Cica-bagoly barátság

Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi létezik: barátság, játékos pajtásság, szeretet -- egy cica és egy bagoly között. Vajon hogyan alakult ki ez a csoda Fum, a fekete cica és Gebra, a gyöngybagoly között?:))

Európai Év Fája versenyre

Az Országos Év Fája verseny tavalyi győztese
ez a platánfa az egri Termálfürdő területén.

Faj: platán
Hely: Eger, Heves megye, Magyarország
Kora: 250 év
Szavazatszám: 3238

Az egri Termálfürdő területén több fafaj egyedei élnek, melyek a speciális mikroklíma miatt gyorsan fejlődnek, nagyra nőnek. E különleges fák közül az Év Fája versenybe egy platánt neveztek a helybéliek, mely az altalaj jó vízellátottsága miatt nagyon jól érzi magát.
A szájhagyomány szerint az egri vár 1552. évi török ostrománál, Ali budai pasa és Ahmed nagyvezír ennek a fának az árnyékából irányította a török sereget. De a legenda, sajnos, nem igaz: a fát valószínűleg az Eszterházy Károly püspöksége idején telepített platánokkal együtt ültették.
A nevezők nagyon vigyáznak a fürdő területén élő fákra, a kezelési munkákba a fa mérete miatt a tűzoltóság is besegít. A fa 1978 óta védett.

Ezzel nem ért véget -- hiszen elkezdődött az Európai Év Fája verseny, amelyben a résztvevő hat fa különleges erővel bír: összetartják a körülöttük élőket, azt a közösséget, mely ebbe a versenybe is eljuttatta őket.
Az Európai Év Fája versenyben nem a legidősebb, legnagyobb vagy legszebb, hanem a legszerethetőbb fákat keressük. A versenyben olyan fák vesznek részt, melyeknek története van és különösen fontosak az őket nevező közösség számára. Az Európai Év fája versenyben az Országos Év Fája versenyek győztesei vehetnek részt.

A versenyző fák rövid történeteinek elolvasása után szavazni lehet kinek-kinek a legkedvesebbre!
E-mailcímenként egy szavazás történhet.
Szavazni lehet: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/szavazz-a-magyar-fara/
A szavazás 2013. 02. 28-ig tart, mely időszak utolsó hetében a szavazás állása titkos lesz. A végeredményt 2013. március elsején teszik közzé.

Imádom Egert, egyik kedvenc magyar városom, és a fákat is nagyon szeretem.
Ez a fa pedig különleges és csodálatos! Így aztán tehát öt, régóta aktív -- tehát nem most, emiatt kreált! -- e-mailcímemről is szavaztam természetesen.

Örömóda

Micsoda gyönyörűség!
Amikor elkezdődik egy ilyen csoda, először csak az ember torkát szorítja valami, miközben valami óriásit érez, mit nehéz nevén nevezni. Aztán fokozatosan, ahogy az egymásnak idegen emberek között megszületik a közösség, az egység, amikor az ember valóban ember, akik együtt vesznek részt egy lélekemelő élményben és ezáltal mennyivel gazdagabbak lesznek... úgy kezd a magamfajta ember egyre homályosabban látni, miközben valami hatalmas katarzistól nem bír egyebet tenni, mint hagyni, hogy záporozzanak a könnyei...
És erre a pár percre tényleg elfelejthető az a rengeteg rossz, lélekölő, idegen antihumanitás, mely manapság körbevesz, megfojt és letaszít a mélybe. Az ember képes elhinni a jót, a nagyságot, a szabadságot, a szépséget; azt, hogy szükségünk van egymásra, a békére, az örömre, a biztonságra, a nyugalomra, a tisztaságra...

"Szitáló, halk szirom-csodák..."

"(...)

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök."

            (Reményik Sándor)

Egy csoda...
Ahogy a sok fáradt, rezignált, unott, törődött arcon felragyog az öröm, a mosoly...
Néhány perc, amikor az ember arra gondolhat: jó élni...

Negatív állapotok

Nem írtam ugyan Pocak halála óta, ennek oka nemcsak a bánat a veszteség felett, de különösebben nem is történt semmi olyan, ami miatt írnom kellett volna.
Álláskereséseim rendszeresen dugába dőlnek, naponta többfelé irányuló jelentkezéseimre még csak nem is válaszolnak...
Aztán persze szokásomhoz híven elkezdem a munkáltatók szemszögéből látni a jelentkezésemet.
Akkora mértékű a munkanélküliség, hogy ennyi kidobott, kirekesztett, elbocsátott, leépített, kirúgott (és folytathatnám a szinonimákat) szerencsétlen ember még tán soha nem volt, mint jelenleg -- ez köszönhető a 10 évvel emelt nyugdíjkorhatárnak is! --, amikor még tolószékest is tolnak be a Munkaügyi központba pecsétért, aki láthatólag saját magát sem bírja ellátni... és ez iszonyat elkeserítő! Hiszen ez azt jelenti, hogy még nincs 65 éves, bár többnek is kinéz; és azt jelenti, hogy ő bezzeg nem érdemelte ki a rokkant címet és ellátást! Vajon miért? Nem volt ismerőse és pénze?
Tudom, most már ezek segítségével sem igazán lehet a kíméletlen megszigorítások miatt ezt a titulust oly egyszerűen elérni, ámbátor tisztán előttem van, hogy régen és még nemrégiben is számtalan, látszólag tök egészséges ember (a tolókocsis Parkinson-kóroshoz képest legalábbis!) élte világát nálam 10-15 évvel fiatalabban és jobb állapotban is lerokkantságizva...
Milyen könnyű a jó kis irodák kényelmes székeiből jéghidegen ítélkezni: "Keressen magának olyan munkát, melyet el tud látni!" Ez az idiotizmus a világon a legkényelmesebb! Hogy a 'csába keressen, mikor a NEM tolószékesek is eredménytelenül tolonganak?? Ehhez hány diploma kell, hogy felfogja valaki??
Tehát ott tartottam, hogy látom a munkáltatók szemszögéből is a dolgokat. Felraknak egy hirdetést, bevárják és úgy-ahogy átnézegetik a beküldött önéletrajzokat, jelentkezéseket. Mivel a választék tengernyi, 18-tól 60-ig minden korosztály képviselteti magát, egyértelmű, hogy hiába felel meg egy 50-55 éves a kritériumoknak, egészen nyilvánvalóan nem őt fogják választani, hanem a százával jelentkezett sokkal fiatalabbakból kerül ki a boldog ember. Ez annyira egyértelmű, hogy akár ne is jelentkezzek sehová!
Csak hát az ember úgy gondolja, vergődik és próbálkozik, ameddig csak életben van. Legalább nem mondhatom azt, hogy nem tettem meg mindent, vagy kihagytam valami megfelelőt -- bár szinte mindig előre lehet számítani az eredményre. Jobban mondva az eredménytelenségre...:(

Viszont sajnos, nem kezdődik jól ez az év a macskás társaságunk szempontjából: egy másik gondos, szerető gazdi imádott cicája is igen komolyan megbetegedett.
Mivel nyílt egy reménysugár, lehetőség számára, ezért nem lehetünk pesszimisták, s a gazdi is inkább úgy gondolja, csak akkor írjak részletesebben, amikor már talán jó eredményről is tudunk beszámolni. Ebben bízunk, és nagyon-nagyon szorítunk a cicának, gazdájának; és magához a gyógykezelés sikeréhez.

Ő már túl a szivárványhídon...

POCAK

2002 tavasza -- 2013. január 22.

Nyugodj békében!

* * *

"Az első sokkon már túl vagyok...
Tegnap este itthon a lehetőségekhez képest élénk volt Pocak. Kicsit még ölbe is jött, mint régen.
Csináltam neki külön fekvőkét, amit használt is.
A gyógyszert sikerült beadnom neki, és egész kicsit evett is a jutalomfalatból.
Éjszaka éreztem, hogy felugrik, mászik az ágyra. Én eleve úgy helyezkedtem, hogy legyen helye, ha jönni szeretne.
Egész éjszaka keresztben feküdt a lábaimon, én meg igyekeztem meg sem mozdulni... Reggel óvatosan felkeltem, utána láttam, hogy úgy fordult, helyezkedett, hogy láthasson.
Mikor bementem a fürdőszobába, két kétségbeesett nyávogást hallottam és ott volt mögöttem, de a csempén már nem tudta megtartani magát. Összeesett. Én gyorsan felkaptam, kivittem, hátha almoznia is kellene, és aztán bent a szobában próbáltam kényelmesen elhelyezni, de már csak ernyedten lógott. Az utolsó, amit érezhetett, hogy felveszem, mikor utánam jött.
Többé már nem tért magához...
Csak remélni merem, hogy az utolsó éjszaka nem szenvedett sokat.
Az én Pocak cicám volt, és legalább az utolsó éjszakát velem tölthette. És én is elsirathattam, ahogy ott feküdt a heverőn..."

* * *

Annyira hirtelen zajlott ez az egész, hogy idő kell hozzá, míg ilyet egy igazi, szerető gazdi feldolgozhat.
Én most egy kicsit objektívebben tudok gondolkodni, bár én is élete nagyobb részében ismerhettem és szerettem őt.
Ha valami, amiben biztos vagyok, az az, hogy Pocaknak boldog, nyugodt álomélete volt, és hogy nagyon szerették. Bár minden macskának (és kutyának, egyéb háziállatnak) a világon csak negyedennyi szeretetben és gondoskodásban lenne része -- nem lenne gondja az állatvédelemnek!
És afelől is teljesen nyugodt vagyok, hogy bár igazságtalan és nagyon alattomos ez a betegség, hiszen még nem volt olyan idős a cica, élhetett volna még -- de a lehetőségekhez képest lényegében minden úgy alakult, hogy soha egy percre nem volt magára hagyatva. Sem orvosi gondoskodás, sem gazdiszeretet nélkül nem maradt. Utolsó délutánra, estére, éjszakára hazakerült, ezt az időt otthon tölthette megszokott környezetében, szeretett gazdájával. Alakulhattak volna sokkal rosszabbul is a dolgok.
Ahogy én látom, Pocak azzal búcsúzott, hogy szimbiózisban maradt gazdájával utolsó éjjelén, és mikor az felkelt, utánament... végképp elbúcsúzni. Lényegében gazdája karjában halhatott meg, abban a tudatban, hogy csak szeretet létezik a világon. Remélem, ha volt is fizikai fájdalma, ez a mérhetetlen szeretet enyhítette azt...

Légy boldog a szivárványhídon túl, Pissstim!

Pocak csillagzata

Pocaknak nem kedveztek a csillagok.
A szövettan eredménye sajnos, pozitív: adenokarcinomája van, ezt mutatta ki a mell- és hasüregből vett minta. A hasüregben még nem terjedt ki, de ott is találtak rákos sejteket. Tehát áttétei is vannak...
Lehetett volna választani a kemoterápiát... csakhogy semmi értelme. Azon túl, hogy nem mindenki (ez emberre, állatra egyaránt vonatkozik) viseli jól, egy ember legalább meg tudja ezt mondani; ám egy állaton ez nem feltétlenül látszik! És még ha leszűrjük, hogy "jól viseli", azt azért nem hinném, hogy élvezet lenne számára. A macskák, kutyák inkább elbújva szenvednek. Pláne, hogy a betegség e stádiumában ez a tortúra már kínzásnak is elmegy, azért, mert egyszerűen felesleges. Idegen közegben, azok nélkül, akiket szeret... és így is, úgy is az lesz a vége... nem beszélve az anyagi lehetetlenségről -- illik vagy sem, azért ez is számít, főleg, ha nincs tétje a dolognak!
Istvánnak tömegközlekedve kellene rendszeresen elhordania télvíz idején, avagy persze ott a taxi lehetősége... és hát maga a kezelés abszolút, de nagyon pénztárcafüggő. De jó ismerősöm és többek véleménye is az, hogy akkor sem választanák a kemoterápiát ez esetben, ha nem függne pénztárcától!
Teljesen egyetértek.
Pissstinek már csak arra van szüksége, hogy megszokott környezetében, szeretetben, imádott gazdijával töltse -- a lehetőségekhez képest nyugodtan -- ezt az utolsó időszakot.
Ez persze nem lesz olyan könnyű...

István délben tudta meg az eredményt, egy sms-ben egyetlen szót írt: "rák". Én is visszaírtam egy szót, hogy "úristen...", és szinte pár perccel ezután jelentkezett nálam neten egy közös barátunk, aki már korábban -- mikor István kis macskás baráti társaságunkban "bejelentette" a nagy bajt -- jelezte, hogy neki van ott, az állatorvosi klinikán ismerőse, és megkérdezi tőle, hogy van, mi van a cicával. Gondolom, ez történt, így részleteket és szakmai véleményezést is hallhattam barátunk által.
Tehát ő is jelezte, hogy megvan Pocak eredménye... fentieket mondta, valamint azt, hogy egyébként hazavihető a cica, csak vízhajtót kell neki rendszeresen szednie, hogy az meggátolja az újbóli vizesedést. Esett még néhány szó arról is, hogy igen, hát túlsúlyos a cica, és ez sem előny ebben az esetben, meg a szíve is nehezebben bírja ezáltal...
Hálás vagyok ismerősünknek, hogy így engem lelkileg felkészített ezekre az információkra. Hiszen mire István úgy fél 4 körül fel tudott hívni, összeszedtem magam annyira, hogy legalább én tudjak megszólalni... Annyira reménykedtünk...
Mondta, hogy mindenképpen vár tőle egy telefont a klinika, a hogyan továbbról, csak baromi nehéz most beszélnie... amit nagyon-nagyon átérzek.
Sokat beszéltünk bármely lehetőségről, a kemót ésszerűségi és minden más alapon elutasítva... úgyhogy ilyen szempontokkal felhívta a klinikát, utána pedig odament, egyenlítette a horribilis végeredményű számlát, és hazahozta Pocakot. Otthonról megint helyzetjelentés történt, már annak is örültem, hogy Istvánnak kicsit vidámabb talán a hangja. Pocak azért tud közlekedni, bár többször elbújik bútorok alá, mögé, de már azért ivott többször is, az igaz viszont, hogy enni nem eszik... Kezében benne van még a kanül, hiszen majd vinni kell kontrollra, és sosem lehet tudni, ha véletlenül gyorsan infúzió kéne... Na meg ugye, több helyen rendesen le van borotválva a csapolások, UH és egyebek miatt.
Amazonka óvatosan, gyanakodva szaglássza, de nem zavarja...
István lement és bevásárolt, elsősorban megvette a klinikán javasolt gyógyszereket, vett jutipasztát, csirkemellsonkát... hátha valahogy sikerül rávenni a cicát az evésre. Mire felment, Pocak a fotelban helyezkedett el. Későbbi helyzetjelentéskor már az ágyon a szokott helyén feküdt. István próbálkozott kedvenc kajájával, de rá sem nézett, viszont ivott.
A gyógyszerek nagyon fontosak lennének, úgyhogy most azon drukkolok, hogy sikerüljön neki rendszeresen beadni reggel és este is...
Tudom, hogy jó döntés volt ez így. A cica és István számára egyaránt. Mindenképpen az a legfontosabb, hogy ez a... ki tudja, mennyi ideig tartó, hátralévő idő a cica számára a lehető legnagyobb gondoskodással és szeretettel legyen teljes.