Kórház -- szabadulás a 2. dréntől

Elérkezett az első előjegyzésem időpontja. Kimondottan boldog voltam a délután 2 órai időpontnak.
Még az óra-előreállítást sem szoktam meg (ki nem állom ezt a tavaszit!), így a hajnali kelés mindig kiborít. Nem mintha így sokáig aludtam volna, de 5; vagy macskák miatt 6 és utána 8 közt van egy kis különbség.
Gyakorlatilag egész délelőtt pakolgattam, készülődtem, hogy valahogy nézzek már ki és mindenre felkészülhessek.
Fraxiparon szuri megvolt.
Meleg volt, ezért tulajdonképpen akár egy szál blúzban is lehetett volna menni, ámde ebben az állapotban mégsem engedhettem meg magamnak. Lóg belőlem a drén, a kezemben lóbálom (bár szatyorba tettük a flakont, de a drótja mégis szabadon csüng és libeg a guszta folyadékkal), a cuccost, de közben melltartót sem vehetek, így minden lépésem enyhén szólva visszafogott. Úgy érzem, legszívesebben a föld fölött siklanék...
Szilvivel úgy beszéltük meg, hogy itt középtájt szeljük át a Tócóst, és akkor szinte pont belemegyünk a Dorottyába. Gyakorlatilag ugyanúgy, mint amikor a válltörésem után gyógytornára és fizioterápiára jártam, 40 alkalommal tök gyalog.

Kiszámoltuk, hogy kimehetünk a buszhoz, az is gyaloglás, ezalatt már a 4 emeleteseknél vagyunk középtájt. Utána a Pesti utcától a Kenézy új bejáratig már majdnem kint vagyunk a Dorottyánál. Emlékezetemben a Dorottya egy nyugis, relatíve kihalt utca, csak az egyik oldalán vannak házak stb.
Igen ám, de mivel a jobb oldalán a kórház területe következik annak épületeivel, ezért nagyon sok autó erre jár, gyakorlatilag alig bírunk átmenni a keskeny úttesten!
Mindenesetre megtettük, le is főttem rendesen. Nem győztem magam suttyomban törölgetni. Jó vékony és bő ingblúzt vettem fel, amiben eleve úgy néz ki, mintha nem is lenne mellem egyáltalán.
A jelentkezési ablaknál elmondtam, miért jöttem és odaadtam az előjegyzési papírt. Tisztáztuk a doktort, és vártunk a 40-es szoba előtt. Tök péntek délutáni hangulat volt egyébként. Valami fantasztikusan ellentétes a kórházi, hétköznap délelőtti nyüzsgéssel, pl. mikor itt voltam a csaknem egésznapos kivizsgálási őrjáraton!

 

Kis üldögélés után legalább lehűltem, majd jött a doki. Megismert, odaintett, és egy tolókocsis, régebben ott ülő bácsit betoltak a szobába, szólt, hogy majd utána mehetek én is.
Egy kis idő múlva így is történt.
Felfeküdtem a vizsgálóágyra, ahol lerángatták rólam a ragasztókat. Hiába, ez nekem mindig drasztikus, nem tehetek róla. Gyakorlatilag ez fáj az egészben a legjobban. Utána vizsgálat, majd doktor közli, hogy kivehetjük a másik drént is. Á, príma! Mondta, hogy sóhajtsak, tartsam bent a levegőt -- és már kint is volt a cső. Fertőtlenítés és újrakötözés-ragasztás. Öltözés, ambuláns lap.
Mondta most is, hogy ha valami rendellenesség, láz, feszítő érzés van, akkor hétvégén 10-től lehet menni a IV.-re a kötözőbe, ahol leszívják a váladékot. Hétköznap pedig kedd kivételével ide, de 2-től, mert ő akkor van itt. Keddenként viszont, ami a következő időpontom: az SZTK-ban van, a sebészeten, majd reggel 8.10-re van időpontom. Oda varratszedésre kell majd mennem.
Nagyon hurrá-érzéssel jöttem el. Szilvi is belefért az időbe, azaz nem kellett még a gyerekért mennie, bőven időben voltunk.
Hazafelé örültem, hogy Szilvi nem türelmetlenkedett és engedett fotózni. Úgy örültem ennek a kis élménynek, hogy az borzasztó! Rájöttem, hogy én még szerintem az urnámból is előporzok majd fotózni. Hogy ez alatt az egy hét alatt mennyit változott a természet, az hihetetlen! Addig szinte kopasz volt minden, most meg virágzanak a fák, színesedik minden, gólyahír, pitypang, árvacsalán, ibolyák, jácintok, nárciszok -- és a szenzációs fák, aranyesők... ááááááááá, na szóval hazáig végig fotózva sétálgattunk.

 

Nem is tűnt megterhelőnek. Kár lett volna leköteleződni, hogy mégiscsak én fogok kunyerálni öcsémtől elvitelt.