Elbocsátási előzetes

Ha az ember már közel 36 éve folyamatosan dolgozik, ebből 13,5 éve élete második munkahelyén, ahova az elsőből (22,5 év lehúzva!) hívták át annak utolsó 1-2 évén keresztül, ráadásul nemcsak maga szerint tesz meg mindent, hanem a visszajelzések is azt láttatják: van értelme, mert jól csinálja; van látszata, mert szebb és jobb lesz a végeredmény; mert minden percben szükség van az ember munkájára; és mert többféle munka is van, amit egyedül csak ő tud a cégnél elvégezni - akkor joggal eshet abba a téveszmébe, hogy ő, igenis, itt kell. Annyira sokat sem keres, hogy emiatt úgy gondolná, az ő költségei miatt megy csődbe a cég, tehát pláne.

Ettől függetlenül, talán, mert soha életemben nem vittem túlzásba a magamba vetett önbizalmat, mindig összeszorult a gyomrom, minden reggel. És a hosszas buszúton mindig eszembe villant: talán ma megyek utoljára azelőtt, hogy elküldenek? Hogy erre miért kellett gondolnom? Hát azért, mert voltak előttem is, akik jól dolgoztak, mégis el lettek bocsátva. Mindig is elég nagy volt nálunk a jövés-menés, de elsősorban az irodai alkalmazottak térfelén. A szakmai állandóság emberei maradtak csupán... mi, nyomdászok. Emiatt már az ember néha majdnem akár biztonságban is érezhette volna magát... Utóbbi években viszont nagy volt a mozgás szakmai téren is. Legyen akármilyen jó szakember, akármilyen szorgalmas; ha sokat keres, azért, ha keveset keres - nem tudjuk, miért, de - el lehetett küldve. A sok következetlenség felemésztette csekély önbizalmamat nekem is.

Teljesítettem mindig minden irreális követelményt is. Volt, hogy munkaidő utáni bejelentett időpontra, hivatalos ügyben nem jelentem meg, mert fentről úgy kívánták, hogy "márpedig ennek ma meg kell lenni". Számtalanszor volt, hogy dugába dőltek estéim, programjaim, mert utolsó percben úgy óhajtották, hogy valami nagyon sürgős (és már nem is mérgelődtem, mikor közben hetek múlva még mindig nem ment nyomdába a cucc, annyira sürgős volt)... Volt, hogy péntek délután szóltak, hogy szombat kora reggel már menjek is olyan program szervezőirodájába ténykedni, amihez a munkámnak abszolút semmi köze. Volt, hogy túlóráztam késő estig olyan ügyben, amihez szintén nem volt köze a munkámnak. Volt, hogy este 9-kor kaptam vezéri telefont, hogy másnap a több busszal megközelíthető raktárunkban kezdjem a munkát - mondanom sem kell, nem volt köze ahhoz a munkához, amihez felvettek - de mind cégérdek volt valamilyen szinten. Akkor elő a térkép és a menetrend, hogy hogyan is jutok én ki oda reggel 8-ra. Hát úgy, hogy fél 5-kor keltem és fél 7-kor indultam... Volt, hogy 4-5 méteres karácsonyfát díszítettünk hárman, kijelölt szerencsétlenek a Bartók Teremben (csak a másik kettő új, huszonéves dolgozó volt ám!), és mindezt reggel tudtam meg, mikor bementem tördelni az aktuális melót, hányingerrel, hasfájással... előtte arra gondoltam: csak ezt a napot bírjam még ki... Hát kibírtam. Késő délutánig létráztam a díszekkel bakancsban a dögmeleg színházteremben, és hullára elfáradtam, rosszul voltam étlen-szomjan délután 5-re, ám "szinte kötelező" volt visszamenni az esti gyerekműsorra mint közönség... Volt, hogy hiába voltak tördelnivalóim sorba rakva, decemberben napokig csak csomagolni kellett a megrendelői lista szerint - estére vörösre volt vagdalva a papír által mindkét kezem, jajgatva tudtam megmosni... Volt, hogy hiába volt gépi korrektúráznivalóm, az év utolsó munkanapján befogtak hármónkat kitakarítani az egész házat, ablakmosással, budipucolással - nyilván a másik kettő friss, üde huszonéves volt, míg én középkorú, aki viszont még addig nem jutott, hogy otthon is kitakarítson... Volt, hogy hajnali 6-ra kellett menni a város túlsó végére, hogy órákig szendvicset csináljunk és a közeli főiskolán könyvtári bemutatónapot tartsunk, előadások mellett; s másodmagammal csináltam a büfét egész nap a meghívott nagy létszámú vendégeknek - eleve nem vagyok alkalmas egész napos álló fizikai munkára, de szó nélkül csináltam, s mikor hazaértem, szinte elájultam a fáradtságtól és a gerinc- és - ne szégyelljem - aranyérfájdalmaimtól. Volt, hogy munkaidő után átvertem a volt kolléganőmet, akivel dumatalálkozó volt megbeszélve, mert adminisztratív melóra köteleztek párónkat, ami betartott este 7-ig... és még nem volt mobiltelefon, hogy szólni tudtam volna. Volt, hogy az egész irodában ketten tartottuk hónapokig a frontot, mert valahogy előzőleg mindenki vagy felmondott, vagy épp elküldték őket. Saját munkámhoz nem fértem hozzá, egész nap a telefont kezeltem és az ügyfeleket fogadtam, társnőmmel együtt. Ő hamarabb ki lett hajítva, mint én... Miközben szarrá ment a szemem, mert a plafonon 1-2 potlámpa a fényforrás. Először szemfenékgyulladásom lett, amit nem is lehetett rendesen kikezelni... többféle szemüveg kellett... aztán pedig másodlagos glaucoma. Miközben anginásan több nyáron 38-40 fokban dolgoztam le a 9 órát, mert nem volt nemhogy klíma, de ventilátor sem, sőt semmilyen sötételő miazma. Volt, hogy félévekig nem volt takarító, és én plusz még valaki hordtuk ki a szemeteket mindenhonnan, mosogattuk el a vendégek után a cuccokat, mostuk fel a padlót... de a munkám hogy-hogy még nincs kész?? Volt, hogy értelmetlen beiskolázásnak lettem áldozata uniós cégérdek miatt, és 4 hónapig azt nyögtem heti 2-3 alkalommal, elengedve 1,5 órával korábban, este negyed 8-ig. Az egyik heti nap a péntek volt, amikor már nincs élő dolgozó ember, aki ki ne lenne purcanva és ne várná lélekszakadva a hétvégét... mindezt ugyanabban az évben, amikor vállam tört és még évekig nem lépte túl az 50%-os javulást, valamint unokám született és ott is sűrűn helyt kellett állnom...

Számtalanszor napokig írtuk a karácsonyi képeslapokat az ügyfeleknek, cégtulajdonosoknak, megrendelőknek. Illetve csomagoltuk az aktuális reprezentációs ajándékokat, több ezret; vagy sportprogramra érmeket fűztünk szalagra, gémkapcsokat négyesével össze, illetve internetre vittük fel az adatokat rehabilitációs gyakornokokként. Vagy ami nemrég volt: vasárnap kellett bemenni a céghez 5,5 órás tanfolyamra, itt írtam is erről. Nem arról van szó, hogy maga a tanfolyam nem volt hasznos, na de könyörgöm: vasárnap?? Reggel 8-ra, ami nekem 5 órai kelést jelent, s óriási buktát a fehér hollóként járó buszokkal, így a saját megszokott buszom a szokott időben dehogyis ment, mentem összesen 2 különböző busszal, ezzel elértem félútig, ezután pedig kb. 3 km-t gyalogoltam, míg az utolsó megállónyi résznél utolért egy autós kollégám, felvett, s így estem be 8-ra...

Volt, hogy egész évben nem tudtam kivenni a szabadságom 2/3-át, mert annyi meló volt, hogy nem engedték. Egész nyáron bent hajtottam közel 40 fokban... a végén kifizették ugyan a szabadságot, az se jött rosszul, de azért a pihenés valamikor azért nem ártott volna.

A cégvezetés bármelyik családtagja jött bármilyen munkával - félre kellett dobni mindent, és csináltam, készséggel, legyen az nagyon sokszor szakdolgozat, hivatalos levél, listák tömkelege, statisztika. Volt, hogy az aktuális könyvbe kottázni kellett - mi sem természetesebb, elvégre én tanultam zenét. Volt, hogy rajzolni - hát az is természetes, hisz valamennyire tudok. A telefont, ha már a titkárnő egyet felvett, muszáj volt a következőt sorra felvennünk. Ha oroszul szólalt meg benne az illető, egyértelmű volt, hogy kommunikálok vele oroszul. Holott baromi régen volt már az az orosz érettségi, még ha anno ragadt is rám, mert szerettem a nyelveket. Ha ügyfél jött tiszteletpéldányaiért, kaptam magam és rendeztem, adminisztráltam a dolgot, mert épp hiányzott az a valaki, akinek esetleg ez lett volna a dolga.
Az első években háromnegyed órára volt szabva az ebédidő, és akkor is, ha nem ebédeltem... mert nem. Tehát, bent kellett lenni 8 és 3/4 órát minimum. És miért ebédeltem volna, mikor se hűtő, ám 40 fok, se mikró, a reggel megvett parizer zöld lett délre, pár kekszen kívül éveken keresztül estig semmit nem ettem, azt is kiizzadtam... Könnyű volt tartani az 50 kilót... s a 9 óra majd mindennap megvolt étlen-szomjan, és nyilván, mi mást csináltam volna az "ebédszünetben", mint dolgoztam?

Az aktuális korrektor nagyon helytelenül dolgozott - ekkor hazavittem pl. az egész Párizsi Notre-Dame-ot (külsősök szedték, tele hibával), és magánban még egyszer megolvastam utána, duplaannyi hibát találva még benne, mint amennyit a hivatalos korrektor talált... lojális és toleráns voltam, nem mondtam meg, ne kerüljön bajba a kolléganő, sőt még neki se lehetett, mert az önérzete és sértődékenysége nem ismert határt. És ezt nagyon sokszor eljátszottam: csomó otthoni ingyenolvasás a beteg szememmel, hogy hibátlanul mehessen ki a könyv... én, az idióta mártír.

És mindig megcsináltam a munkám, pedig néha halmozódtak rendesen. Az iskolaújságokkal majd 10 évig szívtam, mivel - főleg az egyik iskola - cetlinként, ficni-fecninként hajította ide, azt se tudtam, ki kivel van, és csináljak minden alkalommal szarból aranyat, írjam át, fogalmazzam át, olvassam egyáltalán KI, a gyerekrajzokat erősítsem meg, keressek képeket, díszítéseket az üres helyekre... Na, ott szedéstől, szerkesztéstől, képfeldolgozástól, tördeléstől, tipográfiától, korrektúrától (magam után) kezdve mindent én csináltam, lóhalálában; mivel már akkor késő volt, mikor hozták... és akkor ráadásul fogjam össze az embereket, akiket muszáj volt bevonni a munkába, és vegyem is rá őket, hogy mozgás, mozgás. Telefon jobbra-balra, iskolába menés a kapcsolattartás miatt, hoztam-vittem a cuccot, egyeztetés, korrektúra oda, ottani korrektúra vissza, javítás, egyezkedés, vitatkozás... esetenként oldalak beszúrása, azaz áttördelés a végtelenségig, de maradjon is minden eddigi is! - oldjam meg, de hamar! S aztán végigkísérni, míg a nyomás megy, egészen addig, míg el nem vitték a kötegeket az iskolákba. Mindenért szólni, noszogtatni, holott ez már abszolút nem az én feladatom lett volna, de a kutya sem törődött velem, viszont a kapcsolattartókat meg sajnáltam, így csináltam, néha még itthon is. Ha hiányzott anyag belőle, megoldottam. "Csináltam" bele! Volt, hogy észre sem vették, meg sem köszönték... 10 évig minden egyes iskolaújság után úgy éreztem magam, mint aki 40 mázsa szenet behordott... szerintem éveket vett el az életemből.

Sokszor éreztem, hogy nem bírom; lemerültem, mint a laposelem. Mégis csináltam, honorálás, vállveregetés nélkül. Megszokták, hogy megoldom. Mivel maximalista vagyok - jól.

Aztán elküldték a korrektort. Lett másik, jobb, mint az előző, sokkal. De őt is elküldték egy idő után, költségcsökkentés címén, hisz én úgyis korrektor is vagyok... Az más kérdés, hogy mivel ez totál nyakamba zúdult, a tördelés lassan a felvett sok új tördelő nyakába szakadt... idő után persze már nem maradtak ők se olyan sokan...

Biztos, hogy tudnám még sorolni...

És akkor május 19-én, du. 16 óra után szóltak, hogy menjek fel, fent beszélni óhajtanak velem. Rosszat sejtettem: nem szoktak engem "csak úgy" hívni... Sejtésem bevált. Elküldtek...

Harmadmagammal megyünk, mindőnk fél évszázadon felüli. Mindegyikünknek olyan a munkája, hogy rajta kívül senki nem tudja jelenleg a cégnél megcsinálni...
Szóbeli indok: rosszul megy a piac, nincs kereslet, nekünk meg sok a költségünk. Amúgy persze qrva jól dolgozunk.

Másnap délben írásbeli felmondásban indok: átszerveződés történik, s ott nincs szükség az én munkahelyemre, s mint ilyen, megszűnik...

Eddig a tények voltak, az érzéseimről legközelebb...

De jó...

Úgy fair, hogy ha már beírtam és szinte elkönyveltem "a vakok javára" veszteségként az eltűnt bejegyzést, akkor írjam meg azt is, hogy nem én csináltam újra. Tényleg visszatették! Ráadásul nem az utolsó helyzet visszaállításaként - hiszen akkor a tegnapi bejegyzésem odalett volna (ami mondjuk, nem lett volna gond, de meghagyták!) -, hanem visszaszúrták a helyére.

Jó volt az ötlet, hogy várjak még az újraírással, pedig maximalista lényemet igen intenzíven kellett önmagamnak is lebeszélni róla, hogy igenis, ne kezdjek éjjel csak azért is hozzá újra az elveszett bloghoz, hogy úgy feküdhessek le, hogy minden rendben van.:) Reggel bekapcsoltam a gépet, és látom: ott van az antológiás bejegyzés! Nahát, eltátottam a szám...

Mindenképp nagy köszönet és hála, még akkor is, ha a tevékenység esetleg automatikus (abszolút nem értek hozzá), és soha nem olvassa olyan, aki illetékes.

Péntek 13.

Nagyszerű.
Írtam szerdán egy blogbejegyzést, nem kicsit. Egy új antológia megjelenéséről, melyben 9 verssel szerepelek. És lám, nyoma sincs. Igaz, hogy probléma volt a bloggeren, be sem lehetett pl. ma jelentkezni, tegnapelőtt óta nem tudom, mivel nem próbáltam. De a bejelentkezés próbája utáni magyar fordíttatás szerint azon vannak, hogy igyekeznek a hibát kijavítani, és az eltűnt blogbejegyzések állítólag visszaállnak. Míg összehoztam a bejegyzést, egymilliószor mentette automatikusan a rendszer. Fotóztam hozzá, melyet megszerkesztettem, a szöveget kifundáltam, a verseket egyenként kikerestem és bemásoltam, az antológiának megfelelő sorrendben. Színeztem, formáztam. És - ennyi volt?
Nos, ma, pénteken este sikerült bejelentkeznem, de a szerdai blogbejegyzésemnek egyelőre annyi. Kíváncsi vagyok, várjak még, hátha... vagy kezdjek hozzá újra??
Ráadásul annyira nem ismerem e rendszert, hogy hol lehetne írni a problémámról. És mi a garancia, hogy megszülöm újra a nem csekély bejegyzést, és nem tűnik el újra?

A Nap tornácán - antológia

Megjelent a Napkorong irodalmi klub szerzőinek válogatásgyűjteménye Helen Bereg szerkesztésében.

A megjelenésében is minőségi kiadvány 360 oldalas, s a terv kezdetétől a nyomdába kerülésig mindössze 2 hónap telt el, a 3. hónapban már kezünkben tarthatjuk az amatőr és már érett írók, költők alkotásainak gyűjteményét, mely természetesen csak apró töredéke annak a rengeteg műnek, amely a 4 éve indult Napkorongon fellelhető...

A borító Sári Szabolcs munkája.

A könyv személyesen jutott el hozzám, hiszen többen is írunk Debrecenből; így egy telefonos megbeszélés alapján találkoztam Maryammal - és ismerkedtünk meg személyesen is -, ahol átadta a részemre (és vitte még pár ember számára) járó példányokat.

Az antológiában 9 verssel szerepelek, s ez a 16. válogatásgyűjtemény, melyben megjelentek írásaim.

* * *

Bókolnak a fák

Néma kiáltást rejtenek a fák,
érző sóhajoktól remeg minden faág,
összekuszált, zaklatott álmokat
fényes széllel repítenek hozzád.
S te úgy gondolsz rám, mint
bárányfelhős tavaszi égre,
átszűrsz haragos villámokat,
feloldod a nyomorító béklyót,
kibogozod a gyötrő csomókat,
s cserébe köszönetként
még a fák is hálásan bókolnak.

Akkor is

Mikor fénylő szemmel némán nézted arcom,
mikor alkalom volt, s elakadt a hangom,
mikor választ kívánt néhány félénk sorom,
mikor tébláboltam szürke állomáson -
vártam rád akkor is.

Mikor elhervad s emlék már a rózsa,
napfény nem, de eső hull arcomba,
ha gyűrűket fodroz lábamnál a tócsa,
a szél az úr, mely metsző és goromba -
várok rád akkor is.

Mikor a bánat tarisznyástul hozza
a gondot és könnyet, majd vállamra akasztja,
ha álmom lidércként lelkem sírját ássa,
vagy ha borzalomnak lennék gyáva foglya -
várnék rád akkor is.

Egy más világban

Egy más világban már ismertelek téged.
Százezer éve vártalak küszködve,
lazuljanak a nyomasztó kötelékek,
melyek reménytelennek hitt életed
gúzsba kötötték, és azok is
oldódjanak, melyek rajtam vannak
konok fizikai görcsként, s engem fogva
tartanak, tehetetlen bábként.
Tudtam, hogy létezel s nem értettem,
ki mellém rendeltetett, hol késik,
miért nem jött e világra még el.
Váratlanul, de vártan érkeztél, talán
késtél - ám ne legyek hálátlan! -,
valahogy oly hamar ismerős lettél.
Tudtam, ha meglátsz, rám ismersz majd,
s nem kell tovább mennem,
mert százezer éve, egy más világban
te is ismertél már engem.

Félbeszakadt sóhaj

Lehetsz egy félbeszakadt sóhaj,
vagy tán valótlan látomás,
mégis itt vagy, tekinteted
ismerősen fontos állomás,
mely hozzád köt, nem enged,
ne is eresszen, annyira más
minden közeli és hihetetlen
vágy, óhaj és vallomás.
Űzve, idegenként bolyonganék,
nem érinthetne bízva senki más,
nem hihetnék el őrült álmokat,
ha nem akarnám, hogy engem láss.

Fényt hoztál

Most csak nézek,
szemvakító az ablak,
ahogy ömlik át felém
a sugárzó fény.
Egy hete ilyenkor
szürkület tespedt,
a nyűgös-nyákos idő
nem volt felemelő
azon a hétvégén.
Most dolgozom, muszáj,
ragyoghat bár
ezer napsugár...
Egy hete viszont
lehetett esős félhomály,
lelkemben mégis
ragyogott a nyár,
hisz itt voltál,
magaddal mosolygó
fényt hoztál.

Csillagvirág

Ahogy ezernyi apró csillagvirág
mosolyog, aranylik sárga örömmel,
olyan derűsen érezz akkor is, kedves,
ha hiába futunk versenyt az idővel.
Ők mind a mi jelképes emlékeink.

A csillagvirágot nem látjuk boldogtalannak,
remegve ragyognak, vidám kis arcukat
fénybe fordítva őrzi minden egyes szirmuk
aranyban tündöklő pillanatainkat.
Bennük élnek álmaink, reményeink.

Rég ott él

Elmentél, a sínek nyomán
messzire réved tekintetem,
egy kicsit könnyé válnak
emlékeink a lelkemben.
Ám a kötelék szívós, sokat bír.
Lényed már rég ott él szívemben,
hiányod ezért nem feltétlen
elemi csapásként élem.

Ahogy röppen...

Ahogy röppen virágról virágra
a tarka nyári réten,
cikkanása vidámságot sejtet,
ahogy szépségesen,
mint álom, oly tökéletesen
simul egy sziromra, majd
hussan föl magasra...
S valahogy
úgy hisszük, boldog és gondtalan,
pedig a pilleszárny is elfáradhat...
érheti baleset, számtalan...
Miért gondoljuk, hogy a
pillangó, mert meseszép,
sosem lehet boldogtalan?

A fal

"Az igazság odaát van",
de mi ideát vagyunk
a magunk igazságával.
Le kell élni az életet,
hogy ki-ki megtudja - vagy sem -,
mitől áthatolhatatlan a fal?

Noé - Jujuba támogatása

E havi támogatottam a Noénál egy aranyos beagle kutyus.

Név: Jujuba
Nem: szuka
Született: 2008. 01. 01.
Bekerült: 2011. 04. 26.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Jujuba egy 3-4 év körüli tricolor beagle szuka kutya, akit a gyömrői Szomorú Szív Állatmentő Szolgálattól vettünk át. Vemhes volt, így azonnal ivartalanítva lett. Nagyon vidám, pusziosztogató kutyus, aki mindennek és mindenkinek örül. Elsősorban lakásba ajánljuk, vagy olyan kertes házba, ahol bemehet a lakásba. Más kutyákkal fajtájából adódóan nagyon jól kijön.
Oltva, chipezve adjuk örökbe.

(Szöveg és fotók forrása: Noé honlapja)

Május 19-én kaptam az értesítést, hogy Jujuba gazdira talált!:)

A Macska - Haramia 11. rész

Megjelent A macska magazin, s abban többek között a Haramia 11. része. Még nem tudtam megvenni - viszont már megkaptam pdf-ben az újság két oldalát:) -, remélem, ezen a héten sikerül.

Haramia

11. rész

Ivartalanítás után

A műtét után hamar visszazökkentünk a régi kerékvágásba: Haramiával minden rendben volt, élte tovább megszokott, „rontom-bontom” cicaéletét. Ugyanolyan eleven és fáradhatatlan volt, nem hízott meg – sőt, hogy előremenjünk az időben, már ez év április 1-jén töltötte a 8. életévét, és még alig-alig változott; ugyanaz a filigrán, ugrabugra csőmacska, aki volt.
Egy fél év telt el, és nem akartam hinni a szememnek és fülemnek, mikor azt láttam, hogy uramisten, Haramia a tüzelés jeleit produkálja! Nem volt olyan heves és mindent elnyomó, mint a műtét előtti periódus, és hosszabbak voltak a nyugalmi időszakok is, így eleinte erőszakkal figyelmeztettem magam, hogy ez képtelenség, ez lehetetlenség. Próbáltam a tényekbe kapaszkodni, megmagyarázni magamnak, hogy ilyen nincs, ez biztos valami más. Mindenesetre elmentem a dokihoz, és elpanaszoltam a bajunkat. Eléggé habozni látszott, majd valami olyasmiről beszélt, hogy egy ilyen esemény bekövetkeztének pár százalék esélye lehet, talán amiatt, hogy a műtét során bent maradt némi ivarsejtmaradvány, és azok egy idő után, úgy tűnik, működni is képesek. Illetve, hogy az ő praxisában 1 vagy 2 ilyen macskával találkozott, és hogy ezek az események csak 1-2 alkalommal, hosszú szünetekkel közöttük fordultak elő, utána végképp elmaradtak. Szinte megnyugtatott, hogy hát istenem, beleestünk abba az 1-2%-ba, és hát bízzunk benne, hogy ez egy ilyen utórezgés-féleség, nem jön elő többet.
Ezután tényleg nem is fordult elő több mint egy évi időtartam alatt, s már szinte teljesen el is felejtettem ezt a fura esetet. Viszont sajnos, elég határozottan vissza kell majd térnem a dologra, csak ha a macskám életében történt eseményekről időrendben szeretnék írni, akkor egy másik, nagyon fontos történés bekövetkeztéről kell előbb ezt tennem.
Eleinte eszem ágában sem volt, hogy Haramia mellé még egy cicát bevállaljak. Még nagyon az elején tartottam felnőttkori önálló macskásságomnak, és tudnivaló, hogy már ezért is igen sokan megszóltak és lököttnek tartottak – már az is eredmény volt, hogy valahogy el tudtam fogadtatni a rokonokkal új felállásunkat. Meg aztán anyagilag sem mindegy, és a lakás mérete sem nő egyenes arányban a macskák számával. Magyarul: eszembe sem jutott, hogy Haramiának társa legyen.
Viszont a sors úgy hozta, hogy elkezdtem internetezni, s nagy lelkesedéssel fedeztem fel, mi minden van ott, ami engem is érdekelhet. Így fedeztem fel a macskás témával foglalkozó fórumokat. Eleinte csak olvasgattam őket, hogy mégis valamit konyítsak a témákhoz, ki kivel van, kihez milyen macskák tartoznak – egyszóval tájékozódgattam. Aztán egyszer csak vettem a bátorságot és regisztráltam; sohasem felejtem el, milyen izgalommal jelentkeztem be és írtam az első, bemutatkozó hozzászólásokat. Nagyon belemelegedtem a topikéletbe, alapvetően sokat tanultam a cicákkal kapcsolatos dolgokról, és megismerkedtem egy csomó emberrel. Sokukkal mai napig tartom a kapcsolatot. Láttam azt is, hogy a legtöbb embernek nem egy macskája van, meg több hozzászólásból arra is következtettem, hogy a cica számára pozitív dolog is lehet az, ha társa van. Kezdtem tudatos macskagazdivá válni, lassan én is tudtam tanácsot adni néhány dologra, akár környezetemben is, hiszen a topikon ragadtak rám a macskásságok rendesen. Közben áradtak ám a fotók is a hozzászólásokkal, a szebbnél szebb cicákra csak úgy ámuldoztam, s nem vicc, itt ismertem meg egy csomó macskafajtát is, amelyekről azelőtt az életben nem hallottam, s akkoriban kezdtem A macska újságot is venni, s azóta is gyűjtöm.
Summa summárum, az a bizonyos mézesmadzag el lett húzva időnként az orrom előtt.
Amikor a néhány hónapos kicsi maine coon cicák fotóit lehetett igen sűrűn látni, valamint kaptam egy olyan célzást, hogy „egy cica nem cica”, akkor esett le nagy csörömpöléssel a tantusz, hogy akár lehetnék egynek gazdija is. S ezt a lecsörgést igen egyértelmű és szapora levelezés követte.
A következő hetekben folyamatosan erős gondolkodástól fájt a fejem. Mérlegeltem, osztottam, szoroztam. Eszem azt mondta, hogy nem, elég nekem egy macska. Két macska dupla felelősség, aztán biztos-e, hogy anyagilag fogom-e bírni (hisz nincs másik kereső, ellenben eltartott igen – azért ez sem mindegy!); és egyáltalán, az árát hogyan fogom kifizetni? Tervem megvolt hozzá, hiszen épp elkészültem első könyvem anyagával, csakhogy azt minél hamarabb el kellett fogadtatni valahol, ergo pénzzé kellett tenni. Ráadásul a régi számítógépem igen elavult volt már akkor, több mint 10 éves, s az újabbat, az akkor 2 éveset fiam szinte kisajátította, de kellett is az iskolájához. Tehát számítógép is kellett az otthoni munkáimhoz. Ha nem veszi meg a könyvemet egy kiadó, mégpedig nagyon gyorsan, egyik sem jöhet szóba sem. Szívem pedig azt mondta, hogy a macska is kell… merthogy az a cica, aki belopta gyönyörű, szívet igéző tekintetével magát a szívembe, az egy akkor féléves, ezüst-fekete klasszikus cirmos maine coon, Honesty volt… (Folyt. köv.)

Anyák napján

Olyan hamar lett anyák napja a kései húsvéthoz képest, hogy jómagam csak pár napja kaptam észbe.

Annál nagyobb örömmel köszöntöm őt, aki még mindig, erején túl is mindent megtesz, hogy mindenki másnak jobb legyen.

Van, hogy ébredés után órákig nem tud elindulni - nem engedelmeskednek az ízületei, izmai. Van, hogy 11-ig rosszul van, utána megy a kertbe, mert ásni kell és veteményezni.  Van, hogy kétségbeesve hívogatjuk estefelé, óhatatlanul a legrosszabbra is gondolva, hiszen egyedül lakik a rozzant házban, bármi megeshet... mire aztán a többedik körtelefonra kiderül, hogy hát kint volt a kertben, hisz muszáj locsolni, olyan száraz a föld!

Még húsvétkor képes volt és fél napig vendégséget tartott, ami felért egy esküvői felhozatallal, pedig csak a távolabb élő lányom jelentkezett be hozzá harmadmagával - mi szándékosan nem vonulunk hozzá népünnepekkor csapatostul, ha nem muszáj; inkább rövid betoppanásokkal nézzük meg, mert óhatatlan, hogy erejét meghazudtolva az utolsó bőrt is lehúzva magáról, képes és lagzit csap. Ilyen szempontból én a kímélet mellett vagyok már régóta. Magamról tudom, pedig nem én vagyok 80 éves, hogy mekkora strapa egy vendégjárás az egy szem háziasszonynak... én is megcsináltam húsvét másnapján, ki is purcantam többféle szempontból, de hát én még nem szólhatok egy szót sem. Viszont éppen ezért tudom, hogy akkor neki milyen nehéz... és mégis csinálja.

Nem is csoda, hogy nincs semmije megtakarékoskodva, szétosztogatja mindenét... ő az a típus, aki a kisnyugdíjából ad a koldusnak; az, aki a szomszéd idős embernek visz át abból, amit főz vagy süt; az, aki a másik szomszéd éhes kutyáit eteti; az, aki ha ki tud menni a temetőbe, sajnálja az apám ismeretlen sírszomszédját a gondozatlan sírja miatt, és rogyadozó háttal és térdekkel még azt is rendbe teszi... akire - mikor már a 90 km-nyire lakó nagyanyám évekig tartó elápolása után; aztán egyedül élő öccse nagyműtétje utáni ápolása után,  mindenki baján való kisegítések-megsegítések után vagy közben végre lehetett volna egy kis nyugalma - rá lehetett sózni állandó ott-tartásra egy kölyökkutyát, mert legkisebb unokája így óhajtotta... és még sorolhatnám. Magára rég nem költ, "minek már nekem", mondja.

Hihetetlen, amilyen természet. Pedig nem volt semmi az élete... szegény gyerekkor 3 testvérrel, nagyapám fronton, közben bejöttek az oroszok... elvittek mindent a szegény családból, ami mozdítható...

Anyám 6 elemit, 4 polgárit és 2 év gyors- és gépíróiskolát végzett, álláslehetőség miatt alig 19 évesen Debrecenbe költözött albérletbe, nővérével (nagynénémmel-keresztanyámmal).

Pár év múlva itt, a munkahelyén ismerkedett meg apámmal. 1 év múlva megesküdtek, rá 1,5 évre jöttem én, majd erre nem egészen 2 évre öcsém. Apai nagyanyámmal laktunk, komfort nélküli félig-vályog házrészben, szoba-konyha-előszobában, 5-en.(Később a másik házrész lakóitól megvették a részüket és egybenyitották a mienkkel - így nagyanyám a konyhából beköltözhetett az ő szoba-konyhájukba. Mikor nagyanyám meghalt, én 14 éves voltam - az ő szobája lett az enyém, a konyhája pedig, szobává alakítva, az öcsémé.)

Anyám 40 évet dolgozott, eleinte gyors- és gépíróként, majd gépi számlázóként. Akkoriban még elmehetett volna 55 évesen nyugdíjba, de nem tette, mert szükség is volt rá a munkahelyén, meg neki a 40 évre is. Közben elápolta munka mellett, iszonyatos nehézségek közepette 2 évig apámat, aki 61 évesen, halt meg, anyám ekkor 52 éves volt. 58 évesen azért kellett otthagynia munkahelyét, mert nagyanyám, az ő anyja, tőlünk 90 km-re állandó ápolásra szorult agyvérzése után. Így itthagyta otthonát teljes 5 évre, s az itthoniaknak nyilván muszáj volt átvenni rendszeres odajárással az otthagyott állatait, házát, kertjét; amellett, hogy mindenki dolgozott.

Pár éve egyedülálló öccsének - szintén 90 km-nyire - volt béldaganata, akit ki más, mint ő ápolt másfél hónapig a műtét után, odaköltözve. Megszakadva a munkától tette rendbe annak igencsak elhanyagolt háza környékét és szüleik, nagyszüleik igen elhanyagolt sírjait... mert nyilván azok is akkor vannak rendbe téve, ha anyám elutazik és megcsinálja.

Mikor eléggé nagy műtétem volt, ő még akkor a mostanihoz képest jobb erőben volt; idejárt naponta és megfőzött, megcsinálta a legszükségesebbeket. Mikor 3 éve vállam tört és gúzsban voltam, főzött ránk, de már eljárni nem tudott, akkor Dani kétnaponta hordta biciklin a kaját. Mikor Szilvinek kamatos kamattal triplájára szaporodott az egyetem alatt  felvett diákhitel és nem maradt más megoldás arra, hogy egyszer az életben valaha túllegyünk rajta, mint hogy a megállapítottnak havi többszörösét befizetni, akkor rajtam kívül ő is és keresztanyám is beszálltak - 2,5 évig fizettük 3-an! -, hogy megoldódhasson a gond.

Keresztanyámnak számtalanszor voltak/vannak egészségügyi gondjai, ő sokkal többet volt kórházban, többször műtötték, anyám volt az, aki naponta járt hozzá tömegközlekedve és cipekedve akkor is, mikor két kisgyerek és férj várta otthon, meg később is, mikor már felnőttünk, ha kánikula volt, ha nagy hó, akkor is - mi csak párnaponként -, s mikor hazakerült a beteg, ő volt az, aki továbbra is hetekig járt hozzá naponta időre megfőzve, ételt cipelve és a háztartását vezetve.

Nem beszélve arról, hogy 4 unokája született; a legidősebb, Szilvi épp az apám ápolása közbeni időszakban, és mindegyiknél ő volt ott segíteni mindig, mindenkit, mindenben. Akkor nem gondoltam bele, utána viszont sokszor: honnan volt ereje hajnalban klinikára menni apámhoz, utána be a munkahelyére, ledolgozni a munkaidőt, utána megint ki a klinikára, késő este haza, és még az unokája fürdetésében segíteni. (Szilvivel 3 éves koráig még ott laktunk.)

Ha kellett, rendszeresen hozta-vitte bölcsődébe-óvodába valamelyiket, mikor rajta kívül más ember osztódni már nem tudott. Ha gyed után visszaálltam munkába és túlóra volt, ki más volt, aki helytállt otthon a kisgyerekek mellett, mint anyám. Én nem is tudom, anyám nélkül mindenkivel mi lett volna. És fogalmam sincs, hogy honnan vette az erőt, hogy bírta mindezt. Csak sejtem...

Pedig ez csak dióhéjban ennyi. Ő napról napra, évtizedeken át szolgálatra kész, rengeteg dologra figyelvén egyszerre. Igaz, elmondható: anyám egész életében nem mozdult ki 100 km-es körzetnél messzebb. Nem üdült, nem kirándult, nem járt sehova, s csak annyit adott magára, amennyi a létszükséglet egy dolgozó nő számára. Utána már nem csináltatta meg a fogát - kihulltak -, szökőévben ment fodrászhoz - egyébről nem is kell beszélünk. Az olvasáson kívül neki soha semmi kikapcsolódása, hobbija vagy szórakozása nem volt. Azt viszont imád, hihetetlen mennyiségű könyv van a háta mögött, és fantasztikus az olvasási sebessége. De nem panaszkodott soha, hogy bármire is vágyna vagy igénye lenne, sőt.

Ő az a fajta, aki mindig csak adott, szolgált és szinte semmit nem kapott...

Mai napig, hála istennek, tudok hozzá menni mindenféle lelki traumámmal. Mikor nagy baj ér, hozzá fordulok először, s már az is óriási segítség, hogy neki elmondhatom. Már a szavai is: balzsam és gyógyszer. És el sem tudom nélküle képzelni az életet...

Tudom, ez értelmetlen elgondolás - mindenkinek el kell menni. De neki nem szabadna. Ki lesz akkor az én anyukám?!?

...

Boldog anyák napját neki, Isten tartsa meg sokáig még köztünk...



  

Az anya

Az anya szeret,
örökké és önzetlen
lélegzik érted.

Lehetsz bár gyarló,
bűnös, hálátlan vagy rút,
ő ott van veled.

Szerethetsz bárkit,
ám a fonál fáradhat,
túl gyenge lehet.

Önfeláldozó
jó lélek, veled akár
viszi kereszted.

Tény és valóság:
csak anya és Isten, ki
feltétlen szeret.