Ja, mikor már jó irányba térítettek a folyosón, akkor én jobbról esküdtem volna az ablakra, és naná, hogy balról volt! Ennyit a tájékozódásomról: egy nagy kalap sz@r, mindig is az volt.
Az ablaknál szóltam, hogy én voltam itt, aki leadta a két papírját, és most jövök az EKG-ról, és hát szólok, hogy itt vagyok. Mondták, hogy menjek itt ki balra a folyosón, üljek le, és majd szólítanak.
Innentől egy kicsit valahogy nyugodtabb lettem. Ittam két korty teát, mert már majd megpusztultam.
Félóra múlva megvolt a mellkasröntgen. Mikor beszólítottak, nem voltam teljesen biztos benne, mellkasra jövök-e vagy hasi UH-ra, mert az ajtók elején UH, aztán egy csomó RTG, majd megint UH-k voltak kiírva. Aztán megláttam a gépet, és éles eszemmel rájöttem, hogy wooow, mellkasröntgen! Megvolt. Felöltöztem. (Tehát egyúttal az egyébkénti betervezett tüdőszűrőm is -- mint később az összefoglaló papíron láttam: negatív.)
Megkérdeztem a nőt -- biztos módszerem, hogy ami helyet elhagyok, az ott lévőt megkérdezem a soron következő állomásról vagy annak helyéről. Mondta, hogy várjak kint továbbra is, majd szólítanak hasi UH-ra is. Ez kicsit hosszabb volt, olyan 40 perc, úgyhogy megint ittam pár kortyot. Most tartottam a kétdecis tea felénél.
Majd levetkőzés, hasi UH.
Hogy megelőzzem a felesleges keresgetéseket, megmondtam, hogy se epét, se méhet, se egy petefészket ne keresgéljenek, merhogy nincsenek.
Tulajdonképpen minden rendben van, a hasüregben néhány apró meszes valamiket felfedezett, de mikor némi kis sopánkodó hangot hallattam, megnyugtatott, hogy áh, ezek semmik, nem kell megijedni. Érdekes módon a vesémen felfedezte azt a vérömlenyszerű anyajegyet, amit még úgy 30 éve a nyomdába kiszállt klinikai UH-s csoport (ingyen biztosították a dolgozóknak) felfedeztek. Fura, az epeműtét előtti UH-n nem volt róla szó. Egyébként 30 éve a májamon is találtak ilyet, akkoriban adtak leletet mindkettő pontos méretéről, és azt mondták, hogy bár ártalmatlan, van, akinek a fején van, van, akinek máshol -- nekem a belső szerveimen --, elvileg 1 év múlva elvártak volna kontrollra, de mi tagadás, nem mentem, viszont ebből most sem csináltak problémát. Hasnyálmirigy, máj, húgyhólyag (már majd' bepisiltem!) rendben volt, de mire ez utóbbit befejezte, lefőttem.:) Diktálta is, hogy "telt hólyag", és mondta, hogy akkor nem nagyon kínoz nyomkodással. Hát hiába, eddig nem mertem elmenni...
Eztán szintén felöltöztem, miután megtörölköztem, s kerestem egy vécét, hogy megkönnyebbüljek.
Ja, azt mindenhol mondták, hogy nem kell leletre várni, minden összegyűlik a gépben. Kivéve az EKG-t, az ott kinyomtatott papírt ideadták. Innen tovább kellett mennem az aneszteziológiára. Jó érzékkel találtam meg a kardiológiát, mert már párszor felfedeztem a kóborlásaim során. Rengetegen voltak, el sem tudtam menni a folyosó végéig, úgyhogy megkérdeztem egy jóembert, hogy nem tudja-e, hol van az aneszteziológia. Mondta, hogy "hát rígen ott vót, de most ott nem a' van..." Ű nem tudja. Jóvan, gondoltam, megkeresem. Átmentem a másik irányba, és mit ad isten, ott volt két ajtón is kiírva.
Ide viszont még volt mintegy 2,5 órám az időpontomig! Mindegy, kivárom!
De szerencsére fél óra múlva mégiscsak beszedték a papíromat, és rövidesen be is hívtak.
Itt is vetkőzzek le, belgyógyászati vizsgálat, vérnyomásmérés (rendben volt, hisz még kávét sem ittam), majd kérdezősködések; örültek a régebbi műtéteim iratainak is. Végignézték a legutóbbi műtétem altatását és kardiológiai eredményeimet, a szív-UH-t, majd kimondták, hogy altatható vagyok.
Azt hiszem, négyszer vetkőztem és öltöztem itt most a nap folyamán...
Most pedig menjek vissza a kiindulóponthoz, "az orvoshoz".
Igen ám, vissza is találtam, de nem volt ott az orvos, nem volt az ajtó mögött rendelés vagy bármi sem.
Úgyhogy némi várakozás után úgy döntöttem, kimegyek a jelentkezőpultokhoz, és megkérdezem, hogy ha végigcsináltam a vizsgálatokat, hova kell nekem visszamennem, ha a kiindulópont nincs nyitva.
Telefonálgattak kicsinyég, majd megtudtam, hogy a 40-es szoba előtt várjak.
Hát, elég sokáig vártam, de semmi mozgás nem volt az ajtó mozgását illetően, habár körülötte tömegek ácsorogtak.
Még most is ott ülnék szerintem, ha egy határozott hölgyemény oda nem kopog a húszcentis cipősarkain és be nem kopog. Erre kijött az asszisztensnő, és én is felugrottam. Mikor a hölggyel befejezte, én is elmondtam, hogy vissza kell jönnöm a vizsgálatok végeztével, és akkor most mi legyen. Bevette a papírjaimat, és mondta, hogy várjak, mindjárt jön.
Valamit biztos jól megbeszélhettek hamar valakivel, majd kijött és visszakaptam az iratokat, mondta, hogy oké, rendben van, 24-én akkor majd a megbeszéltek szerint jöjjek. A vérhígítót 5 nappal műtét előtt hagyjam el, előző kora este után nem lehet enni, vizet meg éjfélig lehet. Reggel csak a Betalocot vegyem be, mást nem. Hashajtásról egyáltalán nem volt szó.
Még megpróbáltam megkérdezni, hogy ki fog műteni, de nem tudták megmondani.
Napközben az egyik néni különben felvilágosított, hogy elvileg nekem kellett volna szólni egy orvosnak. De kinek? Egyetlen orvost ismerek, az meg mindig 10 mp múlva tuszkolt kifelé, ez így nekem nem szimpi. De mi van ezzel a szólással, én még sose szóltam. Ha szólok, az olyan, mintha megfogadnám. Ráadásul senkit nem ismerek!
Én még ha kőgazdag lennék, se tudnék orvost fogadni így, hogy nem ismerek senkit. Gyakorlatilag tök mindegy, hogy ki műt, csak jól legyen megcsinálva... de azt meg nekem honnan kéne tudni, ki igen és ki nem?

Végre magam mögött hagytam a kórházat, és a Pesti utcán kivártam egy buszt egy megálló erejéig, miközben megittam a magammal hozott összesen két dl tea maradékának a felét...
Bementem a Tecsóba kaját venni magamnak, és a biztonság kedvéért, bár most nem volt akció, vettem két csomag négyes Félixet is. Egyúttal befizettem két csekkemet még, melyek annyit tettek ki, mint a havi "jövedelmem".
Busz és haza.
Kiborító nap volt. Fizikailag sem volt kutya, de főleg mentálisan emésztett fel. Ha egyedül vagyok és lefekhetem, biztos nem sokat kellett volna ringatni...
Kicsit később felhívtam anyámat, beszámoltam.
Aztán Istvánnak is cseten minden lényegest, aki később, mikor olvasta, megkönyörült rajtam, hogy nem hívott fel csupán azért, hogy még egyszer elmondjam, amit már leírtam.
Túlvagyunk ezen is, a koceka el van vetve.