Az agyaghadsereg az első kínai császár, Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) sírhelyét védő agyagkatonák, lovak, kocsik és zenészek elnevezése. Az ókori Xian (Hszien) város közelében, Shaanxi (Sanhszi) tartományban található szobrokat helyi földművesek fedezték fel víz után kutatva a Lintong (Lintung) megyében található Lishan (Lisan) hegységben, 1974 márciusában. Ebben a hegységben található a szobrok alapanyagaként használt agyag is. A harcosokon kívül kiásták a császár teljes nekropoliszát is. A figurák magassága 184-197 centiméter között változik, attól függően, hogy milyen szerepet töltöttek be a hadseregben, a legmagasabbak a tábornokok. Az alakok között vannak katonák, parasztok, lovak, hivatalnokok, akrobaták, lány-szobrok, erőművészek és zenészek. A jelenlegi becslések szerint a 3 árokban kb. 8000 katona, 130 harci szekér 520 lóval, illetve 150 lovas található – többségük még mindig a föld alatt van betemetve.A hadsereget Qin Shi Huangdivel (Csinn Sie Huang-tivel) temették el i. e. 209-210-ben. Az építmény és a szobrok célja az volt, hogy biztosítsák a császár uralmát a túlvilágon is. Egyesek úgy vélik, hogy védelmi okokból készítették őket.
Az agyaghadsereg, bár nyilván nem teljes létszámban, de látványos sokaságban, valósághű másolatokban látható volt pl. Budapesten is - mi most szeptemberben tekintettük meg a Felvonulási téren. Érdekesség volt még, hogy a szobrok megvásárolhatóak voltak. Bármelyik! Nem egy szobron láttuk is az "Eladva" táblát... Mi is gazdagodtunk nemcsak e nagyszerű élménnyel, az agyba-főbe fotózás lehetőségével, de kis ajándékdobozokban, emberi áron megvásárolható mini agyaghadsereg-készlettel is.:)
Egy sokepizódos japán rajzfilmsorozat készült egy aranyos kiscicáról, Chiről. Mindegyik pár perces. Belőlük az első négy részt felteszem ide, érdemes megnézni!:) Szeretettel ajánlom mindenkinek, akinek egy kis vidámságra, szívmelengetésre van szüksége és szereti a cicákat...
Ma lett 24 éves, hajnali 3.15-kor.:) Olyan aranyos volt, hihetetlen számomra, hogy "kaphattam" egy olyan babát, aki előírásszerűen nyugodt, elégedett, és csak akkor sír, ha éhes. És még eszik is... Másfél-kétévesen már a bölcsiben is a gondozónők kedvence volt, szőke, göndör nagy hajához a nagy, buci, kiskacsás homlok, aztán két nagy, lefele hajló és egymástól kicsit távolabb álló sötét szem, amivel pillanat alatt úgy tudott nézni, hogy a kő is meghasadt... Mindenki szerette, mert szófogadó, aranyos, szép és nagyon-nagyon kedves volt. Mindenkihez odament és megsimogatva közölte, hogy "én téged szejetjek". Idegenekhez is, nem csekély meglepődésükre (ami már néha kicsit ciki is volt.:)) Hát csoda, hogy mindenki imádta? Kishercegnek nevezték... A betegségtortúrákról már írtam, amiket átéltünk... aztán persze ő is átesett a tinédzserkor nehézségein, volt flegma, rendetlen, szájalós (azért előfordul néha, hogy nem csak dicshimnusz írható róla:)); de szétnézve - másokhoz képest - nem volt vészes. Veleszületett s aztán tudatosan alakított érzékenysége, kedvessége, humanitása, valamint értékrendje, becsületessége alaptulajdonságai lettek. Műszaki szakközépben érettségizett, majd két év technikusi következett, mechatronikus lett - sajnos, szakmájában nem tudott elhelyezkedni, elég sokat szenvedtünk a munkahelykeresések és munkanélküliség következtében... Rengeteg ismerőse van, hiszen lassan már 10 éve lesz, hogy zenél. Rocksuliba járt évekig, dolgozott rádiónál hangtechnikusként, igaz, alapítványi munka keretében. Most ifjúsági irodában recepciós munkakört tölt be. Olyan szerencsés természete van, hogy mindenhol kedvelik. Eleinte évekig jártam a koncertjeire, ahol mindig nagy büszkeség töltött el és a sírás fojtogatta a torkomat. Nem tudom, kire ütött vagy honnan szedte azt, hogy tud és szeret is színpadon szerepelni... élvezi azt. Igazándiból nem tudom, mi lett volna velem nélküle, mikor lassan 2 éve, hogy ripityára ment a jobb vállam. Azt azt követő 3 hónap táppénzen létből az első 6 hétben, amikor padlón voltam mentálisan és némi depiben, utca-, tömegközlekedés- és emberfóbiában szenvedtem és szó szerint tehetetlen voltam, akkor ő épp munkanélküli volt - mai napig vallom, ez nem volt véletlen! Úgy tudtuk fenntartani a környezetünkben a magunk ellátásának és a rendnek látszatát, hogy azt 95%-ban Dani csinálta - jobb kezem nyaktól az ujjaim hegyéig a törzsemhez volt kötve Gilchrist-kötéssel (gipszelni nem lehetett). Mindig kísért a kontrollokra, tartotta a táskám, kabátom, rendezte az irataim, vizitdíjat - mert azalatt természetesen végig volt olyan is! - játszotta a fogas szerepét és félnapokat elszórakozott velem a kórházas napokon. A gúzs leszedése után 8 hét gyógytorna és kezelés következett, ebből az első 3 hét alatt neki kellett, hogy elkísérjen gyalog - különben képtelen lettem volna menni, reszkettem a "kinttől", az újabb eséstől -, megvárjon, hazakísérjen. Naponta bevásárolt, mosogatott, állatokat rendezte - a legteljesebb természetességgel. Ha ő nincs, én a baleset napján tán kórházba sem megyek. Ő erősködött, kísért el, és természetesen igaza volt... Ő a férfitámasz a családban a család idős, egyedülálló tagjai mellett... mindig számíthatnak rá. Szóval... jó srác. Köszönöm Istennek, hogy van, és ilyen. Isten éltessen sokáig, Dani "baba"!
Zavart büszkeség
Tudod, hiába próbálkozom, mert el jól nem mondhatom, mit éreztem aznap, mikor először álltál színpadon. S mit éreztem, mikor már többedszer vetült rád a fény a színház színpadán, klubokban, rendezvényeken s a város főterén, mikor a harsány rockifjúság ugrálva küldte a rock jelét a magasba, csápolva, veled együtt a dalokat ordítva...
Mit tehet ilyenkor egy anya, mint dobogó szívvel, némi zavart büszkeséggel egy homályos sarokba húzódva torkában a gombócot szorítja, könnyeit szaporán elpislogja, sikeredért végig izgulva vegyes érzéseit leküzdi, s meghatottságát buzgó fényképezéssel leplezi... s hogy az örömtől lelke rögvest szétpattan, csak azt, csak azt ne vegye észre senki.
Régi roskadozó ház málló vakolattal. Méltóságteljesen áll mégis... talán varázslattal lepte be hátsó falát a jótékony repkény? Miféle titkokat őriz a félhomály, hova nem jut soha fény? Elülső oldalát vöröslő vadszőlő borítja vastagon, nap sugara nem hatol át a bíbor lombokon. S ahol a rozzant kerítésnek látható a nyoma, a nagy ecetfának óriási lombja vet árnyékot a felfutó borostyánra... Ha belépnék a házba, vajon mit látnék, miféle rejtélynek árnya bujkál bent, a pókhálós szobákba'? Az ősz színes leplet terít titkokra, tárgyakra, a novemberi bágyadt napfény nyugalmat árasztva üzeni: ez csak az elmúlás, egy régi, elhagyatott ház, üres, senki nem lakja... s az ócska ablakpárkányon helyeslőn hunyorít egy feketén csillogó, sütkérező macska.
"Nehéz az élet" - mondjuk néha, magunk is tudva, hogy közhely, ám ezzel lehet legegyszerűbben kifejezni, hogy bizony egyik gond elmúlik és kettő jön helyébe... Ezért ki kell használnunk azokat a szép perceket, melyek adódnak. Minden apróságban meg kellene látnunk a szépséget - mert ott vannak. A szürkeségben, az esőben, még a hidegben is észre lehet vennünk oly sok dolgot. Könnyű mondani, mert nem mindegy, milyenek azok a gondok. Nem mindegy, hogy csak szomorú vagyok vagy igazságtalanul bántott valaki, rosszul esett valami - és akkor felvidíthat egy sárga virág, egy barna kutyaszem. Sajnos, vannak igazi bajok, melyeken nem léphetünk át, valódi veszteségek, szenvedések, örök fájdalmak - hiszen ezek olykor tartósan betegségbe sodorhatják az ember lelkivilágát. De akkor is... talán mindennap van valami, amiért aznap érdemes volt felébredni. Keressük meg!
Régmúlt gyöngyszemek
A jelenben mindig ott vannak az árnyak, a gondok, küszködések, és sötét félelmek, mert nem tudhatjuk, mit rejt a holnap, s a gyöngyszemet eltakarják titkos rejtelmek.
Nem tudod, hogy megoldható-e a csomó, hogy szabad akarattal feloldható-e a görcs, hogy pótolható-e a hiány, mit nem tölthet be semmi, a jelent illetően úgy tűnik, nem lehetsz bölcs.
Ha visszagondolsz a múltra, előhíva az emlékeket, akkor eszmélsz rá igazán, mikor voltál boldog, ha már nem játszanak szerepet mellettük az akkor kísérő, nyomasztó, fájdalmas dolgok.
S a múlt maradandó gyöngyszemei a jelenben már fényesen ragyognak, s mindig utólag döbbensz rá, hogy gyöngyszem volt egy homoknak, kavicsnak hitt mozzanat.
A múlt akkor fénytelennek tűnő dolgaiból egy akkori perc, óra, hónap vagy év most vált jelentőssé… s egy pillanat, egy arc, egy mozdulat, egy kéz – melyeket el még nem felejtettél – talán most lett szép.
Hullócsillagok
Miközben rohanva lót-fut az ember, és otthoni teendők végtelen sora veszi körül, az agy közben nem pihen, bár a kéz rántást kavar, borsót fejt vagy épp port töröl…
Elmereng, egy-egy sötét pontnál is megáll, árnyélményt fejtegetni próbál, mint régi kötést a kéz… s a szem, mely már elfáradt évek sora alatt, már nem a rántást látja, vagy képernyőn a port, a távolba néz…
Néha a lényeges, ami eltűnt, amire sehogy sem emlékszünk… Köztük a hullócsillagok, apró kis emlékek átláthatóbbak, maguktól értetődőek, mint az, hogy miért, hogyan is következtek be azok a sorsdöntő mérföldkövek.
Minden napnak a maga öröme
Elalvás előtt mindig végiggondolom, mit termett ez a nap, melytől most búcsúzom. Néha túlcsordulnak a zajos történések, s gondolatban még félig sem érek, - annyi új benyomás, kaland és élmény, némi siker, szép szavak vagy remény, tiszta öröm és fénylő szeretetláng, vigasz, szépség vagy épp egészen más: szürkeség, gond, baj vagy betegség, csalódás, nyűg vagy szeretetlenség, meg nem értettség vagy szavaknak éle, rosszindulat, szorongás réme... és sorolhatnám a jókat s a rosszakat, melyek nyomai betöltik napunkat - ha a túlpörgött napot épp végiggondolom, fel sem dolgozom, hisz elnyom az álom.
Van persze, hogy sokkal szürkébb a nap, új élmény hozzánk nem sok juthat, van, hogy taposómalom az egész, s az ember úgy érzi, már teljesen kész... ha eseménytelenül gyászos s örömtelen, kedvetlen, még akkor is mindenféleképpen minden napnak megvannak a pillanatai, melyeket azért, igen, meg lehet találni, még akkor is, ha a rossz történések adnak neki kesernyés hátteret, jelleget, s húztak benne mélyebb rovásokat. Az ember azért sokszor rácsodálkozhat, ha aznap mégiscsak volt valami igaz, valami tiszta, valami fényes, valami jó... VALAMI, amiért mégis, mégis érdemes volt aznap felébredni.
Egy csodálatos kiállításon jártam szeptember elején, melynek megnyitójára Zsolt bátyám hívott meg, aki ezért utazott Debrecenbe Miskolcról. Művészbarátja, Szabó Antónia sok-sokadik megnyitója volt ez, és milyen gyönyörű!Zömében itt selyembatik és ötvöszománc műveket állított ki, de ő lényegében fotóművésztől kezdve keramikus, festő, író, tanár és sok minden egyéb is. Boldog voltam, mert bátyám bemutatott neki mint testvérét, és azt mondta rólam, hogy szép verseket írok, s hogy láthattam Antónia napfényt, életet, vidámságot, szépséget árasztó munkáit - fotózva agyba-főbe -; na meg azért is, mert Zsolttal találkoztam, akivel ez ritkán adatik meg.
A művésznő gyermekkori/serdülőkori önmagát úgy jellemzi, hogy örök renitensként (ami tulajdonságot apjától örökölt) szegült ellen világszerte elismert fotóművész édesapja törekvésének, hogy őt is a művészet hívévé tegye, a laborálás általa kidolgozott „titkaiba” beavassa. Figyelt, de nem adta be a derekát. Majd az érettségi évében, amikor döntéskényszerbe került további sorsát, tanulmányait illetően, jött villámcsapásként a felismerés – fotóriporter lesz. Önként vállalt előképzés Vencsellei Istvánnál, ahonnan egyenesen vezetett az út az Atommagkutató Intézetbe (így aztán a villámcsapásként jött felismerés eleje megvalósult: fotós lett, a vége nem: nem lett riporter belőle, már csak azért sem, mert az ATOMKIba felvételizett, ráadásul az előtanulmányok mentén, addigra már nagyobb rálátása lett a szakmára). Találkozás Horváth Istvánnal, hivatalos „mesterével”, későbbi férjével. Mint azt István is elmondta, a kutatóintézeti háttér kiváló terep volt a kísérletezésre, amit mindannyian végeztek ott, egymás mellett.
Ősz és a vele járó gondolatok... Ilyentájt, november bő derekán már nemigen van részem tobzódni az ősz színeiben, sajnos. Kinti megnyilvánulásom egész héten ködben, nyálkás időben, vastag rétegnyi, csúszós falevélszőnyegen járkálva történt csupán, reggel 7-kor, amikor már éppen kivilágosodik, illetve délután 5 környékén - amikor már esti sötétség honol. Az állandó köd olyan hatást kelt, mintha folyton esne az eső. Külvilágtól elzárva dolgozom, ablak nélküli, pár éve még raktárépület gyanánt épült, közben átalakították szövegelőállító-nyomdarészleggé - így ajtón szellőztetünk. Bár láthatok napközben is kinti fényt, ha előremegyek és ki az udvarra... csak legtöbbször elfelejtődik a taposómalomban, idő sincs még ennyire sem. Így egészen ajándékként érzem át a hétvégi nappali fényt, már amennyiben van...
Őszi gondolat
Magasban úszó fellegek tovasuhanó játéka gyönyörködtet, felhőszínekben tobzódom, lélekben velük utazom távolra, messzire, el... de utamat testben a földön járom, s bár felhők fodrába kapaszkodom, itt lent minden érzékem' rabul ejtette a megsápadt őszi levelek fáradt zizzenése. Ősz illatát sodorja az ökörnyál... ha akarom, ha nem, szívdobbanásom feléd száll.
Hidegben várakozva
Nyirkos sötétség vár estefelé a buszmegállóban, sokáig topogok behúzott nyakkal - mely köré a szél csavar sálat -, s eszembe jut - szinte most volt még -, hogy ugyanitt, ugyanilyenkor levegőért kapkodtam, mit előtte felforralt a nap magának, s hevétől szenvedett ember és állat… el sem hiszem…
Szemüvegemen pukkanva pöttyen az esőcsepp, ernyőt húzok, miközben az eső nagyot kortyol belőlem.
Késő őszi harmónia
Két szürke kő között késő ősszel szárba szökkent s kinyílott egy halványlila petúnia... akkor, mikor már csak álom a szín, harmónia. Ki várt rá vajon? Ki tehet róla? Hisz már virág sincs, se híre-hamva, csak érett avar, mit a zord szél kavar összevissza.
Az élet jelképe lett két szürke kő között, kevéssel fagypont fölött a kimondatlan, biztos vég előtt egy új élet teremtődött konok önerőből, a ritka, gyér napsugár felé imádkozva magának utat, leélni azt a keveset, mi neki még adatott: az életre - mely pár óra csupán számára, mégis - igent mondott.
Az agyaghadsereg az első kínai császár, Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) sírhelyét védő agyagkatonák, lovak, kocsik és zenészek elnevezése.
Bejegyzések
