Temetőben

Gyönyörű idő volt ma. Sokkal melegebb, mint egyik-másik szeptemberi napon.

A tömegközlekedés küszködve birkózott az emberáradattal, az emberáradat pedig özönlött a temetőbe, csakúgy, mint az előző napokon.

A temetőkapunál a megszokott virágosstandoknál akkora a forgalom, hogy a tömeg az úttestre szorul, ahol percenként áll be egy-egy busz vagy troli. A temetőben a krematóriumig rengeteg virágárus, akik - nyilván logikusan - kétszeresét kérik az egyéb időszakok virágárainak.

Szépen rendbetett sírok, virágözön, gyertyafény... az utakon hömpölygő tömeg, a sírok között sem feltétlenül lehet az ember egyedül, ha véletlenül mégis, az csak a régebbi részek környékén lehetséges.

Attól függetlenül, hogy eléggé kikészít általában egy-egy temetőlátogatás, rengeteget számít a napfényes, kellemes idő. Valahogy méltóságteljesebb az ünnep, egészen más így, mintha szakadó esőben, szélben, esernyő alatt bénázva a virágokkal, kellékekkel, tudván, hogy elenyésző gyertya fog csak égni maradandóan; vagy ha szürke, ködös a halottak napja, mínusz fokokkal.

Így, mintha igazodna az ember hangulatához, vagy a hangulat igazodik aszerint, amilyen a szép őszi idő... Melankólia, derűs elmélyedés vagy fájdalmas emlékezés, belenyugvás...

Életünk az örökkévalósághoz képest egy pillanat. S mi a mindenséghez képest apró porszemek vagyunk.

Mégis, mégis ragaszkodunk ehhez a pillanatnyi porszemélethez. És hát bizony, nagyon is nem mindegy, hogyan tesszük...

Homlokomon hordom a jelet

Béke szállt szívemre,
ahogy az óriástölgyek közt
lassan, elmerengve
meleg őszi napsütésben
színes levélszőnyegen
roppanón lépkedve
sírodhoz értem, s köszönve neked,
mintha kicsit hazaérkeztem
volna... szinte irigykedtem,
ahogy ott csendben
lelked valahol távol,
messze megpihen...
Már egy évtized sincs,
s éveim száma a te korod
mutatja, amikor te
ideérkeztél, hosszú
szenvedés után
csendben megpihentél.
Tudod, apu, már dédpapa lennél...
dédunokád anyját még
ismerhetted mint csecsemőt,
betegen sovány karjaidba
vetted, s ringattad őt...
Szinte óhajtom magamnak
most melletted
ezt a virágokkal díszített
nyugalmas helyet,
mert nincs sok idő, s még
annyi mindent szeretnék
elmondani neked.
De élni kell, míg lehet,
s most lásd, gyertyát gyújtok,
míg beszélgetek veled,
a virágok értőn hallgatnak; lassan
búcsúzom, s újra itthagylak.
Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,
ahogy rendeltetett - igyekszem jól,
de néha rosszul -,
teszem, amit lehet, s hiszem,
majd találkozunk...
hisz én is homlokomon
hordom a jelet...  tudom,
hogy porból lettem,
s valamikor egyszer
- talán nemsokára -
én is porrá is leszek.

 

Aranylevelek a síron

Arcom előtt a virágözön,
s a gyertyatenger összefolyt,
míg sírok között bóklászva
kerestem egy régi mosolyt.
Mélázgatva szeltem át
gondolatban évtizedeket,
miközben szemem előtt
ezer mécses lángja égett,
sziporkázva, fényesen,
mint emlékeimnek díszlet...

Sokára találtam meg sírod,
de annál hamarabb
azt a réges-régi hangot...
Mindig szeretted az ősz színeit,
s ahol most pihensz, mindent
aranylevelek tömege borít...
Míg kerestelek, átéltem
mennyi közös élményt és
sírós-nevetős kalandot,
mely már a múlt... s eszembe
e pörgő világban, hiába,
ritkábban jut...
Könnyekkel sír a gyertyaláng,
lassan indulok. Lábam alatt
aranylevelekkel borítva
kanyarog a temetői út.

Temetőben

Mindenszentek, halottak napja - ma és holnap. De előtte s utána legalább egy-egy hétig tart a temetőjárás, halottainkra emlékezés. Tömegközlekedés, valódi tömeggel... Aztán több száz méteren fantasztikusan szép virágsorok, temetői kellékek mellett reggeltől estig lilává fagyó, reszketve toporgó árusok. Fagypont alatti hőmérséklet, de őszi verőfény, tiszta kék ég, s a temető százados fái harmonikus színeikkel valamiféle béke benyomását keltik.
Ma is anyámmal jártunk körbe csak a szűk családi kör elhunytjainak sírját... de annyi már a halottunk ismerősi, munkatársi, baráti, jószomszédi körben, hogy többször két kéz kell az összeszámláláshoz, s mindőjükhöz nem tud az ember elmenni. Meg aztán az én tájékozódási készségem, ami a nullával egyenlő; a hideg, és az anyám 78 éve és keringési zavarai, fájós lábai tettek róla, hogy ne tervezzünk félnaposnál hosszabb ideig tartó temetőzést.
Anyai részről Füzesgyarmaton van igen sok halottunk. Ha összejön úgy a szabadidő és autós segítség, akkor el szoktam menni oda is, ahol még anyai dédszüleim sírjait is meglátogatjuk, nemcsak anyai nagyszüleimét s egyéb rokonokat. Ebből most kimaradok, mert szerdára lesz öcsém által autó, ő akkor szabadnapos - s itt anyám, nagynéném a leginkább érdekeltek, és nyugdíjasok lévén ők nem függenek a hétköznapok kötöttségeitől.
Apám és apai nagyanyám sírjánál töltöttük a leghosszabb időt. Bizony, eléggé lefagytak a virágok, s befagyott a vázákba a víz... visszaemlékeztük olyan halottak napjára, ahol pólóra vetkőztek az emberek, olyan meleg volt... de olyanra is, amikor az eső szakadt, és olyan is volt, amikor hóban, szélben, s még ennél is nagyobb hidegben fagytunk szét a temetőben.



Apám sírjánál

Nagy voltál és erős,
égbe néztem rád,
gyermekszemem azt is látta,
amit senki más.

Szép voltál és bátor,
tiszta, nemes szív,
nem ismertél fáradtságot,
ha család, munka hív.

Értékrended volt a
becsület, igazság,
elég sokszor láttad kárát,
hogy nem alkudtál.

Itt állok most, látod,
sírköved előtt,
elmerengek életeden
annyi emlék közt…

Sok éve elmentél,
s néha meggyötör,
nem figyeltem eléggé rád
s bizony, rám-rámtör…

Az utolsó évek
szenvedve teltek,
szebbet, jobbat adtam volna
mai eszemmel.

Itt állok, jó apám,
érzem szép lelked,
kicsorduló könnyeimben
őrzöm emléked.


Apám 1983-ban, 61 évesen, két évig tartó hosszas szenvedés után hunyt el. Sírján a bronzportré-táblát szobrász bátyám, Zsolt készítette, akiről már írtam a blogban.
Alatta nagyanyám sírja, aki 1971-ben, 73 évesen, hirtelen távozott közülünk.

Gyertyaláng

A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig –
istenem, hogy szaporodnak! –

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.

Eljönnek értem

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.