Adventi főtér és átvilágítás:)

Hét elején kaptam levelet az önkéntes nyugdíjpénztártól, hogy végül is mi a helyzet -- hova kell menni Debrecenben az embernek, hogy "átvilágítsák". És itt most nem a mellkasröntgenről van szó...
Nyár óta sejtetik, hogy erre dec. 31-ig okvetlen szükség lesz, de vagy Pestre menjen fel az ember, vagy az iratait másoltassa le és igazoltassa közjegyzővel és két tanúval, majd küldje fel levélben. Na, akkor majd elismerik, hogy én vagyok én.
Így hát most megtudtam, hogy mivel e nyugdíjpénztár és egy bank elegyedett, így e bank két debreceni fiókjában ez a dolog -- az átvilágítás -- abszolválható.
Nem nagy ambícióval, de össze kellett magam szedni ehhez. Nem szeretek bankokban (meg máshol sem) ügyintézni, de ha nem akarok a későbbiekben zökkenni, akkor ettől mentesítenem kell magam, ergo muszáj...
Felmentem, irataim bemutatásáról és két papír kitöltéséről szólt a dolog, s ezzel kész, hálisten. De pl. csekket már nem tudtak adni. Azt továbbra is kérjem a pesti központtól...
Ez is kipipálható mindenesetre...

Ezután körbejártam az advent alkalmából feldíszített főteret, sajnos, még nem lehetett kivilágítva, hiszen bár elég piszkosszürke, téli alkonyati színek játszottak, de alig 2 óra volt még.
Megnéztem és egyesével lefotóztam a kis karácsonyfákból álló kiállítást a főtér melléksétányán, majd a város karácsonyfáját, a Betlehemet, a nagy adventi koszorút; azután végigmentem az adventi árusok között a korzón.

A kis karácsonyfák között bibliai idézetek tették változatossá a látnivalót, ugyanúgy, mint tavaly.
Valamint többek között pl. Bence óvodája is képviseltette magát egy fával...

Félúton megszakítottam a dolgot és villanyosoztam egyet az állomásra leginkább abból a célból, hogy meglátogassam az ott működő százas boltot, mely nagyjából a legnagyobb ebből a fajtából nálunk, majd a közeli postán csekket fizettem be. Utána visszavillamosozás és nézelődés folytatása. Ez a módszer a hideg miatt sem volt mellékes, hiszen fotózáskor pláne elgémberedik az ember, jólesik megszakítani valami fűtött helyiségben a levegőzést.
Természetesen a vásárban nem vettem semmit, csak nézelődtem. A galambok viszont egészen jól érezték magukat a sok kajáldás pavilon között. Ha nem nézett az ember a lába elé, akár el is botolhatott volna bennük.:)

Éljen az 500.!

Nem szoktam tagadni és egyáltalán nem szégyellem, hogy szeretek játszani.
Van, aki lenézi ezt, és kikéri magának, ha meggyanúsítódik eme "alávaló" ténnyel, hogy játszik. Mintha ezzel kevesebb lenne az ember! Hát nem, nekem egészen más a véleményem...
Azonfelül, hogy szórakoztat; fejleszti, karbantartja a logikát, reflexeket stb., nem hátrány egy kis sikerélmény sem, ha nehéz szintet sikerül több hasztalan nekifutás után teljesíteni.
Van pár kedvencem, de ez tényleg csak néhány, és ha már mindent megnéztem, megcsináltam a gépen, amit akarok, fotókat, blogot, válaszírásokat, fényképalbumok rendezését, vagy éppen mondjuk, mielőtt átadnám a gépet Szilvinek (hiszen ketten vagyunk rajta) s van egy fél órám, akkor körbeszaladok ezeken a játékokon.
A Penglénél kitartó vagyok, még akkor is, ha előfordul, hogy egy héten belül már huszadjára futok ugyanannak a szintnek; még akkor is, ha nagyon sokszor kivitelezhetetlennek tűnik a teljesítés.
Ez egy igen kedvelt játék, mikor elkezdtem, már régebbről nagyon sok ismerősöm szórakozott vele. Sosem hittem, hogy valaha "lekörözöm" őket. Most, mikor ezt írom, már 503 szintet teljesítettem. Az biztos, hogy e játékban, legalábbis a 668 ismerősöm közül ezen a szinten egyedül lézengek réges-rég, több száz szint óta. Csupán a 3 gépi alkalmazásbeli játékos teljesítette ezeket a szinteket még. Utánam a következő játékos a 203. szintnél tart, aki pedig nem más, mint Szilvi.:))))
Pár évvel ezelőtt, amikor még merész álmaimban sem volt teljesíthető az alábbi elgondolás, azt mondtam magamnak, hogy ha elérem egyáltalán valaha és teljesítem a Pengléből az 500. szintet -- vagy esetleg bármiféle más játékból --, azt "kőbe vésem" és megünneplem.:))
Ugye, apró örömök, meg minden...

Szinte hihetetlen, de mai nappal sikerült ezt a célt elérni, úgyhogy hipp-hipp-hurrá!, éljeeeeen!, bravóóó!, like!, meg minden. Ha kőbe nem is vésem, de itt megjegyzem magamnak.:)))

Advent

Advent második vasárnapján lepett meg vele és tette közzé FB-on egy kedves ismerősöm:

Köszönet érte. Azért meg külön, hogy közzététel előtt megkérdezte a véleményem és ránézést engedett.

Mikulás-este

Mikulás-este és a napja.
Ha mindent számbaveszek, tényleg jól alakult a nap.
Délelőtt egyik írónő érdeklődésemre nagyon szívesen elküldte egy már megjelent regényének nyomdakész pdf-jét, és felajánlott még másik kettőt, ha érdekel.
Aztán, tegnap esti hosszú telefonbeszélgetésünk alapján 11 előtt rám csörgött unokatestvérem, hogy akkor jönne hozzám, mert elhozná az októberi-novemberi (a szeptemberit már megkaptam) alkalmi munkavégzési igazolásokat, melyeket napokra lebontva alá kell írni, mind a könyvelői, mind a saját (potenciálisan, ha Isten és a kormány is úgy akarja, áprilisban felhasználandó) példányaimat.
Meg is jött, jót beszélgettünk. Meglátta a Szilvi által most is vehemensen elvégzett mikulásos-karácsonyi ajtó-ablak díszítéseket, mire beugrott neki: ja tényleg, ma van Mikulás...:)) Hiába, az elfoglalt üzletasszony és tanárnő, akinél még nincs kisgyerek a környezetében, nem okvetlen tartja számon a Mikulást; ezt abszolút megértem.
Én is voltam majdnem ebben az állapotban, mikor már nem voltam sem gyerek, sem ifjú, dolgoztam munkahelyen és itthon, és már a gyerekeim is hol voltak itthon, hol nem, vagy nem is voltak háznál. Mióta Szilviék visszaköltöztek, megint van Mikulás.
Megkönnyebbültem, hogy az októberi elrontott számlákat végül is a könyvelő szerint nem kell újraírni, elmennek azok úgy. No, legalább nem dolgoztam feleslegesen.
A búcsúzásnál kezembe nyomott egy borítékot, hogy egy kis segítség, fogadjam el karácsonyra, vagy használjam valami szükségesre, a macskákra vagy valami. Nagyon szívesen segítene máshogy is (pl. bejelentett munka), de egyszerűen nem tud olyat felajánlani.

Mikulás-témától eltérő, eszmefuttató intermezzo:
Azt már unokatesóm is látja, amit én már régen, hogy nekem normális elhelyezkedés szempontjából, nem ismerős cégnél a lehetőség abszolút kifújt. Ő tudja, látja (s mivel 55 éves, érzi is valamennyire), mennyire elhasználódott már az ember szervezete; felfogja és átérzi, mi az, hogy egész nap úgy látni, mintha víz alatt lennék, azt is homályosan és duplán, árnyékkal... és még szemüveget sem bírok csináltatni némi ellensúlyozásra, bár az én bajom azzal együtt is fennállna, de talán jobban látnék. Felsorolni sem szükséges az összes nyűgömet, amikre itt van egy zsák gyóccer... Valószínűleg alkalmas sem lennék orvosilag sem, szinte sehol. Ez nem okvetlen kell hogy így legyen, természetesen akadnak emberek, akik nem szednek rendszeresen gyógyszereket huszonéve, és orvos is alig látta őket (ismerek többeket, akik erre büszkék, teljes joggal), max. influenzával; nincs szívbaja, nincs csontritkulása, szemileg csak dioptriaproblémája van max., amit szemüveggel kompenzálhat; nem volt egy csomó műtétje, max. egy vakbél vagy mandula; vagy van, aki ennyi idősen olyan mázlista, hogy még fogorvost is csak ellenőrzések alatt látott. Nyilvánvaló, hogy mint minden egyéb szempontból, egészségi állapot terén is ég és föld lehetnek a különbségek ember és ember között. Mindenki maga érzi, mennyit cipel... S aki nem ismeri azt, milyen érzés halmozott bajokat cipelni, annak az első foghúzás vagy az első nem túl jó orvosi diagnózis is hatalmasabb probléma, mint az, akinél évtizedeken át egyik rossz diagnózis, műtét, krónikus, maradandó betegség stb. után folyton jött a másik, és csak gyűlik, halmozódik...
Emlékszem, én még dolgozólétem alatt is évente rettegve küzdöttem meg minden egyes évenkénti orvosi alkalmassági vizsgálatot. Néha elég kétkedve engedtek át úgy, hogy maximálisan igyekeztem elbagatellizálni a egügyi dolgaimat. Mert féltettem a státuszomat és mindenáron, betegen is ki akartam húzni nyugdíjig!
De amúgy is, gyakorlatilag ez, hogy nem igazán fognak engem már alkalmazni, lényegében már 2011-ben eldőlt, akkor, mikor 2 hó híján 55 évesen kivágtak. A jelentkezéseimnél tutira el sem olvassák az önéletrajzomat, meglátják, hogy '56-os, oszt szevasz. Ha valaha is lehetett volna esélyem, az kizárólag ismerősök útján lett volna lehetséges, akikkel valaha együtt dolgoztam, akik ismertek engem és a munkámat. És valóban: ami munkám azóta, a 3,5 év alatt akadt (vagy majdnem akadt), azoknál SOHA nem én kerestem őket, hanem ők engem. Mert ismertek, ismerték a munkámat, és nem számított a kor.
Na persze, hogy csak lelkiismeret-megnyugtatás volt nekem az a többszáz jelentkezés, amit az elmúlt pár év alatt hasztalan és reakciómentesen produkáltam, miszerint én megtettem a magamét. Hiszen tudat alatt ott volt a biztos elutasítás, tudomásul nem vétel, levegőnek nézés.
Mondta unokatesóm, hogy szóljak, ha tudomásomra jut valami korkedvezményes támogatottságú munka, mert akkor esetleg tud segíteni. De ahhoz 60 évesnek kellene lennem és rendelkeznem 37 év szolgálati idővel -- ebből nekem jó esetben is fél évem hiányzik, kor szerint meg 2 év. Mire aktuális lehet, tutira megszűnik, mint esetleg a 40 év szolgálati év is... (?) Most már, hogy az összes támogatásféle és segélyszerűség dűlőfélben, megszűnőben van, nem lenne csoda, ha a nők 40 éve is megszűnne mint korkedvezményes nyugdíjba menetel. (Amihez persze szintén nincs jogom, fentiek szerint, de azért közelebb LEHETNE, mint 64,5 év.)
Rohadtul szívfájdító, hogy ha nem rúgnak ki 3,5 éve, jövő nyáron nyugdíjba mehetnék, ha megérném. Igaz, hogy ezer bajjal és lerokkanva, de legalább nyugdíjba! És nem ezer bajjal és lerokkanva, de ellátástalan öregkorba.
Mindenesetre ehhez, ezt elérni kellene most már túlélés és szerencse; de nagy.

Ennyi kitérő után vissza a Mikuláshoz.
Bencus már élményekkel feltöltődve ért haza az oviból, hiszen járt a Mikulás, készültek a fogadására már hetek óta, s egyenként is kaptak szép nagy csomagot, de a csoportnak is rengeteg játék került ki abból a Mikulás-zsákból.
Hazafelé Mikulás-sapkában jöttek Bencus és Szilvi, mikor utcán állították meg őket tinilányok, akik apró ajándékokat osztogattak gyerekeknek. Ez nagyon aranyos gesztus volt tőlük! Így itthon került az is kibontásra: műanyag fonott karkötő, mütyürök, cukorkák és 3 idézet került elő a kis zacsiból:

Szilvi órákat töltött napközben az ajándékok csomagolásával, szortírozásával, hiszen anyám és Dani ugyanúgy őrá bízta a Bence mikulásoztatását, mint jómagam -- igaz, én mondtam tippet is, hogy mit vegyen belőle, így Bencus az "én Mikulásomtól" 15 csomag állatfiókás matricát és kicsi doboz puzzlét kapott --; de egyébként mindenki nevében Szilvi hetekig szerezte be az éppen szükséges, kellő, olcsó és egyben érdekes vagy hasznos ajándékokat, majd sok-sok csomagot készített, hogy minél tovább legyen mit bontogatni, minél tovább örülhessen a... khm, nem is mindig igazán JÓ gyermek (és akkor nagggyon diplomatikus és finom voltam:))). Szóval azért dukált a virgács is...

Bence magától kiment a konyhába, jelzésértékűen, hogy az anyja vegye má' észre, miszerint épp alkalmas fogadnia a Mikulást az ablakon keresztül! Mindeközben szünet nélkül érdeklődött kintről, hogy "anya, mehetek már?" "Anya, jött már a Mikulás?" "Anya, mikor mehetek?" Ez ment egy fél órán keresztül.
Én is kiszóltam neki, hogy Bencuskám, ezzel nem fog hamarabb menni és megtörténni, ha te folyton zaklatod anyát. Mondtam, hogy jöjjön be inkább hozzám, és nézze a Maradj talpont. Ismeri egyébként is ezt a vetélkedőt, de most ünnepi adás volt, ahol gyerekek voltak a versenyzők. Hiába próbáltam figyelemelterelőként ezt felkínálni, nem jött be (állítólag nem hallotta), és továbbra is nyüstölte az ajtón át az anyját, hogy mikor mehet már... (égrenéző szmájli).
Aztán persze egyszer csak eljött az ő ideje, és át lettünk híva ám. Én is odasurrantottam még, amit Szilvinek szántam.
Amikor még egyben állt minden:

És csak bontogat, örül, bontogat, örül, bontogat, örül...:)

Nekem is sikerült kellőképp meglepődni, mikor enyhe rávezetéssel felfogtam, hogy nekem is mi mindent "tojt" a Mikulás... (enyhe képzavar gyerekkorból, amikor a nyuszi "tojta" húsvéti tojásokat kerestük a fűben...:DD).

Szilvi ugyanis a DM-ben jártakor meglátta és lecsapott egy jó kis kutyás-cicás Dein Bestes tatyóra. Ez játszotta a csomag szerepét, amibe összegyűjtött egy csomó ezt-azt, melyek hetekig jó célt fognak szolgálni.:))

Mikor áthurcolkodtam a saját szobámba, ezekről is csináltam egy fotót.