Száguld az új gép

Hú, milyen öröm ért vínsígemre! El lehet gondolni, egész életemben számítógépen dolgoztam, habár az első 10-15 év inkább mechanikus, lyukszalagos volt és csak közvetve kapcsolódott hozzá számítógép, de azért a maradék 20-25 év sem semmi -- és mégis az ember képes hozzászokni, hogy mindig a lexarabb gép az övé. Ez főleg az utóbbi helyemen volt így, hogy mindig figyelmen kívül hagytak, legyintve rám: jó neki más levetett cucca. Ha az a más jó szakember volt régi, bár megfelelően működő géppel, annyira rosszul nem is jártam.
Itthoniak szempontjából nyilván az adott időnek megfelelő gépem volt a beszerzés idejét tekintve, de hát ugye, ezek idővel elavulnak, még akkor is, amikor pár éve irigylésre méltó volt az akkor új gépem, ez a tendencia gyorsan változott. Nem csak amiatt, hogy néha újra kell telepíteni a gépet, ez vele jár. De szóval telnek az évek, és mindig ugyanazt a gépet telepítjük újra... És ez már (januárban lesz) 7 év óta nem ugyanaz, mint akkoriban. Azóta rémesen sokat dolgoztam rajta, és nincs nap, hogy ne lenne bekapcsolva. Netezünk rajta órákon át, meg váltva Szilvivel. Régen még Danival is...
Tény, hogy nyár óta rettenetes, szemmel látható és kézzel fogható halódásnak volt szegény gépem kitéve, nem tudtuk persze az okát, aki kicsit is ért hozzá, az a pár ember a környezetemben mind arra tippelt, hogy végül is ideje másfél-két év óta újrahúzni a Windowst, mert teleszemetelődik, ésatöbbi.
Jó, ennyiben is maradtunk, és ezért is hálás lettem volna, hogy akad, aki ezt kellő biztonsággal és nagy hozzáértéssel meg tudja csinálni, időről időre.
Istvántól még a 7 éves gépem megléte óta azért több dógot is kaptam hozzá, szavam nem lehet. Kaptam pl. egy új, hatalmas vinyót, mert annyit fotózok, hogy az eredetiről minden hónapban ki kellett volna írni a képeket -- ami nem mondom, hogy amúgy sem lenne helyes, mert az. Vesztek már el képeim a gépem meghalása miatt. Szóval a régi vinyó is megmaradt, és mellette az új, nagy, mely eddig csak a képeim tárolását szolgálta (és a velük való szórakozást). Kaptam már tőle memóriát, DVD-írót, pendrive-ot, kártyaolvasót, fejhallgatót, USB-t, mittomén, szóval sok mindent. De az egyéb alapok különösebben nem változtak a gépemen belül.
A halódás úgy kezdődött, hogy egyre lassabb lett. Emiatt egyre idegesítőbb... Aztán eleinte ritkábban, majd egyre sűrűbben belefagytam programokba. Még csak azt sem mondhatom, hogy túlzásba vittem a sokfül-megnyitást, vagy feltétlen mindig hatalmas tárolt fájlok és adatok programjába fulladt bele, bár legtöbbször igen.
De az utóbbi hónapban már alig tudtam vele megmoccanni. Mert hogy a FB-ba, Molyba rendszeresen fagyogattam, de volt, hogy a TC-n kívül semmi más nem volt nyitva és csak másoltam. Volt, hogy kizárólag a gmailes csevegőt használtam, miközben a 3. sor után végzetesen belefagytam.
Szóval sokszor már bekapcsolni a gépet sem volt kedvem. Ami csak eleinte tűnik elviselhetetlennek.
Mondjuk, azért a méljeimet igyekeztem mindennap megnézni, az én helyzetemben ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal, hisz mióta munkanélküli vagyok, nem járathatok napilapot stb.
István sokszor segített már rajtam és gépemen táveléréssel, de mostanság rendszerint már az is túlterhelte a gépet és belefagyott... Így nem maradhatott a dolog, megbeszéltük, hogy jön és újrahúz rajta mindent. Ez általában 1,5 nap alatt kell, hogy sikerüljön, és szokott is.
Készülődött már régebben, de múlt hétvége nem sikerült, mert beleszólt a munkahely. De hát a mostani helyzetben örül az ember, ha VAN, ami beleszólhat a hétvégébe...:(
Így aztán most péntek-szombatra sikerült szabadságért jó előre szólni (szombat is munkanap lévén), és a Pestről való ideugrás is összejött!
Nem töltöttük az időt programok beiktatásával, mint máskor, mindössze a Mekiben kajáltunk, valamint a gyakorlatilag útbaeső karácsonyi vásárt tekintettük meg, s utána hazafelé beugrottunk a Tecsóba. Ezekről majd később.
Szóval korán hazaértünk, és 1-2 óra ismerkedés (Szilvivel, Bencussal), macskázás, elpakolászás, átvedlés stb. után ajándékozás következett...
Aminek során kiderült, hogy a karácsonyi ajándékom majd' egy komplett, István által nagyon jó érzékkel, több helyről összeszedett, nagy teljesítményű gép "bele" volt: alaplap, memória, CPU...
Majd' elájultam. Miközben magam kiskanalazásával voltam elfoglalva, István már kezdte is szétszedni a gépem, ami hozzáférhetőség szempontjából sem kismiska, ráadásul az időjárás sem kedvezett nekünk, mert a borús, esős idő miatt esti "fény" volt gyakorlatilag egész nap... Úgyhogy minden lámpa fel, és a szűk helyen artistamutatványok, hogy a gépet némi szabad helyre lehessen mozgatni.
Íme az új és a régi bele a gépnek:

Kiderült, hogy István már nyár vége óta elkezdte szépen-lassan összeszedegetni és összeállítani az összes hozzávalót, és meglehetősen jól leplezte előttem.:) Előbb mechanikus összeszerelés, majd kezdődött a szoftveres sorozat. Voltak apróbb kis gondok tartozék-összecserélésnél, de ezek seperc alatt helyrehozhatók voltak, mindenesetre egy idő után elérkeztünk ahhoz, hogy mindent felismert a gép, és a formatálás után következhetett mindennek a gondosan eltervezett újratelepítése!
Csakhogy este 6 órakor derült ki, hogy valami mégsem stimmel! Mégpedig túl forró a gép bizonyos helyen, s mint megállapította István, a ventilátor sem forog, a tápegység túlmelegedett, és még így is összetehetjük a kezünket, mert állítólag a beépített összes új cuccot egy felhevült tápegység egyértelműen leszedálhat! De hát ezt előre senki nem tudhatja! Lényegében még a tápegység volt az egyetlen cucc, ami nem volt ezek után és mellett a gépben kicserélve, és azt még a régiként gondolta el István, hogy a felújult egyéb kellékek közt az még elmehet! De a sors nem így gondolta.
Mivel netünk nem volt, így Danitól érdeklődtem meg telefonon, beszámolva a gépi helyzetről, hogy nézzen már utána, mifene olyan üzlet van nyitva még akár ma, akár szombaton, ahol tápegységet lehet venni. Postafordultával válaszolt, hogy ma már (pénteken 6 után) semmi esélyünk, és szombaton sincs semmi ilyesmi nyitva általában, egy Szent Anna-i boltot leszámítva. Általában; mondom. Merthogy a holnapi szombat munkanap! És Danitól tudtuk meg (ő is ért kicsit ezekhez a dolgokhoz, a saját gépét ő szokta bütykölni), hogy lényegében itt, a mi utcánkon, nem egészen 1 megállónyira van egy relatíve új számtech-bolt, ő vett már ott memóriát, és nem túl drágán.
Ezen felvillanyozódtunk: mégsem kell Istvánnak dolgavégezetlenül hazautaznia Pestre, sőt.
Most az volt a lényeg, hogy szombat du.-ra készen is lehessünk, ugyanis attól, hogy másnap lesz új tápegység, addig is nyomni lehessen az oprendszereket és programokat felfelé! Ez pedig csak tápegységgel lehet. Így kézzel párszor megadta a kezdősebességet a ventilátornak, és miután beindult, igyekezett többé nem kikapcsolni a gépet. Valószínűleg ez volt az oka az állandó, néha indokolatlan lefagyásaimnak is: a túlmelegedett tápegység. És néha ezért tudtam itt dolgozgatni több órát is óvatosan, kevésfül-megnyitással és a sokadatos programok azonnali bezárásával, ha máshova lépek -- merthogy olyankor elindult a ventilátor! Ha meg nem indult el vagy leállt: be is fagyott, de úgy, hogy csak a bekapcsológomb tartós nyomásával lehetett tőle megszabadulni!
Hajnal felé járt már, mikor aznapra bezártuk a bótot, és időben végül is nem álltunk rosszul a géppel, sőt.
Másnap korán kelve reggeliztetés, kötelező házimelók és reggeli teendők; majd elsétáltunk a kb. 200 méterre lévő számtech-boltba. Ami hálisten, nyitva volt, és István megspékelte a karácsonyi ajándékomat egy tápegységgel is. És ahhoz képest igaza volt Daninak: príma jó áron (még ha ez most nem is hiányzott volna már szegény Istvánnak).
Nagy vidámságban cammogtunk haza, István ripsz-ropsz, bevarázsolta a tápot, s ezek után már csak a finomítások és egyéb, kisebb, kisegítő vagy általam használt programok felrakása volt hátra.
Természetesen nekem túl sok hasznom nem volt ebben az egészben. Ha István kért valamit, akkor roppant megerőltettem az agyam, hogy ha az VAN, akkor hol van. Újrafestettem párszor ezüst zseléstollal a billentyűzet betűit is, mert István nem tud vakon írni. Szerencsére működtek a kislámpák és lett zseblámpa, nagyítóként meg olvasószemüveg... áááá... Mindig félek ilyenkor, hogy valami, aminek lennie kéne, nincs, és amiatt fogunk becsődölni. Szerencsére alapvetően elhozott mindent, ami a legfontosabb: újabb változatú oprendszerek és egyéb programcsomagok.
Ja, és persze folyamatosan gondoskodtam szegény ember táplálásáról, etetés-itatás-nasiztatás-kávéztatás szempontjából, nem maradtam le háztartás, főzés és állatellátás, rendtartás szemszögéből sem.
Szombat du. István még továbbképzéseket adott nekem, linuxos és egyéb tudnivalókról. Mert nyilván a linux forszírozása lépett előtérbe, az tisztábban dolgozik, nem szemetelődik tele, csak ott még képfelrakás szempontjából vannak kiderítenivalók.
Mikor visszaindulása előtt elkezdtünk készülődni és pakolászni, élvezet volt a gépet próbálgatni. Mintha tényleg tök új gépem lenne. Le kell vonnom a konzekvenciát: ilyen jó, gyors és erős gépen még nem dolgoztam! És ráadásul mily csendes. Hozzá voltam már szokva a meglehetős hanghoz... ami persze nem mindig volt ugyanolyan, és igen gyakran változott... traktorzötyögéstől a ciripelésig mindenféléket kiadott, de ha csak az alapzajt nézem, az is feltűnően csökkent mára.
Nem tudom eléggé megköszönni, mint ahogy már sok mindent sem. A szimpla köszönömöt szinte szégyellem, mert nem tudom eléggé kifejezni, hogy nem úgy gondolom, mintha egy jóétvágy-kívánásra mondanám...
Magamban érzem ám, milyen iszonyú hálás vagyok, csak tudom, hogy soha-soha nem fogom tudni ezeket a hatalmas segítségeket meghálálni vagy viszonozni. Mikor Istvánnak ilyesmiről beszélek, mindig lebeszél és nyugtat, meg hogy neki öröm, ha segíthet nekem... Hát nem is tudom. Én is segítőfajta voltam mindig is, na de ennyire, ennyi anyagi áldozatra soha nem voltam képes... Mert ha képes lettem volna, akkor nyilván minimum a magam dolgait képes lettem volna egytől-egyig lerendezni. De hát még azt se, pláne, mióta még viccnek sincs miből.

Csak ügyesen... adás és vétel

Ismét elkelt két saját könyvem.
Egyik kedves régi ismerősöm volt, H., akivel réges-rég együtt kezdtünk publikálni az AMF-ben, és sokáig rendszeresen kölcsönösen olvastuk és véleményeztük egymás alkotásait (na meg egy csomó más emberét).
Másik pedig L., aki még a nyomdásztalin kért a könyvemből, és most jutottunk idáig...

Közben eladtam a régen összegyűjtött, kis gyűrűdobozban elférő ifjúkori ezüstöket is, miután Szilvi többféle módszerrel megtisztogatta őket. Utoljára pl. szódabikarbónás vízben főzte át a cuccost...
Hát, nem sokat kaptam értük -- volt 3 lánc medállal, két pár karika fülbevaló és egy középszéles sima karikagyűrű --, 4600 Ft-ot, de nem azért, mert nem a legmagasabb napi áron kelt el, hanem, mert csupán ennyi volt, egy pici doboznyi. Így is visszaadtak egy katicabogarakból álló nyakláncot, amit keresztanyám anno büszkén hozott nekem ajándékba Drezdából olyan 10 éves korom körül, szettben egy ugyanilyen karkötővel (amit már nem leltem sehol), miszerint az nem ezüst...

De fentiekből az alapvető és kellőképpen akciós dolgokra kiterjedt figyelemmel vettem pár elfogyott kozmetikumot és kitelt egy rég óhajtott macskaajtó az FN-ből. Most már csak embert kék tanálni arra a célra, hogy felszerelje a szobám ajtajára, s végre csukhassam néha az ajtómat. Keresgetek neten is, egyelőre nem sok sikerrel. Nem egyszerű, mert valószínűleg az üvegbe kellene vágni üveg körfűrésszel egy 26 cm átmérőjű kört... valamint fúró is kell hozzá -- nekünk meg csak csavarhúzóink vannak max.
Most komolyan, hívjak fel egy asztalost? Egyébként szerintem sok ügyes kezű ezermester ember létezik, aki mondjuk, rendelkezik némi szerszámmal és meg is tudná csinálni, csak sajnos, felénk nem sorakoznak ilyenek.
Kétféle macskaajtót lehetett kapni, egyik "mezei" nagyságú európai rövidszőrűeknek, másik nagytestű macskák és kistestű kutyák számára kapható. Ez utóbbit kellett választanunk.
Mi tagadás, eléggé meguntam, hogy állandó ajtótámasztással élek 9 éve, és belülről is folyton támasztok, hogy az ajtót belökő degek ne tárják állandóan szélesre az ajtót. Itt aztán nem lehet elszigetelődni.
Igazság szerint éjszaka, meg főleg reggelente, ha még alhatnék, mindig is zavart az, hogy olyan érzetem volt, mintha a folyosón aludnék. A lift, a szemétledobó mind szomszédos a lakásunkkal. Az én, bejárattal szembeni szobám meg állandóan nyitott ajtóval... f@sz@...
Na meg, mióta Szilviék itt laknak, ők, bár Szilvi természetesen igyekszik, de Bencus még képtelen csendesebben lenni. Mióta ovis, torkaszakadtából kommentál mindent és folyamatosan. Nem értem tőle a tévét vagy a telefont sem, ha úgy adódik, még akkor sem, ha ő a folyosón, mellékhelyiségekben vagy konyhában követi árnyékként állandóan, egyfolytában kiabálva az anyját. Ráadásul bármikor jön-megy ő is hozzám-tőlem kiszámíthatatlan időpontokban, oly módon, hogy kicsapja az ajtót, macskák örömére (frászt kapnak), hogy ezt mutat meg azt a verset mondja el...

Végezetül az anyukám támogatásából újra vettem 1 havi macskakaját és bérletet... valamint szükséges kajaféleségeket.

Dani-szülinap

Szívem minden melegével köszöntöm 27. születésnapján őt,

akinek létéért és azért, hogy ilyen fiam lehet, örökre hálás vagyok.

Kívánok neki minden elképzelhető jót, szép és boldog életet.

* * *

 

Fiamnak születésnapjára

Gyors pillanatokként
röpülnek az évek,
nemrég még szívemmel
együtt vert kis szíved.
Minden évben így van,
hogy születésnapodon
közös éveinket
újra átgondolom.

Vártalak áhítva és
sokszor féltettelek,
megrendített jele
elveszítésednek.
Meglepetés voltál
már kisbabának is,
az volt a képzetem,
ilyen gyerek nincs is...

Úgy éreztem mindig,
léted nagy ajándék,
mindig drága voltál,
jutalom sok rosszért.
És most is ezt mondom...
nehéz helyzetekben
valódi balzsamként
érez téged lelkem.

Na végre, ez is meglett!

Ma, alig másfél héttel az intézése után megjött a hivatalos levél arról, hogy megkaptuk a lakásfenntartási hozzájárulást idén novembertől jövő év novemberéig. Ez havi 5700 Ft mínuszt jelent a hőszolgáltatási számlából. Így alig lesz több e számlára való fizetnivaló, mint maga a havi segélyem.
De panaszra semmi ok, hisz bő éve már ugyanígy járt volna, mégsem adódhatott a lehetőség, és hát különben is, jobb később, mint soha.
Szilvi még azt is kiókumlálta, hogy "hiszen neked a havi csaknem tízest kitevő gyógyszerekre is járna némi támogatás, és már jó régóta"... de én még ezt mindig nem vagyok képes természetesnek venni, minden ilyesmit hónapokig emésztgetek... egyszerűen nem szoktam hozzá. Mindig én voltam a támogató, mai napig érkeznek a csekkek még mindig 8-10 helyről, holott mióta kirúgtak, írtam a legtöbb szervezet vagy alapítvány mélcímére, melynek volt ilyen, és néhányan válaszoltak is, hogy sajnáljuk, és köszönjük az eddigit, kivesszük a listából a nevét. Hát nem vették ki, úgy látszik, ezeken a helyeken sincs nagy kontaktus egyes fázisok között.
Pedig hú, de sokan bennfentesek ebben a témában akár sokkal élhetőbb körülmények mellett is, és simán nyomulnak a zavar és szégyen bármiféle jele nélkül. Nem én vagyok a talpraesettség szobrának modellje, az biztos; és rosszul is vagyok, ha eszembe jut, mennyi pénztől elestem már életemben, ami pedig járt volna. De vagy nem tudtam róla, vagy rosszul tudtam, vagy csak egyszerűen szégyelltem kérni azt, ami jár.
Hogy csak egy példát említsek: nekem születési évemnél fogva a nemrég már általános eseménynél, ami a magánnyugdíjpénztárakból való kilépéseket illeti,  két évvel előbb volt lehetőségem arra, hogy kiléphessek és megszüntethessem azt. Környezetemben nem volt pont ilyen évjáratú személy, aki rendelkezett magánnyugdíjpénztárral, tehát a később általánosan és tömegesen bekövetkezett kilépésekhez képest körülöttem akkor semmiféle susmus vagy hírek, tudnivalók nem terjengtek... Azt sem tudtam, mit csinálok. Tehát, mikor eldöntöttem a megszüntetést (még dolgoztam), én hülye-marha-állat-barom, rezzenéstelen arccal visszautasítottam a hozamot, mert "nem volt időm" vele foglalkozni, így nem is értettem, miről van szó, és simán aláírtam, hogy oké, a hozamot is rakják bele az állami izébe...
C'est la vie, et c'est moi! Je sais, je sais: très grand zoo Dieux!

Oltás

Rászántam magam. Bár a szívbajom miatt már legalább 15 éve kapom ingyenesen az influoltást (és míg dolgoztam, pláne mindig számon tartottam, tekintettel minimum arra, hogy nagyon nem volt tanácsos táppénzre menni, s ha csak ennyit tudok tenni is ellene, akkor evidens, hogy megteszem), tavaly ilyenkor meg bár nem dolgoztam, de amiatt, mert beteget ápoltam és nem kockáztathattam, hogy influt ragasztok a szerencsétlenre a meglévő súlyos bajai mellé -- most először vacilláltam a dolgon: tényleg muszáj nekem erre most elmenni? Valahogy semmi kedvem nem volt hozzá. Nem csak azért, mert már majd' 1 éve távolabbra költözött az orvosi rendelő, és olyan szűk, ablak nélküli az ottani váró, hogy fóbiám van benne (nálam ez azért nem mellékes, mert időnként pánikszerű); hanem azért is gondolkodtam a dolgon, mert gyakorlatilag nem járok emberek közé. Mér' kapnám pont most el? Most beteget sem ápolok. Táppénzre sem kellene mennem, ha netán mégis elkapnám, valahogy eldöglődnék itthon...
Aztán anyámmal beszéltem, és ő rábeszélt. Mert Bencus közösségbe jár, bármikor hazahozhatja... és hogy emlékezzek rá, hogy milyen anginás rosszulléteket okoz nekem a magas láz. Infarktust akarsz kapni? Normális vagy, gyermekem? Ingyen van, csak el kell menni! Meg különben is! És de igenis.
Úgyhogy mégiscsak fogtam magam, és elvánszorogtam e borús, délutáni rendelés előtti félórában (szándékosan így kéri a dr.-nő az oltásra jövőket, amiatt, hogy túl sokáig ne keveredjenek a váróban lévő betegekkel) a rendelőbe, ahol az ápolónő már be is hívott, megírta és én aláírtam a saját felelősségemre szóló cuccost, és seperc alatt be is adta a most háromkomponensű oltást. Oltási könyvvel se volt gond, és már szedtem volna is a sátorfámat, mint aki jól végezte dolgát; igen ám, de Juditka érdeklődött, hogy megvárom-e a dr.-nőt, vagy visszajövök? Erre én "értelmesen" nézhettem, úgyhogy meg is magyarázta: mert hogy alá kell írnia a kiskönyvet.
Ja?, mondom, inkább megvárom, végül is ráérek; és ha már itt vagyok, meg különben is.
Itt van jelentősége a dolognak, hogy miért is kell nekünk rendelési idő előtti félórában mennünk oltásra, mikor a dr.-nő inkább rendelési időkezdet után jön pár perccel, mint előbb. Tehát ott kell rohadni a betegek közt az ablaktalan, szűkös váróban... akkor meg mér nem mindegy, mikor megy az ember?
Na mindegy, nincs más választás, bár arra az utólagos félórás várakozási időre tutira nem lett még immunis az ember a kór ellen, de hát mire való a remény? :)

Bencus és az óvoda

Bencusom csaknem 4,5 évesen kezdett először közösségbe járni. Szeptembertől jár abba az oviba, melybe annak idején Dani is járt. (Az anyja, Szilvi még sajnos, nem; akkoriban az egeket verdeste a demográfiai hullám, úgyhogy Szilvit az itteni bölcsődékbe (2), óvodákba (3!) nem vették fel, ennek következtében busszal hordtuk el másfél éves korától ebben a sorrendben: Bethlen utcai bölcsőde, Monti ezredes utcai bölcsőde, Ispotály utcai óvoda, majd a Landler utcai óvoda... s ezekről a helyekről, melyekre ritkábban 1, többnyire inkább 2 busszal hordtam őket, utána még szintén 1 vagy 2 busszal mentem a munkahelyre. Hazafelé dettó. Hol ismerik ezt az életformát, "hasznos és kényelmes" időtöltést azok, akik kényelmesen gyesen voltak végig, vagy/és aztán kocsival jöttek és mentek/jönnek-mennek vagy vitték őket óvodába-iskolába-munkahelyre? Mégis túléltem, bár aki nem csinálta a napi 8 tömegközlekedést -- ennek fele gyerekkel megrakottan --, pluszban a 8,5 óra munkaidőt késés és lógás nélkül, fogalma sem lehet. Aki igen, az tudja, miről beszélek. Pláne, mikor már két gyerekkel kellett akár úgy is, hogy a másodiknak már a lakótelepen volt a bölcsődéje és óvodája is -- de mindkettő után beérni fél 8-ra a munkahelyre...)

Elég könnyen beszokott Bencus, 1 hétig szoktatta Szilvi -- előbb 2 óra, 3 óra, majd ebédig, aztán alvásig, majd uzsonna utáni értemenéssel. Ez így állandósult is, hiszen még nem dolgozik: fél 9-re járnak és 4-kor megy érte. Az ovi kb. 5 percre van tőlünk.

Az első néhány elválásnál persze sírás-rívás volt, de az óvónők szerint a búcsúzás után pár perccel megnyugodott Bencus, szépen játszott a többiekkel. Itthon a második nap reggele volt a legborzasztóbb: Bencus minden ízében tiltakozott, ordított, lecövekelt, és nem, nem, nem és nem akart menni, olyan visítás és hiszti volt, hogy minden pillanatban vártuk a szomszédok helytelenítését.
Később már beletörődött és viszonylag hamar egészen megszokottá vált az óvoda, elmeséli a napját, be nem áll a szája, ha hazajön, és mondja-mondja a verseket, mondókákat, dalokat. Órákig élménybeszámoló van, ha hazaért, maximális hangerővel.

Bencus kihagyta a kiscsoportot, mivel az akkori tanévkezdés környékén költöztek ide a változások után és nem volt még sem beíratva, nem volt még szobatiszta sem, szavakon kívül nem igazán beszélt -- így, ami más gyereknek a kiscsoport, az Bencénél azzal telt, hogy különböző vizsgálatokra járt: többfajta szervi, UH, CT stb. ellenőrzésre, heti pszichológiai játékórákra, logopédushoz... S bizony el kellett telnie a konkrétan természet jóvoltából rá kiszabott időnek (tudtuk, hogy apja 4 éves kora után lett szobatiszta és kezdett beszélni), így Bencus is 4 év 3 hónaposan lett szinte egyik hétről a másikra szobatiszta, és kezdett el mondatokban beszélni. Pár hónap múlva már le sem lehetett lőni beszédileg, és egycsapásra eltűnt a pelenka -- éjjelre is.

Egyből középsős lett tehát, és most úgy tűnik, semmi különbség nincs közte és a csoporttársak között, akik már kiscsoporttól is együvé jártak.
Első óvodai fotózása során készültek a képek, profi fotósok által, melyhez a "ráérő" anyukák vagy egyéb hozzátartozók is csatlakozhattak, ha akartak.

Gépi amortizálódás

Már nyár végétől halódik a Windowsom, a szinte soha le nem fagyó gépem nem elég, hogy úgy nyár közepére egyre lassúbb lett, de elkezdett fagyogatni. Ráadásul olyan alaposan és átmenet nélkül, hogy semmiféle gyorsbillentyűs reset vagy resetgomb nem volt rá hatással, csak és kizárólag a főkapcsoló hosszan tartó nyomása. Mivel eleinte csak a fb-os kedvenc játékaimnál fagyott le, hát azokat minimálisra csökkentettem, majd teljesen elhagytam. De aztán már a Molynál is szinte lehetetlen volt mozognom, bár mindig igyekeztem, hogy a lehető legszükségesebb oldalak legyenek csak nyitva... itt a magam olvasásait alig bírtam (és több menetben) felraknom, nemhogy aktívkodnom az oldalon. Sokszor már csak abba is belefagyott, hogy megnéztem a tavalyi olvasásomat, a polcaimat... Szeretem őket nézegetni, jó látni a szépséges könyvespolcaimat, és jó érzés, hogy már csaknem 1300 olvasott könyvet sikerült felvinnem. Tavaly augusztusban kezdtem el, mikor az egyéb bajok kezdődtek... de akkor még, annak ellenére, hogy reumakezelésekre és nagynénémhez az Augusztába (majd otthonába) jártam nap mint nap, akár napi 50 könyvet is sikerült könnyedén felvinnem múltbéli olvasásaimból, nagyjából belőve az éveket is... mindezt úgy, hogy a Moly csak egy dolog volt a neten, amit csináltam/csinálok...
Nos, mióta a gépem szarakodik, épp csak az aktuális befejezett olvasásomat tudom felvinni, aztán meg se moccan. Újraindítás után esetleg fel tudom vinni azt is, amit épp elkezdtem... hihetetlen ez a szemmel végig érzékelhető leépülés...
Fagyott már bele Resizer, XnView programokba is... s az ottani teendőket a gépet újraindítva és részletenként próbáltam elvégezni. Pedig nekem a képezés az egyik legfőbb profilom... és soha nem díjazom a tétlen malmozást, miközben egy utasítás, parancs, betöltés stb. végrehajtására várok...
Ráadásul pont akkor fogadtam el meghívást két fb-os fotós klubba, amikor már döglődött a gépem, amikor már érzékelhetően nem győztem a többiekkel a versenyt visszanézés szempontjából, ezért múlt héten be is jegyeztem mindegyikbe, hogy elnézést, de ez van, míg nem gyógyul meg a gépem, addig inkább nem veszek részt az oldalak életében. Mert az, hogy csigalassúsággal, de valahogy felpakolom a napi 4 fotómat, az még hagyján (amíg hajlandó volt képet felrakni), de az oldalakon illik aktívan részt venni, és amúgy is kimondottan szeretem mások fotóit és kommentjeit olvasgatni, sokat tanul az ember ezekből.
A Facebook már csak vánszorog, egy ideig persze, míg le nem fagy; tehát nem hogy a napi termést nem tudom visszanézni, de már az utóbbi 1-2 órahosszányit sem. Az időm azért nekem is drága, ha már tízszer annyi időt kell fordítani ugyanazokra a dolgokra, amelyeket évekig rutinból kentem-vágtam.
Oké, Istvánnal próbálkoztunk több órás telefonok segítségével (még szerencse, hogy köztünk -- és anyámmal, Danival -- ingyenes csomag van) feléleszteni a linuxot mint tartalék oprendszert, de az is olyan régi már, hogy mindenképpen frissítéseket követel, én meg ilyen mélységekig nem értek ezekhez a dolgokhoz, pláne a linuxhoz. Úgyhogy az éppenséggel nem fagy le, de a windowsnál is lassúbb, és pl. a levelezésembe nem hajlandó belemenni, nem tölti be, ott képtelen vagyok megnézni, pedig talán az lenne a legfontosabb... munkakeresés, könyvrendelés stb.
Ez is kész csoda, hogy meg tudok írni egy blogot, mikor bármikor befagyhatok... még szerencse, hogy blogírás közben folyamatosan menteget a program, így piszkozat formájában a legközelebbi gépújraindításkor folytatható...
Na szóval, amióta a legkomolyabban kínlódom, az olyan 1 hónap, amióta meg már lemondtam szinte a gépezésről és csak délelőttönként kapcsolom be kissé leginkább pont amiatt, hogy a levelezésemet meg tudjam nézni, az meg már olyan 1 hét. Mondjuk, nem unatkozom enélkül sem, de azért hiányzik!
És baromi rossz érzés épp egy gmailes csevegésbe 3 sor után belefagyni mondjuk, már az ötödik alkalommal egymás után, vagy képfelrakásilag eleve visszautasítottnak lenni -- tehát inkább nem idegesítem vele magam...
Persze most is István fog segíteni, 2006 óta ő a "rencergazdám". Remélem, el fog tudni utazni, és így is másfél nap lesz rá mindössze, hogy újrahúzza cakkompakk az egész kócerájt...
Szinte hihetetlen lesz újra képfeldolgozni és "száguldani" az oldalakon. El sem hiszem...
Nem beszélve arról, hogy hetek óta azon drukkolok, hogy ha már hónapszámra az istennek nem kapok itthon végezhető szerkesztést, tördelést, akkor ne már pont most! Munkára nem szabad nemet mondani soha. Mert nem hívnak többet! Ehhez mindig tartottam is magam. Évtizedek során, biztos meló mellett is csak olyankor utasítottam el munkát, ha valami olyat kívántak általam, amit nem tudtam megcsinálni, mert nem profilom, soha nem tanultam, nem csináltam és nem is voltak olyan programjaim. De ez eleve nagyon ritkán fordult elő, mert aki megkeresett, az általában tudta, mik a szakterületeim.... Ám ha mostanában jött volna/jönne egy, amúgy általam is elvégezhető meló, itt dőlnék a kardomba...