Cicás hangulatok...

A versírás, már nemcsak magamnak - AMF

Régi emlékként őrzöm, amikor évtizedekkel ezelőtt rámtört az ún. ihlet, és írnom kellett - ha tudtam, megtettem. Ha úgy adódott, hogy kis szabadidőhöz jutottam, letisztáztam, és beleírtam kézzel egy vastagabb A/5-ös "kockás" füzettömbbe. Utána pedig jól elrejtettem, nehogy meglássa, észrevegye valaki.
Így ment ez éveken, évtizeden át... A "könyvfüzet" ma is megvan... és már régen nem vezetem. Persze olyan is volt, hogy mire a tisztázásra lett volna időm, maga a feljegyzés, a piszkozat - eltűnt, elveszett... Sajnáltam, de mivel úgyis kizárólag magamat boldogítottam vele, vállrándítással elintéztem - ugyan, ki a fenének kell, kit érdekel?
Kisgyerekek mellett, családi teendők pörgő mindennapjaiban nem igazán volt időm saját külön lelki életet élni - meditálgatni, versekkel foglalkozni stb. Négy albérletben laktunk, a szülői házból való kezdetivel összesen 6-szor költöztem. Ebből az első zajlott egy gyerekkel, a többi kettővel. Egy-egy ilyen költözés folyamán sokszor fele cucctól megszabadultam, hiszen lehető legjobb alkalom a szelektálásra, likvidálásra, selejtezésre 1-1 költözés. Így történt ez több kiló régi levéllel, naplóimmal, cipősdobozban tárolt, majd valamikori bemásolásra váró verskezdeményezéseimmel, sőt, régi fotókkal is! Mikor annyi minden gondom volt, magam is nevetségesnek találtam: ugyan, mit akarok én ezekkel? Szemétbe vele... bizony nem dicsekszem vele, hogy nem bántam meg. Mert... de.
Nem igazán mertem megmutatni senkinek írásaimat.
Már gyerekkoromban is kicsit különcnek, mimózafélének, csudabogárnak tartottak, s ezt nem szerettem. Mármint kitűnni bármiben is a többiek közül. Hasonlítani akartam másokhoz. Emiatt mindig féltem, egész életemben, mindenféle kudarctól. A nevetségességtől meg pláne - olyan akartam lenni, mint minden más gyerek vagy fiatal.
Nem is tudom elmondani, mit éltem át, mikor - már az internet világában némi kutatgatás és hónapokig tartó rákészülés után - már bőven felnőtt, középkorú állapotban, kisgyerekes lekötelezettségektől már mentesülten, szabadabban tudtam estéimet beosztani -, reszketve be merészeltem küldeni első versem az AMF-re (Amatőr Művészek Fóruma). És mekkora volt a meglepetésem, mikor pár óra múlva megjelenésre méltatták, és még hozzá is szóltak!
Ettől kezdve új világ virradt rám. A kapott, nagyrészt pozitív, biztató vélemények lassan dolgozódtak fel bennem. Idő kellett ahhoz, hogy megérjenek, hogy ne gondoljam véletlennek, hogy picit higgyek magamban. Hihetetlennek találtam, ám ahogy egyre inkább beleástam magam az amatőr irodalomba rengeteg olvasással, tájékozódással, egy idő után magam is beláttam: nem kell szégyenkeznem.
Félév elteltével már jónéhány elismert, többkötetes költő biztató, pozitív véleményét mondhattam magaménak, többekkel levelezés indult... mindez inspirált olyannyira, hogy szinte minden áldott nap írtam. Munka előtt vagy után, este vagy éjjel. Egyszerűen jólesett, és hiányérzetem volt, ha nem tettem meg. Az AMF-en szinte naponta megjelent egy versem. Mai napig is, ha nem is mindegyiket, de az írásaim nagy részét beküldöm és megjelenik. Sokáig az AMF volt az egyetlen, a stabil, az origo. Az e téren való elindulásomban, azt hiszem, hálával tartozom annak a fórumnak.
Bár, mint írom, mai napig is beküldöm az írásaimat, ám mostanában, úgy nagyjából 500 vers/próza után már közel sem írok mindennap. Egy idő után telítődik az ember, bár bőven vannak olyan érzéseim, hogy úgy írnék, de az idő épp nem kedvez, túl sűrű, túl zajos - a versíráshoz meg kellene egy kis nyugalom, némi csönd. Az is "déja vu"-érzés, ha azt érzem: "már mindent megírtam". Pedig dehogy...
Több költő véleményét hallottam már, amelyek nagyon hasonlítottak ezekhez a gondolatokhoz. Az íráshoz lehet kedvünk, akarhatjuk, sőt, nagyon szeretnénk és esetleg várják is tőlünk - de időre, parancsra és szántszándékkal nem jön az ihlet. Van, hogy ürességet érzünk, vagy azt, hogy "már nem tudunk írni" s emiatt el is keseredünk; van, hogy meglenne a téma, de egyik megoldás szerencsétlenebb, mint a másik - és nem lesz belőle semmi.
Az írás olyan, mint egy váratlan sugallat. Borús égből egy napsugár. Jön egy kép, egy hasonlat, ami a lényeg, a születendő vers gerince - s biztosan érzed, hogy megírhatod... hogy meg tudod írni. S néha szárnyakat kap az ember... van, amit bizonyosan érzel, hogy ez jó, ezt nem szabad változtatni. Van, amikor érzed, hogy kapisgálod, de nem az igazi, s már sokadjára formálod, cseréled a szavakat, a szinonimákat, a sorokat, sokadik változtatást műveled, felét kihúzod, amikor egyszer csak megérzed: igen, ez lesz az! S érzed a tagjaidon a lecsengést, a jól végzett munka örömét. A győzelmet, hogy igen, sikerült megírnod. Beküldve az illetékes helyeken elbírálják és megjelenik, az már egy fokozat. Ha a társaknak is jó a visszajelzése, az meg már valami. Akkor válik bizonyossá, hogy tényleg sikerült átadnod az érzéseidet, a gondolataidat; azok megérintettek másokat - ez az igazi. S az a legnagyszerűbb, amikor valaki azt írja, hogy annyira átjött minden, hogy azon csodálkozott, hogy ezt ő is megírhatta volna... és hogy nem érti, vajon miért nem tudta megírni? (Ugyanezeket én is szoktam érezni mások verseinél.)
Ez nagyon jó érzés... a bizonyosság érzése. Hogy nem volt hiába. És ha semmi másért, ezért biztosan megéri.

Gondolatok 2.

Döntés

Vannak rossz döntések. S mert egy ideig a folyó a medrében folyik csendesen, azt hiszed, jól döntöttél - mondhat bárki bármit, te - jól végezted dolgod. Ám a döntések olyanok, mint a frissen eltett befőtt. Hónapok, netán évek telhetnek el, míg észleled az eredményt - néha a befőttön már vastag a penész, mire rájössz... ha rájössz. És ugyanazt a gyümölcsöt már soha nem kezdheted újra befőzni.

Keserű győzelem

Nincs keserűbb győzelem annál, mint amikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk. Másokat, akik ehhez a valakihez legalább olyan közel állnak, mint mi. De mi akarunk lenni az elsők!
S mi - teljesen logikátlanul, de bízva abban, hogy a vélt ellenfelünk lesz olyan gáláns, neki lesz annyi tartása, hogy nem választ a mienkhez passzoló viszonzást ellenünk - napokat, heteket, hónapokat töltünk azzal, hogy addig rugdossuk, alázzuk, szégyenítsük a legyőzendő szerencsétlent, míg úgy gondoljuk, végképp kitöröltük annak emlékeiből, akit magunkhoz csatoltunk. Hát ez szánalmas.

Mert kimondtad

Óvakodj jelentőségteljes, netán sorsdöntő dolgokról, eseményekről vagy emberekről gyorsan kinyilvánítani valamit. Megesik, hogy sietsz a megfellebbezhetetlennek tűnő véleménnyel, mert azt hiszed, lemaradsz valamiről, ha nem te nyilvánulsz meg elsőnek. Majd szép lassan meglepődsz, mert látod, mások másképpen reagálnak, közben elkezdesz gondolkozni is, minekutána rájössz, hogy nem volt igazad. Nem úgy van, ahogy gondoltad, tévedtél. Apró kis momentumokat hagytál számításon kívül, nem vettél figyelembe nyilvánvaló tényeket, s ezáltal a várható következményeket - lassanként találnak el a tévedés szikrái. Kinyilatkoztattál, ítélkeztél - kár volt. Legszívesebben meg nem történtté tennéd a dolgot - de már nem tudod.
Már nem visszakozol, nem akarsz, nem mersz, nem lehet - mert azt hiszed: akkor oda a renoméd. Úgy érzed, megalázkodás, ha belátod tévedésed, hogy mások igazát ismered el. Inkább hallgatsz, vagy körítesz, tódítasz véleményed mellé, cifrázod azt néha hazugsággal, vagy témát váltasz, olyat, melynél újra kezedben tartod a vezérfonalat. Csakazértis.
Pedig belül nem lesz neked könnyebb. Tisztában vagy az igazsággal, lelked mélyén te is, mások is tudják azt. Mégsem törekszel a látszaton változtatni. S addig-addig magyarázod magadnak és másoknak a bizonyítványt, hogy a végén már te is elhiszed, hogy igazad van. Sőt, megesik, hogy elfelejted az alapot, a valódi indítékot. Nem ismersz könyörületet, az alázatot még úgy sem - számodra egy a lényeg: tökéletességed látszata maradjon fent.
Pedig nem szégyen nem annak lenni. Pláne, hogy nincs tökéletesség.

Listen to your heart

Ez is egy megunhatatlan zene számomra...

Gondolatok 1.

Meghasadt szív

A meghasadt szív lehet maga egy infarktus. De előfordul, hogy a hasadó szív emésztő, mérhetetlen bánat, olyan tartós fájdalom, melyet infarktus nélkül túlélni még nehezebb.

Fák

Ha bánatos vagy, menj a fák közé, s lélegezz mélyeket. A fák az örökkévalóság rejtelmét idézik. A lombok közt átszűrődő fény az emberben óhatatlanul reményt kelt. Ez a remény nyugalmat ad, s egyfajta sorsszerűséget vétet tudomásul; beletörődést, s ha lelkesedni nem is fogsz, de segít a lelkednek, hogy kibírja.

Csend

A lélek fájdalma nem feltétlenül vigalommal, s erőltetett társasági dínomdánommal gyógyítható. Olykor hasznosabb a csend, az egyedüllét magunkkal "négyszemközt". Elmélkedj, meditálj, gondolj távolabbra, feljebb. Egy idő után érezni fogod saját létedet, értékelni azt, érzékelni fogod az apró szépségeket, meglátod a fényt, az élet örömteli rezdüléseit. A léleknek kell a csend. A szándékos magány gyógyít, erősít. Segít önmagad megismerésében, s ezáltal talpra állni lélekben.

Balzsam a szívnek

Zajos, vidám társaságban is érezheti az ember egyedül magát. Titkolhatja, leplezheti, más észre sem veszi. Táncol, cseveg, bólogat, játszik - de attól még, magának sem vallva be - nem érzi jól magát. Hazagondol - egy kuckóra, egy kis csendre, egy halk zenére, egy könyvre, melyet ha így olvashatna, bár egyedül lenne - mennyivel szebbek lehetnének a percek. Az egyedüllét olykor balzsam a szívnek.

Cicás animációk

Annyira aranyosak, szívmelengetőek Jacquie Lawson animációi, képeslapröptetői, hogy az nem igaz! Teljesen elkápráztat bájosságuk.
Két cicás közülük...

Hétköznapi tavasz

Kellemes volt az idő, bár az ég borús, mikor hazafelé jöttem. A buszból végig a felhőket néztem, ahogy a napsugarak igyekszenek áttörni mögülük. Leszállva szinte már mindenhol kéklett a fenti látóhatár, s a kis színes felhőfoszlányok inkább csak díszítőjelleggel ékesítették itt-ott az eget.


Milyen jó, hogy reggel utolsó percben visszaléptem, és beraktam a fényképezőt a szatyromba, mondván, sosem lehet tudni... úgy döntöttem, ma nem kell menni különösebben sehova (csak itt a lakótelepen a postára, piacra és boltba... de ez az etalon, ugyebár; és ezt már megszoktuk a mindennapokban), így miért ne férne be a gép, gondoltam.


Így csaptam egy kis rövid körutat a rügyező és virágzó zöldterületek közelében, ami nagyon jólesett lelkileg. A természet mindig, minden évszakban jót tesz lelkiekben... jobb lesz a közérzete tőle az embernek.

És belibbentem megszokott szoláriumomba, melyet ilyenkor húsvét után szoktam "megtisztelni" egy öt alkalmas bérlet erejéig, majd amikor már jön az "egyszálruhás" idő, akkor még 1-2 ilyen bérlettel ráhúzok a meglévő alapszínre, s ezzel gyakorlatilag letudom az egész nyári színemet.
Tisztában vagyok vele, mennyire megoszlanak az ezzel kapcsolatos vélemények, de hál' istennek, elég jó bőröm van, nem ég le, hamar barnul, és elméletileg nem vagyok bőrileg a "veszélyeztetett" csoportban - így nekem megéri ennyi, hogy ne kelljen egész nyáron alapvető komplexusos természetem miatt farmerben járnom.
Nekem amúgy is strand-, víz- és napozásfóbiám van, s ahhoz, hogy csak negyedennyi színt elérjek, mint amit a szoli által szenvedés nélkül elérek, ahhoz rengeteg idő kéne és felesleges kínlódás olyan légkörben, ahol nem szeretek lenni. Úszni nem tudok, napozni nem bírok, a tömeget sem bírom a strandon, üdülni nem fogok (tengerpartokon pláne) - hát legalább színem legyen. Ez így van 10 év óta. És olcsóbb (nemcsak a vízparti üdülésnél, de a strandnál is jóval), gyorsabb (ami nekem nagyon lényeges), hamarabb van egyenletes sikerélmény - kész. Nekem ennyi elég.


De egyébként nemcsak erre jó - valahogy kisimít lelkileg is a szoli. Azalatt az első 2 alkalommal 6, utána 12 perc alatt csak pihen, relaxál az ember, gyógyít, "ápol s eltakar" - ezalatt tutira nem kell semmi egyébbel törődni...
Senkit nem beszélek rá, csak a magam évtizedes tapasztalatáról számolok be...


Utána még egy másik parkos részen is csaptam egy kört fotózási célból, majd megejtettem a "kötelező" elintéznivalókat, és így könnyebben vettem a postán való félórás sorbanállást is...
Már nem is gondoltam arra, mennyi hülyeség, lohajtás és szivattyú volt egész nap a munkahelyen.
Minden él és virul - végképp itt a tavasz...