Hétfőn, a névnapomra esett a MÜK meglátogatása. Tekintettel arra, hogy a raport előtt napokkal gyomoridegem szokott lenni és minden bajom, most nem voltam túl boldog ettől a ténytől, hogy pont ezzel ünneplem ezt a napot. Ráadásul visszaemlékezve: tavaly július 19-ére esett ez a jelentkezési nap, és az volt az, amikor az egész MÜK-nél hatalmas tömeg kavargott, mindenütt zsongtak-jöttek-mentek, nem nagyon értettem először az okát, csak később tudtam meg, hogy mi a dörgés...
Mindenesetre akkor máshova kaptam a sorszámot, vadidegen ügyintézőnő által szóban kikurgattak utcai közmunkára, és a mai napig nem tudom, hogy úsztam meg, mert nekem aztán nincs ismerősöm sehol! Hivatkozhattam én ott akármire, hogy vállalok bármit, bentit, ülőmunkát, akár önkéntest is, ingyen stb., stb., de akkor senkit nem érdekelt, csak az, hogy nekik kiadták utasításba, hogy a MAI NAP aki ide beteszi a lábát, mindenkit ki kell közvetíteni közmunkára! Mindegy, hogy eddig 55 éven felüliekkel ezt nem lehetett -- a biztonság kedvéért körbekérdezték egymást --, most senki nem tudta ezt határozottan állítani, tehát úgy vették, hogy persze, azokat is ki kell; tehát azzal jöttem el, hogy 1 hét múlva vissza kell jönnöm raportra, s akkor és addig is megtörténik a kiközvetítés. A pokol kínja volt az a hét! Mindent elkövettem, hogy BÁRHOL el tudjak helyezkedni, akár önkéntesnek is, de nem kellettem (akkor sem) sehova.
Utólag megtudtam, hiába is mentem volna el ingyen dolgozni valahova, hogy kiváltsam a 30 nap egyszerűsítettet vele, a közmunkára való küldés minden hasonlót felülbírált volna, sajnos...
Amikor mentem egy hét múlva, a szokásos ügyintézőm semmit nem tudott erről és nem is értette, miért kell egy héten belül megint jelentkeznem! Mikor jeleztem neki, hogy hát mert állítólag ki vagyok paterolva utcára, azt mondta, hogy az nem úgy megy, azt hivatalos levélben kapnám meg!
Szóval a tavalyit azóta sem értem, de tudom, akkor is príma jó névnapom volt... mert pont annak a hétnek a közepére esett, amit az ellenségemnek sem kívánok.
Az idén meg pont a napjára hívtak. Rossz előérzetem nem vált be: a már szinte megszokott gyorstalpalóba küldtek, ahonnan 10 percen belül velem együtt 4-őnkkel végeztek. Magam részéről azt tudom elmondani, hogy ÉN köszöntem bemenet, mondtam, hogy jelentkezni jöttem. Pasi NEM köszönt, elvette a kiskönyvet, kikeresett a gépben, NEM mondta, hogy foglaljak helyet, erre pláne nyilván nem is foglaltam. Bepecsételt, beírta a 3 hónap múlva esedékes raport idejét, aláírta, ideadta. ÉN megköszöntem, ÉN köszöntem és kifordultam. Ő fel se nézett, nemhogy válaszoljon vagy netán köszönjön...
Hát ennyi volt. A bunkóságot e helyen (a gyorstalpalóban) már megszoktam, úgyhogy ettől nem húztam fel magam, és még mindig jobban jártam, mint tavaly...
A probléma az volt, hogy már reggel üres gyomorból többször is próbálkoztam produkálni valami magamból kiadandót, de nem nagyon volt mit. Ami pénzt kapok (a 22800 foglalkoztatás nélküli támogatáson kívül 2 nem gazdag, de hozzám közelálló, sorsomat szívén viselő embertől havi segítséget), azt gyorsan befizetem a csekkeimre, megveszem a macskakajákat, almot, teknőskaját, jó esetben kiváltom a gyógyszereimet, és ez nekem lényegében a legfontosabb ahhoz, hogy kitoljam a végrehajtást, utcára kerülést... és azt szoktam mondani, leszarom az egyéb nélkülözéseket. De most olyan két hét közepén álltam, amikor gyakorlatilag némi aprót leszámítva egy qrva vasam sem volt. Semmi pénz nem állt meg a kezemben 2 napnál tovább, mert mindig befizetni kellett. Nem vásároltam, nem ittam, már majd megvesztem egy kis normális kajáért (már egy kis far-hátra gondolás is gasztronómiai élménynek számított!) -- ugyanis a szintén egyre fogyatkozó házi tartósféle élelmiszereket próbáltam éhhalál ellen evésre felhasználni, de mit ne mondjak: ez azért baromira egyhangú egy idő után.
Szerencsére Szilvinek a csp-jéből és gyt-jéből (30 ezer kettejükre!) maguknak nincs másra gondja, csak a saját létszükségletük kajaféleségekre, ami elsősorban azt a célt szolgálja, hogy Bencus ne szenvedjen semmiben hiányt; tehát nekik mindig megvolt a felvágott, tejtermék, kakaó, miegymás. A kenyeret is ő veszi (kétnaponta fél kiló a fogyasztásunk, mert gyakorlatilag én kb. 1-2 félszeletet eszem meg egy hét alatt).
Már semmit nem tudtam kitalálni a lehetőségekből, ami jólesne. Az igen előrehaladott csontritkulásom megállapítása óta innom kéne a tejet. Na, nem viszem túlzásba, de esténként megiszom kétdecinyit. Most egy hete már szünet állt be: nincs tejre sem. A Q10-em is elfogyott, ami még dolgozós éveim alatt is tényként volt megállapítva és érzékelve, hogy sokat jelentett nekem állóképesség szempontjából. Az is elfogyott egy jó hónapja. Gyümölcsös egyáltalán nem vagyok, zöldséges az igen, lennék, ám most azt sem tudok venni, ráadásul a DM-ben baromi olcsón kapható C-vitaminom is elfogyott...
A víz a csapból nálam csak a hányingert fokozza, fene a finnyás természetemet. Hiába engedném órákig, csak a vízszámla lenne nagyobb, mert egyszerűen langyos és fura ízű...
Tudom, az édességhiányba sem lehet belehalni, a régebbihez képest jócskán kevesebbel is beérem már, de képzelőerőm túlvilági mámorba juttatott, ha csak elképzeltem egy kétgömbös normális fagyit.
És a legfőbb probléma az volt, hogy még a 3 in 1 Nescafém is elfogyott pár napja, amit pedig csökkentett üzemmódban fogyasztok több mint egy éve, szóval csak reggel és kora du. egyet-egyet; ez úgyszólván az édességhiányomat is enyhítette kicsit. Persze kizárólag elbandukolva érte a százas boltba, ahol a legócsóbb. No, lényeg az, hogy szerintem gimis korom óta nem fordult elő, hogy én úgy induljak egy napnak, hogy kávéra se fussa!
Furcsán is éreztem magam, az tény... Ráadásul a névnapomon, ráadásul a MÜK-be menéskor... ó, b@ssza meg, de keserves ez az egész! Tényleg ez lesz egész életemben, sőt, még rosszabb???
Mikor kitámolyogtam a gyorstalpalós "udvariasság szobra" ügyfeles pasi szobájából, kicsit úgy éreztem, mintha a Titanicon lennék. Kicsit sötétebb is lett... vagy mi van?? Gyorsan leültem, a várakozók furcsán néztek rám, hisz nagy örömükre egy percen belül kievett a fene és felszabadult a hely; mi a fenét akarok még itt? Semmit, csak helyrebillenni egy kicsit.
A tekintetek elől eltámolyogtam az épület tágas előterébe, ahol a mellékhelyiségek, a liftajtó, néhány padféleség, egy büfé és egy automata áll, valamint nyílik több folyosó és lépcsőfeljárat. Láttam, hogy 90 Ft egy kávé tejjel és némi cukorral. Összekapirgáltam könnyű pénztárcámból ennyit, szerencsére az 5 Ft-osokat is elfogadta a gép... Aztán leültem a forró kávéval az oszlopot körülvevő körpadra, és ott üldögéltem vagy negyedórát. Azalatt jól beosztva megiszogattam azt a kávét, amit akkor úgy éreztem, mintha az életemet mentette volna meg. Hogy vérré vált bennem, az tuti. Legalábbis egy kicsit újra emberféleségnek érezhettem magam, aki tán nem szorul azonnal vérátömlesztésre.
Aztán hazaérve Szilvi felköszöntött egy kis csomaggal: volt benne a szokott zacskó Nescafém, vagy ötféle édesség, kifogyott praktikus dolgok, úgymint tusfürdő, pogácsakenő eszköz, ez-az. Ja, mert mostanában hetente sütök pogácsát -- ócsó és nem ráz. Nekünk több napra is 1-1 komplett étkezés pár db kis pogi, és én a hagyományos kenőtoll híján kiskanállal dikicselem rá a tojássárgáját, de már kapható a tollakhoz képest higiénikusabb, alkalmas cucc is hozzá.
Dani is hasonló mindennapi létfontos dolgokkal köszöntött (tojás, zőccsíg, C-vitamin, parizer, ásványvíz, ice tea, ócsóbb sör mint luxus netovábbja), úgyhogy valamelyest helyrebillent egy hétre a világ... Aztán meg majd lesz valami.
Bejegyzések
