Egy csodálatos kiállításon jártam szeptember elején, melynek megnyitójára Zsolt bátyám hívott meg, aki ezért utazott Debrecenbe Miskolcról.Művészbarátja, Szabó Antónia sok-sokadik megnyitója volt ez, és milyen gyönyörű! Zömében itt selyembatik és ötvöszománc műveket állított ki, de ő lényegében fotóművésztől kezdve keramikus, festő, író, tanár és sok minden egyéb is.
Boldog voltam, mert bátyám bemutatott neki mint testvérét, és azt mondta rólam, hogy szép verseket írok, s hogy láthattam Antónia napfényt, életet, vidámságot, szépséget árasztó munkáit - fotózva agyba-főbe -; na meg azért is, mert Zsolttal találkoztam, akivel ez ritkán adatik meg.
A művésznő gyermekkori/serdülőkori önmagát úgy jellemzi, hogy örök renitensként (ami tulajdonságot apjától örökölt) szegült ellen világszerte elismert fotóművész édesapja törekvésének, hogy őt is a művészet hívévé tegye, a laborálás általa kidolgozott „titkaiba” beavassa. Figyelt, de nem adta be a derekát. Majd az érettségi évében, amikor döntéskényszerbe került további sorsát, tanulmányait illetően, jött villámcsapásként a felismerés – fotóriporter lesz. Önként vállalt előképzés Vencsellei Istvánnál, ahonnan egyenesen vezetett az út az Atommagkutató Intézetbe (így aztán a villámcsapásként jött felismerés eleje megvalósult: fotós lett, a vége nem: nem lett riporter belőle, már csak azért sem, mert az ATOMKIba felvételizett, ráadásul az előtanulmányok mentén, addigra már nagyobb rálátása lett a szakmára). Találkozás Horváth Istvánnal, hivatalos „mesterével”, későbbi férjével. Mint azt István is elmondta, a kutatóintézeti háttér kiváló terep volt a kísérletezésre, amit mindannyian végeztek ott, egymás mellett.
(Barna színű szöveg: http://www.fotoagora)
Bejegyzések
