A versírás, már nemcsak magamnak - AMF

Régi emlékként őrzöm, amikor évtizedekkel ezelőtt rámtört az ún. ihlet, és írnom kellett - ha tudtam, megtettem. Ha úgy adódott, hogy kis szabadidőhöz jutottam, letisztáztam, és beleírtam kézzel egy vastagabb A/5-ös "kockás" füzettömbbe. Utána pedig jól elrejtettem, nehogy meglássa, észrevegye valaki.
Így ment ez éveken, évtizeden át... A "könyvfüzet" ma is megvan... és már régen nem vezetem. Persze olyan is volt, hogy mire a tisztázásra lett volna időm, maga a feljegyzés, a piszkozat - eltűnt, elveszett... Sajnáltam, de mivel úgyis kizárólag magamat boldogítottam vele, vállrándítással elintéztem - ugyan, ki a fenének kell, kit érdekel?
Kisgyerekek mellett, családi teendők pörgő mindennapjaiban nem igazán volt időm saját külön lelki életet élni - meditálgatni, versekkel foglalkozni stb. Négy albérletben laktunk, a szülői házból való kezdetivel összesen 6-szor költöztem. Ebből az első zajlott egy gyerekkel, a többi kettővel. Egy-egy ilyen költözés folyamán sokszor fele cucctól megszabadultam, hiszen lehető legjobb alkalom a szelektálásra, likvidálásra, selejtezésre 1-1 költözés. Így történt ez több kiló régi levéllel, naplóimmal, cipősdobozban tárolt, majd valamikori bemásolásra váró verskezdeményezéseimmel, sőt, régi fotókkal is! Mikor annyi minden gondom volt, magam is nevetségesnek találtam: ugyan, mit akarok én ezekkel? Szemétbe vele... bizony nem dicsekszem vele, hogy nem bántam meg. Mert... de.
Nem igazán mertem megmutatni senkinek írásaimat.
Már gyerekkoromban is kicsit különcnek, mimózafélének, csudabogárnak tartottak, s ezt nem szerettem. Mármint kitűnni bármiben is a többiek közül. Hasonlítani akartam másokhoz. Emiatt mindig féltem, egész életemben, mindenféle kudarctól. A nevetségességtől meg pláne - olyan akartam lenni, mint minden más gyerek vagy fiatal.
Nem is tudom elmondani, mit éltem át, mikor - már az internet világában némi kutatgatás és hónapokig tartó rákészülés után - már bőven felnőtt, középkorú állapotban, kisgyerekes lekötelezettségektől már mentesülten, szabadabban tudtam estéimet beosztani -, reszketve be merészeltem küldeni első versem az AMF-re (Amatőr Művészek Fóruma). És mekkora volt a meglepetésem, mikor pár óra múlva megjelenésre méltatták, és még hozzá is szóltak!
Ettől kezdve új világ virradt rám. A kapott, nagyrészt pozitív, biztató vélemények lassan dolgozódtak fel bennem. Idő kellett ahhoz, hogy megérjenek, hogy ne gondoljam véletlennek, hogy picit higgyek magamban. Hihetetlennek találtam, ám ahogy egyre inkább beleástam magam az amatőr irodalomba rengeteg olvasással, tájékozódással, egy idő után magam is beláttam: nem kell szégyenkeznem.
Félév elteltével már jónéhány elismert, többkötetes költő biztató, pozitív véleményét mondhattam magaménak, többekkel levelezés indult... mindez inspirált olyannyira, hogy szinte minden áldott nap írtam. Munka előtt vagy után, este vagy éjjel. Egyszerűen jólesett, és hiányérzetem volt, ha nem tettem meg. Az AMF-en szinte naponta megjelent egy versem. Mai napig is, ha nem is mindegyiket, de az írásaim nagy részét beküldöm és megjelenik. Sokáig az AMF volt az egyetlen, a stabil, az origo. Az e téren való elindulásomban, azt hiszem, hálával tartozom annak a fórumnak.
Bár, mint írom, mai napig is beküldöm az írásaimat, ám mostanában, úgy nagyjából 500 vers/próza után már közel sem írok mindennap. Egy idő után telítődik az ember, bár bőven vannak olyan érzéseim, hogy úgy írnék, de az idő épp nem kedvez, túl sűrű, túl zajos - a versíráshoz meg kellene egy kis nyugalom, némi csönd. Az is "déja vu"-érzés, ha azt érzem: "már mindent megírtam". Pedig dehogy...
Több költő véleményét hallottam már, amelyek nagyon hasonlítottak ezekhez a gondolatokhoz. Az íráshoz lehet kedvünk, akarhatjuk, sőt, nagyon szeretnénk és esetleg várják is tőlünk - de időre, parancsra és szántszándékkal nem jön az ihlet. Van, hogy ürességet érzünk, vagy azt, hogy "már nem tudunk írni" s emiatt el is keseredünk; van, hogy meglenne a téma, de egyik megoldás szerencsétlenebb, mint a másik - és nem lesz belőle semmi.
Az írás olyan, mint egy váratlan sugallat. Borús égből egy napsugár. Jön egy kép, egy hasonlat, ami a lényeg, a születendő vers gerince - s biztosan érzed, hogy megírhatod... hogy meg tudod írni. S néha szárnyakat kap az ember... van, amit bizonyosan érzel, hogy ez jó, ezt nem szabad változtatni. Van, amikor érzed, hogy kapisgálod, de nem az igazi, s már sokadjára formálod, cseréled a szavakat, a szinonimákat, a sorokat, sokadik változtatást műveled, felét kihúzod, amikor egyszer csak megérzed: igen, ez lesz az! S érzed a tagjaidon a lecsengést, a jól végzett munka örömét. A győzelmet, hogy igen, sikerült megírnod. Beküldve az illetékes helyeken elbírálják és megjelenik, az már egy fokozat. Ha a társaknak is jó a visszajelzése, az meg már valami. Akkor válik bizonyossá, hogy tényleg sikerült átadnod az érzéseidet, a gondolataidat; azok megérintettek másokat - ez az igazi. S az a legnagyszerűbb, amikor valaki azt írja, hogy annyira átjött minden, hogy azon csodálkozott, hogy ezt ő is megírhatta volna... és hogy nem érti, vajon miért nem tudta megírni? (Ugyanezeket én is szoktam érezni mások verseinél.)
Ez nagyon jó érzés... a bizonyosság érzése. Hogy nem volt hiába. És ha semmi másért, ezért biztosan megéri.