Késő őszi harmónia

Lelkileg nagyon megviselt ez a hét, különösen ez a mai nap.

"Legszívesebben elbujdosnék vagy fel sem kelnék" érzésekkel voltam (vagyok?) tele.

S már eltűnni készültem, mikor gondoltam, csak bemegyek a Poetra, látván, kaptam jónéhány kommentet a véletlenül épp 100. megjelent versemre, a Késő őszi harmóniára. Ott a sok szívmelengető gratuláció között találtam egy linket Kicsikingától... és már nem a padlóérzéstől sírok.

Kinek jutott eszébe, hogy az én versemet youtube-ra vigye? Hihetetlen...

Késő őszi harmónia

Két szürke kő között,
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett,
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött,
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.

És itt találtam egy utalást is egy gyönyörű számra, mely előtt szintén magamat olvastam...

Dallam neked

Csak szavakat írok neked,

és messziről küldök hozzád

életjeleket,

oly távolra nem röpíti a szél

néma gondolataimmal az

érintésemet...

Pedig

jó lenne puhán megsimítani

mindennapoktól törődött

kedves arcodat,

jó lenne, ha hallanád

lelkemből neked kottázott

őszinte dallamaimat.

Ősz

Ősz és a vele járó gondolatok...
Ilyentájt, november bő derekán már nemigen van részem tobzódni az ősz színeiben, sajnos. Kinti megnyilvánulásom egész héten ködben, nyálkás időben, vastag rétegnyi, csúszós falevélszőnyegen járkálva történt csupán, reggel 7-kor, amikor már éppen kivilágosodik, illetve délután 5 környékén - amikor már esti sötétség honol. Az állandó köd olyan hatást kelt, mintha folyton esne az eső.
Külvilágtól elzárva dolgozom, ablak nélküli, pár éve még raktárépület gyanánt épült, közben átalakították szövegelőállító-nyomdarészleggé - így ajtón szellőztetünk. Bár láthatok napközben is kinti fényt, ha előremegyek és ki az udvarra... csak legtöbbször elfelejtődik a taposómalomban, idő sincs még ennyire sem. Így egészen ajándékként érzem át a hétvégi nappali fényt, már amennyiben van...

Őszi gondolat

Magasban úszó
fellegek
tovasuhanó játéka
gyönyörködtet,
felhőszínekben
tobzódom,
lélekben velük
utazom
távolra, messzire, el...
de utamat testben
a földön járom,
s bár felhők fodrába
kapaszkodom,
itt lent minden érzékem'
rabul ejtette
a megsápadt őszi levelek
fáradt zizzenése.
Ősz illatát sodorja
az ökörnyál...
ha akarom, ha nem,
szívdobbanásom
feléd száll.

Hidegben várakozva

Nyirkos sötétség vár
estefelé a buszmegállóban,
sokáig topogok behúzott nyakkal
- mely köré a szél csavar sálat -,
s eszembe jut
- szinte most volt még -,
hogy ugyanitt,
ugyanilyenkor levegőért
kapkodtam, mit előtte
felforralt a nap magának,
s hevétől szenvedett
ember és állat…
el sem hiszem…

Szemüvegemen pukkanva
pöttyen az esőcsepp,
ernyőt húzok, miközben
az eső nagyot kortyol
belőlem.

Késő őszi harmónia

Két szürke kő között
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.

Varjak

Itt vannak a varjak! Pár hete még sehol sem voltak, most viszont ha kilépek az utcára, minduntalan látom őket.
Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte párméterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legsűrűbben ezekben az évszakokban párban fordulnak elő. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán - van belőlük jónéhány - madáretetők díszítik a fákat; de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószínűleg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra.
A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal; hiszen hál' istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek.
Egy időben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ő madáreleségéből az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnabőrt is... nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora csőröket az éber, figyelő gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már 3-4 órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet tőlük.
A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszülő izmokkal, ugrásra készen lesik - az ablak mögül - az éneklő szárnyasokat...
Most őszutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns csőrüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár.
Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is.
Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés - ők a túlélés mesterei. Nem szenvednek - legalábbis látványosan biztos, hogy nem - tűrnek, élnek, vannak - túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk...

Varjak

Varjak,
ti csillogó bársony,
mélyfekete lények,
egyszerűn igénytelenek,
csodállak titeket.
Ha téli napon dideregve,
hideglelősen fázva
nézem seregetek,
kik a semmiben keresitek
bizonytalan „kenyeretek”,
mindig elgondolkozom,
s mélyen magamba szállva
döbbent meg létetek,
mily természetes nálatok
a percről percre írt
túlélés ténye…
titeket látva
újra és újra
bámulatba ejt
szívós, szótlan,
tűrő, harcedzett,
szuverén lényetek.

(A fotókat az interneten kerestem és találtam...)

Ősz színei

Tudom, sokan nem szeretik, de én mindig csodájára járok. Évtizedek óta kedvenc évszakom.
A nyári, sokszor alig túlélt hőség-hetek után számomra néha szinte megváltás, mikor érkezik. S emellett a pompázatos színek, amelyek gyönyörködtetnek, fantasztikus látvány.
A megnyugvás, elmerengés, emlékezés időszaka. Felkészülés a hosszú, téli estékre, Mindenszentek, halottak napja... az elcsendesedés. Egyszerűen - szeretem.
Még 1-2 héttel óra-visszaállítás előtt munka után volt egy félórám, amikor a lemenő nap fényében fotózhattam az őszi színkavalkádot... azóta ez nem lehetséges. Majdnem sötét van még, mikor indulok, és konkrétan este, mikor kijövök a munkahelyről. Így, ha még őszi lombokat, tájat akarok fotózni, nincs más hátra, mint hétvégén kora délután felkerekedni.
Így tettünk fiammal múlt szombaton is, csupán a lakótelepi őszt fotózva, ami nem is olyan kevés, ha megnézzük, hogy kb. 12 buszmegálló veszi körbe ezt a részt, és csupán ennek a lakótelepnek a lakossága annyi, mint mondjuk, Derecske városé...

Őszi hangulat

Bevillan a kép,
mikor óvodás fiammal
egyik októberben
csellengtünk az erdőn,
könnyedén, tekergőn
vettük a napot
s az avar, mi nekem térdig sem ért,
fiamat vállig eltakarta,
s kacagtunk, hogy zörgött minden,
olyan örömtelt és könnyed volt
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...

S eszembe jut az is,
egy másik októberben
kisiskolás lányommal
leültünk a félméteres avarba
s csak kacagtunk,
sertepertéltük a készséges leveleket
kupacokat alkottunk,
közben ő elmesélte
mi történt ma vele,
körülöttünk az ősz hangulata
s a néptelen erdei út...
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...

Őszi béke

Óriástölgyek alatt
halad el az utam
nem szállok buszra,
bár ezer dolgom lenne...
itt bokáig ér az avar
újra gyerekként
gázolok benne,
s ahogy haladok,
léptem szelet kavar,
a levélszőnyeg
zizzenő könnyedséggel
huppan arrébb...

Csend és áldott
nyugalom honol,
szellőztetem
zsongó fejem -
nyűgök, gondok,
hagyjatok engem,
áhítom a békét...

Felfelé tekintek...
a lombkoronák már
nem takarják el -
a szikár ágak között,
magasan az erdő fölött
biztatón tekint rám
a kék őszi ég.

Oson az ősz

Megkérdeztem a fákat:
vége-e már a nyárnak?
Aranylevél hullt lábam elé,
látom, ez már a válasz...

Megkérdeztem a felhőt:
szelet hoz-e vagy esőt?
Hűvös vízcsepp hullt fejemre,
jelezve: közel az ősz.

Megkérdeztem a fecskét:
őrzi-e még a fészkét?
Üres a fészek, hosszú útra
húz Délre a fecskenép.

Megkérdeztem az árnyakat:
mért nyúlnak hosszan a fák alatt?
A lemenő Nap fénye felelt...
más szögből vöröslik, simogat.

Megkérdeztem a Holdat,
miért is ébred hamarabb?
De hisz' fenn kell lennie az égen,
ha már elszunnyad a Nap.

Viharos hétköznap

Kicsit érdekesen alakul ez az ősz. Múlt héten még papucsban, rövidujjúban vánszorogtam haza munka után, táskámon átvetve a reggel muszájból elvitt könnyű kardigánt - pár "bevásárolt" szatyor mellett roppant hiányzott; most meg télikabátban, alatta vastag pulcsi a pólón, és mégis reszketve, pedig egyáltalán nem vagyok fázós.
A fák lombjainak őszi színei szinte még ki sem bontakozhattak, meglepő, hogy más őszökön a sokszor hetekig csodált sokszínű juharfa levelei pl. még majdnem egyöntetű zöldben virítanak - már amit nem vágott még földhöz a tegnapi 100 km-es sebességű szélvihar, mely előző éjjeltől másnap éjjelig folyamatos volt.
Egész nap jöttek a kollégákhoz a telefonok - itt egy garázs, ott egy kerítés, amott egy melléképület látta kárát a viharnak - de a reggeli buszút meglehetős mélységig felkavarta a lelkivilágomat; volt rá ideje, a hivatalosan 40 percnyi buszút majdnem másfél órás lett, a busz lépésben haladt, mindenfelé közterületi munkások szedegették az utakra zuhant derekas faágakat, de láttam megbomlott tetőket, felborult kutyaházakat, behorpadt tetejű autókat, leszakított teherautó-ponyvákat, 100 méterenként ripityára tört szélvédőelemeket az úttesten - s egész nap szólt a sziréna, éjjel-nappal "vonultak" a helyszínekre. Középületek is rendesen rongálódtak, vannak olyan települések a közelben, ahol már 24 órája nincs áram.
Nálunk csak az északi oldali zárt ablakokon folyt be a víz, párszor fel kellett szedni a vizet és eláztak az ablak alatti dolgok... Hazafelé 2 busz maradt ki, mert úttorlaszokat hárítottak el; és a háromnegyed órai toporgó, reszkető, fagyoskodás miatti visszafojtott lélegzetű várakozás a szélben és szakadó esőben a buszon már szinte nem eviláginak éreztem ezt az egészet. Pedig ennél, tudom, sokkal nagyobb katasztrófák is vannak...
Nem emelte a hangulatomat az sem, hogy a buszmegállónál lévő ház kertjében lakó "kosztos" kutyáim milyen állapotban voltak. A két kuvasz még csak hagyján, de színük csak nyomokban emlékeztetett arra, hogy valódi színük a hófehér lenne... de a kicsi, viszonylag rövidszőrű, "nem-tudom-milyen márkájú" kiskutya szarrá ázva reszketett a hidegtől a puszta udvaron, minden védelem nélkül. Mivel most renoválják a házat, lakni még nem laknak ott a gazdák, fogalmam sincs, hol tudják magukat meghúzni, amikor ilyen ítéletidő van... valami biztosan lenne, egy tető legalább a félig lebontott nyári konyha oldalán, de a kiskutya nem ment oda. Egy kicsi kutyaház van a diófa alatt, amibe - nem tudni, hogyan, de - valahogy bevackolódott az egyik 10 hónapos kuvasz, a másfél hetes anya, 9 kölykével... kész csoda, hogy egyáltalán befértek... de ők legalább nem áznak...
Fekete este volt, mire bevásárlással, szétázva hazajöttem. Rettegve hívtam anyámat, hogy a több mint százéves házban van-e még fedél a feje fölött... szerencsére nem történt nagyobb kár, szomszédai emeletes, új építményei úgy-ahogy felfogják a rájutó szélviharok nagyját.
Beültem nyakig egy kád forró vízbe, ahol lassanként felengedtem. Csodálkoztam, miért van hasi tájékon izomlázam - mire sokára rájöttem, hogy a hidegtől majd 2 óráig meg voltak feszítve az izmaim, s ez ilyenkor így szokott lenni... Mára viszont havazást mondtak... de furcsa, október 14-e van. Bármi lehet, mert már közel járunk a 0 fokhoz. Mindenesetre a mai hazafelé-út ezerszer jobb volt annak ellenére, hogy a hőfok nemigen változott: nem fújt a szél és nem áztam pacallá.
Macskáimnak a legjobb: mit sem sejtenek ezekről a negatívumokról, élik panelcica-életüket, nagyokat alszanak biztonságban. Nem jó ilyenkor a rengeteg kóbor állatkára gondolni... mindig megfájdul a szívem és tartósan rosszkedvem lesz...