Anyák napján

Olyan hamar lett anyák napja a kései húsvéthoz képest, hogy jómagam csak pár napja kaptam észbe.

Annál nagyobb örömmel köszöntöm őt, aki még mindig, erején túl is mindent megtesz, hogy mindenki másnak jobb legyen.

Van, hogy ébredés után órákig nem tud elindulni - nem engedelmeskednek az ízületei, izmai. Van, hogy 11-ig rosszul van, utána megy a kertbe, mert ásni kell és veteményezni.  Van, hogy kétségbeesve hívogatjuk estefelé, óhatatlanul a legrosszabbra is gondolva, hiszen egyedül lakik a rozzant házban, bármi megeshet... mire aztán a többedik körtelefonra kiderül, hogy hát kint volt a kertben, hisz muszáj locsolni, olyan száraz a föld!

Még húsvétkor képes volt és fél napig vendégséget tartott, ami felért egy esküvői felhozatallal, pedig csak a távolabb élő lányom jelentkezett be hozzá harmadmagával - mi szándékosan nem vonulunk hozzá népünnepekkor csapatostul, ha nem muszáj; inkább rövid betoppanásokkal nézzük meg, mert óhatatlan, hogy erejét meghazudtolva az utolsó bőrt is lehúzva magáról, képes és lagzit csap. Ilyen szempontból én a kímélet mellett vagyok már régóta. Magamról tudom, pedig nem én vagyok 80 éves, hogy mekkora strapa egy vendégjárás az egy szem háziasszonynak... én is megcsináltam húsvét másnapján, ki is purcantam többféle szempontból, de hát én még nem szólhatok egy szót sem. Viszont éppen ezért tudom, hogy akkor neki milyen nehéz... és mégis csinálja.

Nem is csoda, hogy nincs semmije megtakarékoskodva, szétosztogatja mindenét... ő az a típus, aki a kisnyugdíjából ad a koldusnak; az, aki a szomszéd idős embernek visz át abból, amit főz vagy süt; az, aki a másik szomszéd éhes kutyáit eteti; az, aki ha ki tud menni a temetőbe, sajnálja az apám ismeretlen sírszomszédját a gondozatlan sírja miatt, és rogyadozó háttal és térdekkel még azt is rendbe teszi... akire - mikor már a 90 km-nyire lakó nagyanyám évekig tartó elápolása után; aztán egyedül élő öccse nagyműtétje utáni ápolása után,  mindenki baján való kisegítések-megsegítések után vagy közben végre lehetett volna egy kis nyugalma - rá lehetett sózni állandó ott-tartásra egy kölyökkutyát, mert legkisebb unokája így óhajtotta... és még sorolhatnám. Magára rég nem költ, "minek már nekem", mondja.

Hihetetlen, amilyen természet. Pedig nem volt semmi az élete... szegény gyerekkor 3 testvérrel, nagyapám fronton, közben bejöttek az oroszok... elvittek mindent a szegény családból, ami mozdítható...

Anyám 6 elemit, 4 polgárit és 2 év gyors- és gépíróiskolát végzett, álláslehetőség miatt alig 19 évesen Debrecenbe költözött albérletbe, nővérével (nagynénémmel-keresztanyámmal).

Pár év múlva itt, a munkahelyén ismerkedett meg apámmal. 1 év múlva megesküdtek, rá 1,5 évre jöttem én, majd erre nem egészen 2 évre öcsém. Apai nagyanyámmal laktunk, komfort nélküli félig-vályog házrészben, szoba-konyha-előszobában, 5-en.(Később a másik házrész lakóitól megvették a részüket és egybenyitották a mienkkel - így nagyanyám a konyhából beköltözhetett az ő szoba-konyhájukba. Mikor nagyanyám meghalt, én 14 éves voltam - az ő szobája lett az enyém, a konyhája pedig, szobává alakítva, az öcsémé.)

Anyám 40 évet dolgozott, eleinte gyors- és gépíróként, majd gépi számlázóként. Akkoriban még elmehetett volna 55 évesen nyugdíjba, de nem tette, mert szükség is volt rá a munkahelyén, meg neki a 40 évre is. Közben elápolta munka mellett, iszonyatos nehézségek közepette 2 évig apámat, aki 61 évesen, halt meg, anyám ekkor 52 éves volt. 58 évesen azért kellett otthagynia munkahelyét, mert nagyanyám, az ő anyja, tőlünk 90 km-re állandó ápolásra szorult agyvérzése után. Így itthagyta otthonát teljes 5 évre, s az itthoniaknak nyilván muszáj volt átvenni rendszeres odajárással az otthagyott állatait, házát, kertjét; amellett, hogy mindenki dolgozott.

Pár éve egyedülálló öccsének - szintén 90 km-nyire - volt béldaganata, akit ki más, mint ő ápolt másfél hónapig a műtét után, odaköltözve. Megszakadva a munkától tette rendbe annak igencsak elhanyagolt háza környékét és szüleik, nagyszüleik igen elhanyagolt sírjait... mert nyilván azok is akkor vannak rendbe téve, ha anyám elutazik és megcsinálja.

Mikor eléggé nagy műtétem volt, ő még akkor a mostanihoz képest jobb erőben volt; idejárt naponta és megfőzött, megcsinálta a legszükségesebbeket. Mikor 3 éve vállam tört és gúzsban voltam, főzött ránk, de már eljárni nem tudott, akkor Dani kétnaponta hordta biciklin a kaját. Mikor Szilvinek kamatos kamattal triplájára szaporodott az egyetem alatt  felvett diákhitel és nem maradt más megoldás arra, hogy egyszer az életben valaha túllegyünk rajta, mint hogy a megállapítottnak havi többszörösét befizetni, akkor rajtam kívül ő is és keresztanyám is beszálltak - 2,5 évig fizettük 3-an! -, hogy megoldódhasson a gond.

Keresztanyámnak számtalanszor voltak/vannak egészségügyi gondjai, ő sokkal többet volt kórházban, többször műtötték, anyám volt az, aki naponta járt hozzá tömegközlekedve és cipekedve akkor is, mikor két kisgyerek és férj várta otthon, meg később is, mikor már felnőttünk, ha kánikula volt, ha nagy hó, akkor is - mi csak párnaponként -, s mikor hazakerült a beteg, ő volt az, aki továbbra is hetekig járt hozzá naponta időre megfőzve, ételt cipelve és a háztartását vezetve.

Nem beszélve arról, hogy 4 unokája született; a legidősebb, Szilvi épp az apám ápolása közbeni időszakban, és mindegyiknél ő volt ott segíteni mindig, mindenkit, mindenben. Akkor nem gondoltam bele, utána viszont sokszor: honnan volt ereje hajnalban klinikára menni apámhoz, utána be a munkahelyére, ledolgozni a munkaidőt, utána megint ki a klinikára, késő este haza, és még az unokája fürdetésében segíteni. (Szilvivel 3 éves koráig még ott laktunk.)

Ha kellett, rendszeresen hozta-vitte bölcsődébe-óvodába valamelyiket, mikor rajta kívül más ember osztódni már nem tudott. Ha gyed után visszaálltam munkába és túlóra volt, ki más volt, aki helytállt otthon a kisgyerekek mellett, mint anyám. Én nem is tudom, anyám nélkül mindenkivel mi lett volna. És fogalmam sincs, hogy honnan vette az erőt, hogy bírta mindezt. Csak sejtem...

Pedig ez csak dióhéjban ennyi. Ő napról napra, évtizedeken át szolgálatra kész, rengeteg dologra figyelvén egyszerre. Igaz, elmondható: anyám egész életében nem mozdult ki 100 km-es körzetnél messzebb. Nem üdült, nem kirándult, nem járt sehova, s csak annyit adott magára, amennyi a létszükséglet egy dolgozó nő számára. Utána már nem csináltatta meg a fogát - kihulltak -, szökőévben ment fodrászhoz - egyébről nem is kell beszélünk. Az olvasáson kívül neki soha semmi kikapcsolódása, hobbija vagy szórakozása nem volt. Azt viszont imád, hihetetlen mennyiségű könyv van a háta mögött, és fantasztikus az olvasási sebessége. De nem panaszkodott soha, hogy bármire is vágyna vagy igénye lenne, sőt.

Ő az a fajta, aki mindig csak adott, szolgált és szinte semmit nem kapott...

Mai napig, hála istennek, tudok hozzá menni mindenféle lelki traumámmal. Mikor nagy baj ér, hozzá fordulok először, s már az is óriási segítség, hogy neki elmondhatom. Már a szavai is: balzsam és gyógyszer. És el sem tudom nélküle képzelni az életet...

Tudom, ez értelmetlen elgondolás - mindenkinek el kell menni. De neki nem szabadna. Ki lesz akkor az én anyukám?!?

...

Boldog anyák napját neki, Isten tartsa meg sokáig még köztünk...



  

Az anya

Az anya szeret,
örökké és önzetlen
lélegzik érted.

Lehetsz bár gyarló,
bűnös, hálátlan vagy rút,
ő ott van veled.

Szerethetsz bárkit,
ám a fonál fáradhat,
túl gyenge lehet.

Önfeláldozó
jó lélek, veled akár
viszi kereszted.

Tény és valóság:
csak anya és Isten, ki
feltétlen szeret.