A következő címkéjű bejegyzések mutatása: apám. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: apám. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. november 1., vasárnap

Temetőben





Mindenszentek, halottak napja - ma és holnap. De előtte s utána legalább egy-egy hétig tart a temetőjárás, halottainkra emlékezés. Tömegközlekedés, valódi tömeggel... Aztán több száz méteren fantasztikusan szép virágsorok, temetői kellékek mellett reggeltől estig lilává fagyó, reszketve toporgó árusok. Fagypont alatti hőmérséklet, de őszi verőfény, tiszta kék ég, s a temető százados fái harmonikus színeikkel valamiféle béke benyomását keltik.
Ma is anyámmal jártunk körbe csak a szűk családi kör elhunytjainak sírját... de annyi már a halottunk ismerősi, munkatársi, baráti, jószomszédi körben, hogy többször két kéz kell az összeszámláláshoz, s mindőjükhöz nem tud az ember elmenni. Meg aztán az én tájékozódási készségem, ami a nullával egyenlő; a hideg, és az anyám 78 éve és keringési zavarai, fájós lábai tettek róla, hogy ne tervezzünk félnaposnál hosszabb ideig tartó temetőzést.
Anyai részről Füzesgyarmaton van igen sok halottunk. Ha összejön úgy a szabadidő és autós segítség, akkor el szoktam menni oda is, ahol még anyai dédszüleim sírjait is meglátogatjuk, nemcsak anyai nagyszüleimét s egyéb rokonokat. Ebből most kimaradok, mert szerdára lesz öcsém által autó, ő akkor szabadnapos - s itt anyám, nagynéném a leginkább érdekeltek, és nyugdíjasok lévén ők nem függenek a hétköznapok kötöttségeitől.
Apám és apai nagyanyám sírjánál töltöttük a leghosszabb időt. Bizony, eléggé lefagytak a virágok, s befagyott a vázákba a víz... visszaemlékeztük olyan halottak napjára, ahol pólóra vetkőztek az emberek, olyan meleg volt... de olyanra is, amikor az eső szakadt, és olyan is volt, amikor hóban, szélben, s még ennél is nagyobb hidegben fagytunk szét a temetőben.



Apám sírjánál

Nagy voltál és erős,
égbe néztem rád,
gyermekszemem azt is látta,
amit senki más.

Szép voltál és bátor,
tiszta, nemes szív,
nem ismertél fáradtságot,
ha család, munka hív.

Értékrended volt a
becsület, igazság,
elég sokszor láttad kárát,
hogy nem alkudtál.

Itt állok most, látod,
sírköved előtt,
elmerengek életeden
annyi emlék közt…

Sok éve elmentél,
s néha meggyötör,
nem figyeltem eléggé rád
s bizony, rám-rámtör…

Az utolsó évek
szenvedve teltek,
szebbet, jobbat adtam volna
mai eszemmel.

Itt állok, jó apám,
érzem szép lelked,
kicsorduló könnyeimben
őrzöm emléked.


Apám 1983-ban, 61 évesen, két évig tartó hosszas szenvedés után hunyt el. Sírján a bronzportré-táblát szobrász bátyám, Zsolt készítette, akiről már írtam a blogban.
Alatta nagyanyám sírja, aki 1971-ben, 73 évesen, hirtelen távozott közülünk.




Gyertyaláng

A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig –
istenem, hogy szaporodnak! –

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.



Eljönnek értem

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.

2009. október 18., vasárnap

Apámra emlékezem...


Pár hét és halottak napja... Mikor színesednek a fák lombjai, egyre gyakrabban jutnak eszembe halottaim. Apám nagyon hamar elment, 61 évesen - még az első nyugdíját sem érhette meg, pedig nem sűrűn volt beteg életében, és nem sok embert ismerek, aki nála többet dolgozott.

Nekem természetes volt a szép családi élet, hiszen abban nőttem fel. Szegények voltunk, de ez nem volt szégyen, akkoriban még az emberek zöménél nagyon kevés különbség volt család és család között. Természetesen akkor is voltak kiugró esetek, más szociális körülmények között élő emberek, de mi sokkal közelebb estünk az általános állapotokhoz.
A szép gyermekkor tehát nem amiatt volt az, mert megkaptam mindent, mert sok játékom, sok ruhám és saját szobám lett volna. Nem. A biztonságérzet, a háttér és a szeretet nyújtotta azt.
Amiket megtapasztalhattam és örökre hálás vagyok érte, hisz formálta jellememet: a tartás, a felelősség- és kötelességtudat, az alkalmazkodó- és segítőkészség, a tolerancia, igazságérzet, szeretet és empátia.



Apámra emlékezem
(meditálás prózaversben)

Emlékszem,
mikor fáradtan hazajöttél, öledbe ültem esténként,
s rajzolni tanítottál… határozott, erős vonalaid nyomán
pillanatok alatt, egyre-másra keltek életre
tárgyak, állatok, virágok, házak, emberek –
de kár, hogy nem őriztem meg…

És emlékszem,
tán harmadikos voltam, egyszer egy novemberi nap
későn este, félénken közöltem: az iskolába másnap
kecskerágót kell vinni technikaórára… s te felkeltél még sötétben,
hogy pirkadatra kibiciklizhess a Nagyerdőre:
a te lányod ne kapjon egyest…

Emlékszem,
még nem voltam tíz, muszáj volt fogorvoshoz mennem,
s nem volt, ki elkísérjen, s te biciklin vittél el…
engem kisműtéthez elbódítottak - pár perces álmomban
nem az orvost, téged láttalak, amint aggódva
hajolsz fölém…

És emlékszem,
mikor egy téli szünetben ismeretlen helyre
kellett mennem hegedűórára, s te nem mentél munkába,
hogy engem elkísérhess, mert különben
nem mentem volna…

Emlékszem,
mikor öcsémmel a te atlétaversenyeken nyert érmeiddel
- melyekkel nem törődtél - játszottunk a homokban,
fogalmunk sem lévén, hogy ez érték… most nézegethetném…
Apám, mért nem vigyáztál rájuk, hát lásd,
nyomuk sincs már!

És emlékszem,
mikor öcsémmel a kútba hajigáltunk félmázsa tűzifát,
mert jólesett nézni, ahogy a mélybe hullnak…
Mire hazajöttetek, mi már az ágy alatt lapultunk,
tudtuk, rosszak voltunk, de hogy mit kaptunk,
arra nem emlékszem…

Emlékszem,
mikor lehordtál a sárga földig, mikor tizenöt évesen
hazajöttem szemfestékesen… vérig sértődtem… aztán anyám
beszélt veled, ezt már nem hallottam - ám innentől kezdve
sosem szóltál…

És emlékszem,
mikor nem értem haza nyolcra, dühösen kiabáltál rám,
majd csendben beszélt veled újra az anyám, és ezután
engedtél a gyeplőn, beletörődőn tűrted, fogadtad el sok
kamaszos kilengésem…

Emlékszem,
mikor tizenévesen kérdéseidre flegmán, vállrángatva,
támadón válaszoltam, az minden volt, csak nem szép,
s te ezt is eltűrted… reménykedtél benne,
biztos kinövöm…

És emlékszem,
hogy évekig nem lehetett macskám, kutyám, emiatt szenvedtem,
majd tizennégy évesen egyszer csak az utcán leltem
egy fekete cicát, haragudtál, aztán engedted…
s később húszévesen, mikor barátomtól kaptam egy kutyát,
még inkább feladtad elveidet, s csendben nézted el
lányod kedvéért a kölyöktacskóval járó
összes kellemetlenséget…

Emlékszem,
mikor megbetegedtél. Túl korán… 60 sem voltál…
te, aki sosem volt beteg… pár év és elvitt, te erős, téged…
Megérted még első unokád, ennek örültem, viszont miatta
nem voltam hozzád türelmesebb, nem lett szebb
életed utolsó szakasza… Kicsit sok volt nekem
egyszerre ennyi változás…

Ó, apám, bocsáss meg, kérlek,
én nem szívesen emlékszem rá, míg élek,
hogy nem voltam hozzád sokkal kedvesebb és türelmesebb,
szebbé kellett volna tennem valahogy utolsó évedet,
elmondani azt, amit nem mondunk, mert azt hisszük, van időnk,
pedig sosem tudhatjuk, melyik az utolsó nap és perc,
amikor még elmondhattam volna:
apukám, szeretlek…