Ősz

Ősz és a vele járó gondolatok...
Ilyentájt, november bő derekán már nemigen van részem tobzódni az ősz színeiben, sajnos. Kinti megnyilvánulásom egész héten ködben, nyálkás időben, vastag rétegnyi, csúszós falevélszőnyegen járkálva történt csupán, reggel 7-kor, amikor már éppen kivilágosodik, illetve délután 5 környékén - amikor már esti sötétség honol. Az állandó köd olyan hatást kelt, mintha folyton esne az eső.
Külvilágtól elzárva dolgozom, ablak nélküli, pár éve még raktárépület gyanánt épült, közben átalakították szövegelőállító-nyomdarészleggé - így ajtón szellőztetünk. Bár láthatok napközben is kinti fényt, ha előremegyek és ki az udvarra... csak legtöbbször elfelejtődik a taposómalomban, idő sincs még ennyire sem. Így egészen ajándékként érzem át a hétvégi nappali fényt, már amennyiben van...

Őszi gondolat

Magasban úszó
fellegek
tovasuhanó játéka
gyönyörködtet,
felhőszínekben
tobzódom,
lélekben velük
utazom
távolra, messzire, el...
de utamat testben
a földön járom,
s bár felhők fodrába
kapaszkodom,
itt lent minden érzékem'
rabul ejtette
a megsápadt őszi levelek
fáradt zizzenése.
Ősz illatát sodorja
az ökörnyál...
ha akarom, ha nem,
szívdobbanásom
feléd száll.

Hidegben várakozva

Nyirkos sötétség vár
estefelé a buszmegállóban,
sokáig topogok behúzott nyakkal
- mely köré a szél csavar sálat -,
s eszembe jut
- szinte most volt még -,
hogy ugyanitt,
ugyanilyenkor levegőért
kapkodtam, mit előtte
felforralt a nap magának,
s hevétől szenvedett
ember és állat…
el sem hiszem…

Szemüvegemen pukkanva
pöttyen az esőcsepp,
ernyőt húzok, miközben
az eső nagyot kortyol
belőlem.

Késő őszi harmónia

Két szürke kő között
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.

Ősz színei

Tudom, sokan nem szeretik, de én mindig csodájára járok. Évtizedek óta kedvenc évszakom.
A nyári, sokszor alig túlélt hőség-hetek után számomra néha szinte megváltás, mikor érkezik. S emellett a pompázatos színek, amelyek gyönyörködtetnek, fantasztikus látvány.
A megnyugvás, elmerengés, emlékezés időszaka. Felkészülés a hosszú, téli estékre, Mindenszentek, halottak napja... az elcsendesedés. Egyszerűen - szeretem.
Még 1-2 héttel óra-visszaállítás előtt munka után volt egy félórám, amikor a lemenő nap fényében fotózhattam az őszi színkavalkádot... azóta ez nem lehetséges. Majdnem sötét van még, mikor indulok, és konkrétan este, mikor kijövök a munkahelyről. Így, ha még őszi lombokat, tájat akarok fotózni, nincs más hátra, mint hétvégén kora délután felkerekedni.
Így tettünk fiammal múlt szombaton is, csupán a lakótelepi őszt fotózva, ami nem is olyan kevés, ha megnézzük, hogy kb. 12 buszmegálló veszi körbe ezt a részt, és csupán ennek a lakótelepnek a lakossága annyi, mint mondjuk, Derecske városé...

Őszi hangulat

Bevillan a kép,
mikor óvodás fiammal
egyik októberben
csellengtünk az erdőn,
könnyedén, tekergőn
vettük a napot
s az avar, mi nekem térdig sem ért,
fiamat vállig eltakarta,
s kacagtunk, hogy zörgött minden,
olyan örömtelt és könnyed volt
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...

S eszembe jut az is,
egy másik októberben
kisiskolás lányommal
leültünk a félméteres avarba
s csak kacagtunk,
sertepertéltük a készséges leveleket
kupacokat alkottunk,
közben ő elmesélte
mi történt ma vele,
körülöttünk az ősz hangulata
s a néptelen erdei út...
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...

Őszi béke

Óriástölgyek alatt
halad el az utam
nem szállok buszra,
bár ezer dolgom lenne...
itt bokáig ér az avar
újra gyerekként
gázolok benne,
s ahogy haladok,
léptem szelet kavar,
a levélszőnyeg
zizzenő könnyedséggel
huppan arrébb...

Csend és áldott
nyugalom honol,
szellőztetem
zsongó fejem -
nyűgök, gondok,
hagyjatok engem,
áhítom a békét...

Felfelé tekintek...
a lombkoronák már
nem takarják el -
a szikár ágak között,
magasan az erdő fölött
biztatón tekint rám
a kék őszi ég.

Oson az ősz

Megkérdeztem a fákat:
vége-e már a nyárnak?
Aranylevél hullt lábam elé,
látom, ez már a válasz...

Megkérdeztem a felhőt:
szelet hoz-e vagy esőt?
Hűvös vízcsepp hullt fejemre,
jelezve: közel az ősz.

Megkérdeztem a fecskét:
őrzi-e még a fészkét?
Üres a fészek, hosszú útra
húz Délre a fecskenép.

Megkérdeztem az árnyakat:
mért nyúlnak hosszan a fák alatt?
A lemenő Nap fénye felelt...
más szögből vöröslik, simogat.

Megkérdeztem a Holdat,
miért is ébred hamarabb?
De hisz' fenn kell lennie az égen,
ha már elszunnyad a Nap.